Jobb a gondviselésben bízni, mint bármiféle dologtól félni!

Pár éve egy szociológus, riportalanyként ezt a szólást elemezve azt bizonygatta, hogy tartsuk szem előtt e közmondás üzenetét, mert segíthet. Ahogy mondandóját végighallgattam, olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy érvelésében valami sántít.

Némely értelmezés szerint ez a közmondás azt jelenti, hogy célszerűbb elővigyázatosnak lenni és felkészülni a lehetséges veszélyekre, mint váratlanul szembesülni a bajjal. Az óvatosság – bár feleslegesnek tűnhet – megvéd a komolyabb következményektől.

Elismerem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az előre gondolással megakadályozható a félelmetes körülmény kialakulását.

Például, ha előrelátóan rendszeresen kitakarítod a vízelvezető árkokat, akkor nem kell félelemmel készülnöd egy esetleges árvíz pusztító előfordulására. Az árvíz bekövetkezhet, de te bízva az előrelátásodban nem kell, hogy féljél, mert megtetted az óvintézkedést.

Vagy ha előrelátóan időközönként le ellenőrződ a pótkereked állapotát, akkor, ha számítasz is egy defektre, nem félsz tőle előre, mert hát tudod, hogy van egy hadra fogható pótkereked. Ha az ellenőrzéseket elmulasztod, akkor benned bujkálhat a félelem, amikor egy szennyezett útszakaszon közlekedsz. Mert benne van a kalapban egy összeszedhető defekt esemény.

Azonban nem lehet minden előre várható, és előre nem látható esemény méregfogát óvatossággal kihúzni. Marad bőven még nagyon sok olyan esemény, aminél beköszönthet jó előre a félelem, néha még minden ok nélkül is. És ugye a most a fő kérdés, hogy ilyenkor teljesen normális, ha utat engedünk inkább előre a félelemnek, mintsem, hogy egy váratlan megijedést kelljen átélnünk?

Bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb, ha nem kell félelemben élnem, ellenben bízhatok abban, hogy ott és akkor, amikor megijedek, megfogom találni a megoldásokat. Hát ezért kezdtem alaposabban utána nézni ennek a gyakran emlegetett közmondásnak.

Jobb félni? Mikor? Mert hát tagadhatatlan, hogy igenis szoktunk mi félni, amikor valami drámai dologba csöppenünk! És az ismeretlen dolgoktól is. Ha jól átgondolom, szinte felsorolhatatlanul sok oka lehet annak, hogy előjön bennünk a félelem érzése.

Hogyan is van akkor ez?

A szólásban megfogalmazott tanácsot tehát fogadjuk el, és álljunk készen a félelem elviselésére bizonyos történéseket várva?

Először is az apai érzéseim tiltakoztak a megállapítás ellen, és erős ellenkezés tört fel bennem. Mert arra gondoltam, hogy én ezzel teljesen ellentétes felfogás szerint nevelem a gyermekeimet. És engem is másképp neveltek. Merthogy mindig arra törekedtem, hogy gyermekeim életében a félelem legkisebb szikrája se jelenhessen meg. Soha, még a legkisebb mértékben sem szerettem volna látni arcukon a félelem okozta rettegést. És gondolom, hogy minden gyermekét szerető szülő ugyanerre törekszik. Nekem az ezzel ellenkező hozzáállás valami szeretet nélküli, kegyetlen és felszínes nemtörődömségnek tűnik.

Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, eszembe jutott egy-egy ide vonatkozó bibliai történet is. És ekkor már a keresztény gondolkodásmódom is tiltakozott. Felidéztem azokat a helyeket, ahol például megjelentek angyali hírnökök, mintegy földönkívüli lények. Földi világban földönkívüli lények jelennek meg? Hát ez napjainkban is jogos riadalmat keltene. Ami azonban szembetűnő, hogy legelső megszólalásuk mindig az volt: ne féljetek!

Amikor hosszasan elgondolkodtam ezen, arra a megállapításra jutottam, hogy a Teremtő valami okból nem akarja, hogy bármikor, bármi végett féljünk!

De miért nem akarja? Ennek a gondolatomnak eredménye egy nagyon meglepő megállapítás lett. A Teremtő igyekezetének nem lehet más az oka, mint az, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy nem rendelkezünk a félni tudás képességével. Röviden szólva: NINCS KÉPESSÉGÜNK A FÉLELEMRE!

Talán furcsa ezt így kijelenteni. Magam is megriadtam ezen a megállapításomon! Ám amikor tovább fűztem ezt a gondolatot, akkor felvillant bennem egy érvelés.

