Ha Down-kóros babát várnál, megszakítanád a terhességet? (beszélgetés)

"Aki nem lát bele az életükbe csak felületesen, csak az nyilatkozhat így"

És az akinek nincs gyereke...

Úgy írsz, meg még páran, mintha törvényszerű lenne, hogy egy beteg gyereket nevelő család szükségszerűen összeomlik és a szülők belerokkannak. Elismerem, nagy megpróbáltatás, de nem szükségszerű, hogy tragédia legyen belőle.

Azt valóban nem tudom, mi lesz ezekkel a "gyerekekkel", ha meghal a szülő. De ezek a családok összetartóak, biztosan találnak megoldást. És az intézet se feltétlenül borzasztó megoldás, mert biztosan van megfelelő is. De erről nem akarok nyilatkozni, mert tényleg nincs tapasztalatom.

Én azért a ráerőszakolás helyett elfogadást mondanék. Annyira mi akarjuk megszabni az életünk folyását, hogy nem akarjuk elfogadni, ha valami egészen másképp történik. Aki inkább úgy él, hogy jobban ki van szolgáltatva a körülményeinek, sokkal inkább tudja, hogy nem szabhatja meg az élete folyását. Mert lehet akármennyi pénze, amiből mindent megengedhet magának, ha balesetben meghal a gyereke (konkrét példa). Azt már nem tudja befolyásolni.

Attól a pillanattól fogva szerettem, hogy pozitív lett a tesztem. Nem keveset küzdöttem érte. És mint korábban írtam SNI-s. Valószínü operálni kell a lábát. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül a születése óta, és egy percet se bántam meg belőle! De ő ha mindent megteszünk minőségi életet élhet, talán sportolni sosem fog, de járni, futni igen, és nem csúfolják majd, mert csámpás.

Ő élhet önálló életet, miután én meghaltam, ő gondoskodik majd saját magáról!

Én nem tartanám meg. Ismerem magamat, soha nem lennék képes rész eredményekkel beérni:(((

Ez az őszinte véleményem.

A kérdésre a válasz: igen.

Egyébként vannak olyan élethelyzetek is, amikor az egészségeset is meg kellene.

Én fogyatékos intézetbe dolgozok,és nagyon szeretem Őket.De tudatosan megnyomorítani egy életet,hát szerintem ez nem humánus.Aki nem lát bele az életükbe csak felületesen,csak az nyilatkozhat így.

Szeretni lehet Őket is,Ők is szeretnek hiszen emberek Ők is,de sosem élhetnek teljes életet,mindig függnek másoktól.Nem beszélve arról,hogy ahol nem első gyerek,ott a család élete teljesen megváltozik,és gyakran nem jó irányba.Vannak olyan gondozottaink akiket évekig az otthonukban gondoztak,és bizony sok család hullott szét ennek a tehernek a súlya alatt.

Ez nem így van, sok a hiba abban, amit mondasz. Ezt úgy írom neked, mint valaki, aki egy Down-os kissráccal együtt nőtt fel.

Másrészt: hamis humánum ráerőszakolni a családra egy szélsőségesen szellemi sértült gyereket, semmi köze az emberséghez. A család rámegy, aztán amikor a döntést hozó anya meghal, ott az újabb lelki törés: átveszi-e a terhet a testvér. ha igen, rámehet az ő magánélete, családja is. ha nem, furdalni fogja a lelkiismeret, amíg él.

Ráadásul mindenki úgy tesz, mintha ő lenne Krőzus és örökül tudna hagyni a sérült gyerek ki tudja, milyen hosszú élete végéig egy olyan összeget, amiből a megfelelő színvonalon kap szaksegítséget. De ezt szinte senki nem tudja megtenni. S akkor mi lesz a gyerekkel? Irány az intézet, a szeretet nevében?

Kérlek benneteket,ne vitatkozzatok,mert aki indította ezt a fórumot nem ezt akarta!!!!

Képzeljétek magatokat a helyébe!

Lehet,hogy élete nagy döntése előtt áll!!!!

Én most megyek, mert felébredt a lányom.

Sziasztok

Nem értem miért bosszant...

Volt egy kérdés, és lassan már torokra mennek egyesek:(

Ez ugyanolyan kényes kérdés mint az abortusz, és az otthonszülés.Mindenkinek joga van eldönteni, hogy mit akar vagy mit nem.

Igen, ha felelősen gondolkozol, akkor a hibátlant, a tökéleteset.

Hamis humánumból nevelhetsz életed végéig DS-es gyereket, utána rálőcsölöd a társadalomra, mert nem leszel örök életű.

Az elő 30 évet gondozod te, aztán lesz ami lesz?

Beraktározható egy intézetbe?

Beteg gyereket szülni, tudatosan, nagy felelősség.

Bocs, hogy ezt mondom, de valahol nagyon félresiklott ez az egész. Itt nem arról van szó, hogy hibátlan és tökéletes gyereket szeretnél-e vagy sem, hanem azt, hogy ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy tudod azt, hogy ha megszülsz egy babát, arra rámegy az egész családod, életed, akkor megszülnéd-e.

A testvérem betegen született, az anyukám érzelmileg belerokkant, mikor a testvérem meghalt, lelkileg úgy megtört, hogy testileg is megbetegedett, és meghalt, emiatt nem tudott engem sem felnevelni... szerintem ha tudta volna, hogy mire vállalkozik, inkább azt választotta volna, hogy egy egészséges gyereket szeretetben, tisztességben felnevel, mint azt, hogy feláldozza magát és a családját egy beteg gyerekért, akit úgysem fog elfogadni soha a társadalom nagy része, és nem fog tudni soha önálló életet élni és gondoskodni magáról, és családja sem lesz.

Természetesen ha babát várnék, és későn derülne ki hogy beteg, nem dobnám el magamtól, de ha megválaszthatnám, hogy életet adok-e Neki, egy olyan életet, amit nem biztos hogy magamnak is kívánok, akkor nem tenném.

40 évesen? Volt, aki 60 évesen is egészséges gyereket hozott a világra. Neked is sikerülni fog. Természetes, hogy félsz. Én is féltem, amikor terhes voltam. Ez szerintem mindenkiben benne van.

Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj és pihenj sokat.

Értelek én, csak tudod, nem csak a beteg magzatért vagy a felelős és nem csak magadra veszed ezt a terhet, hanem a férjedre, a már élő gyerekeidre. Rájuk pedig nincs jogod ezt testálni, ha úgy tetszik: nem dönthetsz a sorsukról.

A másik dolog, hogy én nem ideológiából és hitrendszerből közelítem meg a dolgot, engem két dolog izgat:

1, Lenne-e a születendőnek pontosan olyan életesélye, mint mindenki másnak?

2, Mit okozna ez a családom tagjaira nézve?

És ennyi. Innentől kezdve pedig a puszta fiziológia érdekel a döntésben, az életképességé.