Eniss, a Többiek és persze én is :) (beszélgetős fórum)

Szonja megrázta a fejét, némán maga elé meredt, majd beszélni kezdett.

- Anya ez nem szerelem, ez egy érzés , amit még nem éreztem soha, senki iránt. Nem is tudom honnan az érzések, hiszem ma láttam másodszor.

Elmesélte a figyelmesen hallgató asszonynak, hogyan látta meg a fiút, amint ránézett és az a meleg, nyugalmat árasztó tekintetével viszontnézett rá, valami történt a lelkében. Elmondta, hogyan segített neki, és aggódott érte az a számára ismeretlen ember. Hogyan várta a fiú hívását, és hogyan érezte és vált meggyőződésévé, napról-napra egyre inkább , hogy a fiú kedves, jóravaló , értékes ember. Mégis valahogy mindenporcikája tiltakozott a találkozás ellen, talán az apja miatt,viszont minél inkább próbálta törölni a gondolataiból, annál inkább vágyakozott rá, hogy újból, legalább egyszer találkozzon a fiúval.

Elmondta, hogy azt hitte a fiú már régen elfelejtette, de ma találkozott vele, és kiderült, arról volt szó, hogy a fiú kimosta a nadrágjával együtt Szonja kidobott cetlijét. Szinte semmit nem tudott a fiúval megbeszélni, mert az apja rájuk rontott.

-Kislányom a történtek egyedül engem terhelnek, engem, mert nem mertem soha apádnak ellentmondani, nem védtem meg magunkat. Sajnálom, rettenetesen sajnálom. -Az anya elhallgatott, arcán a fájdalom és a szégyen tükröződött. Most döbbent rá tehetetlenségének a súlyára, hogy milyen felelősséggel is nevelte ő a lányát. Semmilyen, hagyta magukat sodorni az árral.

-Szonja elgondolkodott a hallatokon, majd megszólalt.

-Anya a történtek talán nem kizárólag téged terhelnek, tudom az emberek általában a feleséget hibáztatják, ítélik el, amikor egy férfi odacsap, mert szerintük annak oka van, gondolják. Anya szeretlek, és megértelek már. – Az anyja tűzpiros arccal megragadta lányát, szorosan magához ölelte. – Szonja, egy életre megtanultam sosem hagyom, hogy bántson apád, soha, de soha nem szabad , hogy mégegyszer ilyen előforduljon.

Anya és lánya maradék erejüket összeszedve felálltak a konyhakövéről, és szavak nélkül tették ,amit tettek. Elővettek egy nagy utazótáskát bepakoltak,és elhagyták csendben a lakást. A folyosóra kilépve a szomszédasszonnyal találkoztak. Megtorpantak, az anyának valami azt súgta, magyarázattal tartotik a szemeit meresztgető nőnek, mit keres a kezében a nagy táska, hova a hirtelen távozás, az asszony eldadogott némi üres magyarázatot, a lánya megszorította a kezét, amitől hirtelen magához tért, majd köszönt és tovább siettek.

Szonja először öszehúzta magát, félt, reszketett, majd hirtelen eszébe jutott, neki is azt a sorsot szánja apja, mint az anyjának.

Na nem! Húzta ki magát hirtelen. Már éppen lendült az apja keze, hogy anyját megpofozza, mikor elébe állt hirtelen.

- Többé ne bánts anyámat. Hogy képzeled? Férfi az ilyen, aki tőle gyengébb nőkön tölti ki a mérgét?

Magadhoz valót keress. - hadarta, miközben félt nagyon.

Apja meglepődött a lánya kiállásán, de annyira, hogy megfordult és szó nélkül kiment a lakásból.

Ekkor rogyott össze a két nő, és csak nézték egymást.

- Nagyon bátor voltál kislányom. Látom a szerelem erőt adott. Mond nekem, ki az a fiú, akitől ennyire félt apád. Csak nem az, akiről meséltél egy kicsit? - faggatta anyja halkan.

