Ha Down-kóros babát várnál, megszakítanád a terhességet? (beszélgetős fórum)

Én meg azt, hogy akár megszületett, akár nem, egyformán felelősséggel tartozom érte.

Szerintem lassan abba is hagyhatnánk a vitát. Meggyőzni nem fogjuk egymást, de annak örülök, hogy kulturált mederben folyt. Elég sok fórumon olvasok mostanában durva összecsapásokat. És örülök, hogy itt az összecsapások tisztességesek voltak.

Soha nem fogtok közös nevezőre jutni, de ezt Ti is tudjátok!

Csak ne durvuljon el a beszélgetés! :-))

A nagy különbség a felhozott példádban, a döntés.

Mig az első esteben döntök, a második esetben döntéshelyzet nélkül teszem amit kell.

Szerintem jobb felelősen dönteni bármennyire fájdalmas is.

Abban az esetben igen, ha nem tudsz dönteni. De tudsz és az ép eszed a hatalmad.

A hatalmad pedig arra kell, kutya kötelességed használnod, hogy a már meglévők életét védd és az ő életükért cselekedj, az ő érdekükben, körmödszakadtáig. Mert ez vállaltad és ez a kötelességed.

Még akkor is, ha a saját abortuszellenességed vagy saját bármilyen meggyőződésed ellen is kell cselekedned. Mert ők a legfontosabbak. A társad, akiért a felelősséget vállaltad és a gyereked vagy gyerekeid, akiket ideszültél a világra. Ha már megtetted, kötelességed akár önmagadtól is megvédened őket, ha kell.

Én ezt vallom.

Még hányszor írjam le, hogy ismerek Down-os gyerekeket nevelő családokat? És nem futólag. És azt is tudom, milyen nehéz nekik.

Ahhoz pedig, hogy kifejtsem, az életről mi a véleményem, ahhoz azt hiszem, nem szükséges se egészséges, se beteg gyerek.

A családban egyébként van súlyos beteg ember, amiben nagyon közelről érintve vagyok, és tudom, micsoda nyomás lehet ez az ember életén. Az enyémen is.

Én se csak elképzelem, bár elismerem, hogy neked erről ezek szerint sokkal komolyabb tapasztalatod van, mint nekem.

Az életről szóló döntés: szerintem a kettő nem ugyanaz. Mert az abortusszal konkrétan széttépeted a gyerekedet az orvossal. De a második más. Mert ha pl. az egyik meglévő gyereked súlyosan megbetegszik, és évekig csak orvoshoz jársz vele és műtétekre hordod (amit nyilván megtennél), miközben kénytelen vagy a többit elhanyagolni - akkor ezen az alapon rákényszeríted az egészséges gyerekeidre ezt az állapotot, ezt a keresztet. Pedig mindkét esetben csak azt fogadod el, amit kaptál.

Nem azért írta hogy megbántsalak,de olyan dologban fejted ki teljes mellszélességgel a véleményed, amiről fogalmad sincs.

Egészséges gyereket nevelni is nagy kihívás, nemhogy beteget.

Nekem is ez a tapasztalatom.

Nem tudják előre mekkora teher akik tudatosan vállalják.

Mindegy, milyen szavakat használsz rá, akkor sincs jogod a már élő gyerekeid sorsát determinálni egy ilyen kereszttel.

Tökmindegy, hogy szerinted az ép gyerekedre rálőcsölni a szellemi sérült, folyamatosan ellátásra szoruló gyereked ellátását élethosszig szerinted "elfogadás", mert nem a szó számít, hanem a tény. Annak ténye, hogy nincs jogod ezt tenni vele.

Furcsálom is, hogy te, aki azt írtad, hogy nincs jogunk istent játszani és abortuszra menni, mert az döntés valakinek az életéről, nem tekinted a valaki(k) életéről való döntést ugyanilyennek.

És persze, "biztosan van megfelelő" intézet, csak én soha nem szülném erre a gyerekemet. ilyen kilátásokra nem.

Úgy írok, mint aki közvetlen közelből, lassan 40 éve látja, hogyan zajlik ez, szinte napi szinten. és nem úgy, aki csak elképzeli, hogy milyen lehet.