Tagadhatatlan, hogy nagyon sok olyan fizikai és lelki képességünk van, melyekkel igazán nehéz helyzeteket is meg tudunk oldani. Tudunk, pl. a fáradságon felülkerekedni, vagy tudunk fázni, vagy valami elől elfutni. El tudunk végezni nagyon fárasztó, és testileg-lelkileg igencsak kimerítő feladatokat. És sorolhatnám még hosszasan azokat a képességeinket, melyekkel embert próbáló nehézségekben is helyt tudunk állni, mert derekas hozzáállást igényelnek.

Azonban ezekkel szemben szembetűnő, hogy félni nem tudunk. A félni nem tudást úgy értem, hogy amikor valamely okból ránk tőr a félelem, akkor, nem tudunk arra úgy reagálni, mint mondjuk egy fogfájásra. Elfogadjuk, szenvedünk tőle, teszünk pár dolgot a megszabadulás érdekében és elfelejtjük. És az esetből nem lesz érzelmi megrázkódtatásunk. Maximum messze elkerüljük a fogorvosokat.

Ellenben ha ránk tör a félelem, akkor abból lelki megrázkódtatás is keletkezik. Okozhat valamilyen szintű rettegést is, ami egy igen erős tiltakozása a bensőnknek. És maradandó traumák is felléphetnek. De, hát miért nincs ilyen képességünk? Nos, ez egy újabb fogas kérdés!

Keresgélve a lehetséges magyarázatok között, végül is ismét egy merész megállapításra jutottam. Mégpedig arra, hogy azért nincs ilyen képességünk, mert amikor a teremtéskor a képességeinket kaptuk, ez az egy nem volt köztük.

Kérdezhetnék ebből kiindulva, hogy ez akkor a teremtés hiányossága? Meggyőződésem, hogy semmiképpen sem! Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem kaptuk meg a félni tudás képességét, mert Teremtőnk egy különleges életpályát tervezett nekünk. Egy olyan életet képzelt el számunkra, melyben nem szerepeltek félelemre okot adó körülmények.

A terve az volt, hogy nem szakad meg az emberiséggel való kapcsolat. És a vele való közösség biztonságában élhetjük le az életünket. A bűnbe esésünk miatt azonban ez a terv meghiúsult

S ha már ennyire elmélyültünk a probléma elemzésében, akkor érdemes egy-két szót ejteni a lehetséges megoldásról. Egy biztos a Teremtő tökéletesen látja ennek a kérdésnek a problematikáját életünkben. És ha Ő látja, akkor már csak nekünk kell észre vennünk azt a lehetőséget, amit felajánl a megoldáshoz.

Ennek megértéséhez talán az a legegyszerűbb, ha a saját gyakorlatomat mondom el. Azt hiába is tagadnám, hogy bennem nem jöttek elő adott helyzetben a félelmek, minden velejáróival együtt. Tehát nekem is megoldásra volt szükségem. A napnál is világosabb akkor lett a megoldásra rám szabott lehetőség, amikor megszülettek a gyermekeim. Ahogy már írtam, nagyon is törekedtem arra, hogy ne kerülhessen még a közelükbe sem a félelem legcsekélyebb szikrája sem. Ebbéli igyekezetem során rájöttem, hogy ezt meg is tudom oldani. Csak körül kellett vennem őket szülői szeretettel és gondoskodással. Ők maguk mutatták fel az igyekezetem sikerességét, mert látszott rajtuk, hogy teljes biztonságban élik életüket.

És ekkor valami bevillant nekem. Mégpedig az a Bibliában leírt ígéret, hogy ha megvalósul köztem és a Teremtőm közötti valóságos kapcsolat, akkor az Ő gondoskodása nyomán magam is hasonló biztonságra számíthatok, mint a gyermekeim.

Ezután már csak annak kellett utána járnom, hogy a Teremtővel való kapcsolatot miként lehet megteremteni. Az erre való tanácsot meg is találtam a Bibliában. Mikor létrejött vele a kapcsolatom, akkor egyre erősödött a felé irányuló bizalmam is. Azért is, mivel felfedezhettem egyre több esetben, kisebbekben és igencsak nagyokban is, a gondoskodásának félreérhetetlen nyomait.

A bizalom erősödése nyomán állandósult is az hozzáállás, amit e cikk elején már megfogalmaztam:

„Nem kell félelemben való várakozásban élnem! Mert a gondviselésben való bizalomra támaszkodva bízhatok abban, hogy ott és akkor, amikor megijesztő helyzetekbe kerülök, megfogom kapni a megoldásokhoz szükséges segítséget!”

Így aztán az említett közmondás számomra ma már más tartalommal szólal meg, hála a mennyei gondviselésnek:

„Jobb bízni a gondviselésben, mint bármilyen helyzettől félni!”