A teste köré tekert hatalmas törülközőben odalépett a tükör elé és belenézett.

Egy fiatal lány nézett vele szemben, félős, zavart, ideges arccal. Szemeiben bánat ült. Kezét végighúzta a karján és felszisszent.

- Megtörtént, már engem is bánt. Eddig még kikerült, de mától én is anyám sorsára jutok. - jutott eszébe az a pillanat, mikor apja beérte őket, és meglátta amint a fiú fogja a kezeit.

Hiába állt mellettük a barátnője, úgy lépett oda apja, mint egy fúria.

Hatalmas pofont kevert le a fiúnak, őt pedig úgy megrángatta, hogy még napokkal később, most is, fáj a karja.

Anyja itthon kivörösödött szemmel, kék arccal várta. Tehát előtte rajta töltötte ki a mérgét apja, és csak utána követte a lányokat.

A két nő sírva borult össze, amitől a családfő még mérgesebb és idegesebb lett, így még jobban megrázta a lányát, közben kiabált vele.

- Meg ne lássalak még egyszer azzal a fiúval és a barátnőd se tegye be ide a lábát többé - üvöltött.

Szerencséje volt, a barátnője jött el éppen, így kettesben elindultak a szigetre.

Apja nem szólhatott semmit, hiszen a két lány mindig együtt beszélgetett, jó hatással voltak egymásra.

Alig léptek a szép zöld fűre, Szonja gyomra remegni kezdett. Arra igyekeztek kanyarodni, ahol annak idején találkoztak azzal a gyönörű fekete hajú, fekete szemű fiúval.

Szonja még a nevét sem tudta, csak a csillogása a szemének, a féltés a tekintetéből és az apja mellett álló fiú enyhe riadalma maradt meg benne.

Hirtelen elmosolyodott, fájós lábával gyorsabbra vette a lépéseit, mert ott ült az annyit emlegetett, a padon és látszott, vár valakit.

Ebben a pillanatban lefékezett, barátnőjét is magával húzva, megálltak egy bokor mögött.

- Mi van? Miért nem mégy oda? - döbbent meg a másik lány.

- Nem! És ha egy másik lányra vár? Nem égetem le magam. Várunk - csapta fel a fejét Szonja.

Látszott a tartásán, hogy fél, de igyekszik uralkodni magán.

Klára finoman megsimogatta, majd tette amit a barátnője kitalált.

Egy ideje álldogáltak már a bokrok takarásában, mikor Szonja elhatározta magát.

- Sétáljunk ki az útra, mintha most érkeznénk - azzal visszalépett a sétányra és lassan nekiindultak.

Alig léptek párat, a fiú éppen arra nézett és mikor meglátta a két sétálót, felugrott és eléjük sietett.

Ahogy egymás elé értek, Murad kinyújtotta a két karját és megfogta Szonja remegő kezeit.

Nem zavarta a barátnő jelenléte, csak nézte a lány mosolygó, boldog arcát és már tudta, ők már együtt lesznek és lehetnek boldogok, örökké.

- Istenem, de csodás érzés volt akkor, még csak a kezét fogtam, ám már akkor tudtam, vele akarom leélni az életem. - sóhajtott Szonja, miközben lassan kilépett a kádból.

A falból a rézcsap ragyogott fel, vízcseppek csillantak meg rajta. Szonja azt bámulta. Bármennyire is szeretett volna ellazulni gondolatai mindig csak apjához tértek vissza. A nő a vízbe csapott nyitott tenyérrel, a vizet borító hab cafatokra tépődött. szerette volna, ha az emlékei is cafatokká tépődnek , amelyet apja hagyott benne, amivel tönkre tette a nő eddigi életét. Hiába volt kellemes a tusfürdő illata,a nő egész testét egészében átjárta a borzongás. Az emlékekkel előjöttek a kellemetlen szagok, melyek úgy törtek elő mintha itt lenne apja mellette. Mosdatlan izzadt teste, cigaretta-meg ital elegye még most is görcsös hányingert váltott ki belőle. Apja egy zsarnok volt, akii terrorizálta a családját. A nő sosem akart férjhez menni, félt, rettenetesen félt, nem akarta , hogy őt is bántsák szóval és tettel. Sokat látta anyja kisírt szemeit, amint hazaért az iskolából, vagy az edzésről. Gyakran látta több helyen kékfoltos anyja teste. Nem is értette, miért tűri némán, a megaláztatásokat. Apja jellemét a feltétlen uralkodási vágy, anyjáét az alávetettség miatti szégyen jellemezte.