Ez nem így van.

Nekem pl gyerekem is van,három,és imádtam Őket már akkor is amikor még csak puszta gondolatok voltak.

Pont ezért nem szültem volna meg,ha tudom előre biztosan,hogy olyan betegséggel születik,ami a teljes élettel össze egyeztethetetlen.

Meg hát a tapasztalataim a munkám során.

Én azt hiszem, nem csak ők élnek így, hanem sok magára maradt, "normális"ember is.

Egyébként nem fanatikus vagyok, hanem mondom: meggyőződésem, hogy az életet vállalni kell. És mivel vállalni kell, az lehet a kérdés tárgya, hogy hogyan tegyük boldoggá vagy elviselhetővé ezeknek a gyerekeknek és a családjuknak az életét. Mert ha nagy erőfeszítéssel dolgoznának ezen, már meg lehetett volna oldani. De mivel a legtöbben azt mondják megoldásnak, hogy szűrjük ki őket és ne engedjük őket megszületni, ezért az élőkkel nem nagyon foglalkoznak, hiszen van "megoldás". Tehát ha az abortuszt nyomatjuk ebben az ügyben, akkor pont ezzel rontunk a már élők életlehetőségein.

Ez az érvelés butaság, már ne haragudj!

Mi az, hogy "gondolj bele mi lenne, ha te is Down-osan születtél volna." Ebbe nem lehet belegondolni, mint ahogy Ők sem tudnak arra gondolni, hogy "milyen jó lenne, ha nem lennék Down beteg.

Nagyon jól elvannak ők a saját kis világukban, sőt, meggyőződésem, hogy boldogabbak, mint sokunk, aki amúgy egészséges.

Nyilván nagyon lehet őket szeretni, és rettenetesen sok szeretetet tudnak adni, de hogy valamilyen szinten "megnyomorítják" a családot (még ha nem is ez a legjobb kifejezés rá), az egészen biztos.

Ha én megtudnám, hogy fogyatékos (legyen az Down-kór, vagy bármi más) gyermeket várok, biztos, hogy megszakíttatnám a terhességem.

Aki ilyen fórumot indít az számít erre,hogy heves reakciókat vált ki az emberekből.

Ha döntés előtt áll,az sajnálatos,és nagyon nehéz.

A fórumot gondolom pont azért indította,hogy tapasztalatokat véleményeket olvashasson.

De azért remélem tényleg nem saját érdekeltségről van szó.

Mindenki másként gondolkodik erről, és ez természetes. Nyilván nagyon különböző súlyosságú lehet ez a betegség, de azt nem tudom, meg tudják-e ma már állapítani méhen belül, hogy mennyire.

Barátnőm húgánál megállapították a betegséget, amikor terhes volt vele az édesanyja. A doktor azt tanácsolta, vetesse el. Az édesanya annyira felháborodott ezen, hogy azonnal másik orvost keresett.

Megszülte a babát, aki nagyon súlyosan érintetten született meg. Szerették, gondozták, amíg csak bírták, de ez csak 6 éves koráig ment, akkorra olyan erővel rendelkezett, hogy kiütötte a kezükből a tányért, szétszedte a rácsos kiságyat (amiben még akkor is aludt, mert különben ledobta magát a földre), összetört mindent, ami a közelébe került...

Intézetbe adták, minden hétvégén mentek hozzá...

Soha nem tanult meg önállóan beszélni, pelenkázni kellett, soha nem ismert fel senkit a családból, aztán 18 évesen meghalt.

Annak a 18 évnek nem volt semmi öröme sem az anyuka, sem a család számára. Látható öröme a kislánynak sem volt soha...

Ismerhetsz DS-eseket, én is.Én nem a boldog, helyzetükről mit sem tudó gyermekeket ismerem, hanem az elhagyott, elárvult betegeket, akik már felnőttek, esetleg öregszenek, vagy megöregedtek.

Nekem nap mint nap szorul el a szívem a láttukon, de a szememet nem csukhatom be. Ez a munkám.

Egyszer szeretnélek végigsétáltatni köztük, hogy lásd, minden jóakarat és anyagi áldozat mellett is: méltó élet ez egy embernek?