A mai nap találkozása a rég nem látott férfival csak fokozta Szonja rossz közérzetét. Szomorúságtól elszoruló szívvel járta végig gondolatai ösvényét, mely egyenesen Mahmudhoz vezetett. Az arcán mosoly suhant át, majd lassan foszlott szét , és olyan nyomtalanul tűnt el, mintha soha nem is A találkozás, mintha már el is veszítette volna jelentőségét, úgy érezte , cserben hagyta a férfi, pont amikor a legnagyobb szüksége lett volna neki rá.

Visszaemlékezett amikor azt a papírgalacsint segítségkérésként dobta ki a kocsi ablakán, amelyre sebtében a telefonszámukat firkantotta rá. Már hazafelé megbánta, azon gondolkodott mit szólna hozzá az apja, ha őt egy fiú keresné. Lehet ő is úgy járna, mint az anyja, agyba-főbe verné. Mitől is gondolhatott volna másra, mikor a kórházban is úgy nézett a fiúra , mint egy ellenségre, véletlenül sem fordult meg az apja fejében, valaki segíthet, nem ő csak arra tudott gondolni, bántották Szonját.

Teltek a napok, de nem csörrent meg a telefon, legalábbis a lány nem tudott róla. Kezdett megfeledkezni az egész találkozásról. Már túl volt a lábadozó szakaszán, mikor azon gondolkodott kimegy, ha nem is futni, de sétálni a szigetre.

Murad boldogan szorította a szívéhez a papírt és mosolygott közben.

Még látta, ahogy a következő utcába beforduló autóból valaki integet. Örömében megfordult maga körül, mint aki táncol. Hangosan nevetett, majd mikor már többen nézték, hirtelen elfutott az ellenkező irányba.

Ahogy hazaért a kollégiumba, felugrott az ágyára, ismét magához szorította a kis darab papírt, majd a telefonja után kapott és beírta a számot, nevet, címet is a titkos helyre.

Miután befejezte, hanyatt feküdt az ágyon, lábait felrakta az ágy végére és a telefonban lévő számot simogatta a kezével. Olyan érzése támadt, mintha a lány lenne az ujjai alatt.

A hirtelen támadt szerelem egyre jobban kezdte elönteni szívét-lelkét.

Mielőtt elaludt, a lány mosolyát látta maga előtt.

- Mi történt kislányom? Bántott valaki? - sandított a fiúra, mert azért szemtől-szembe nem merte kimondani.

- Dehogy apu, igazán rendes volt a fiatalember, mert segített, Ő hívott fel benneteket és a mentőt is. Csak egy kavicsra léptem és kifordult a bokám, akkor még azt gondoltam. Köszönet jár érte. - simogatta meg apja karját nyugtatóan.

- Jól van, már azt hittem valami útszéli betyár szórakozott veled. - motyogott a férfi, de köszönet nem hagyta el a száját, csak enyhén ránézett az idegesen álldogáló fiúra és bólintott.

Murad arcán a megkönnyebülés jele látszódott. Óvatosan elmosolyodott, ő is bólintott.

A lányt eltolták az ilyenkor szokásos helyekre, röntgen, gipszelő, stb.

Amikor mindennek vége lett, az apja kocsijához vitték és berakták.

Szonja az utolsó percben kiintegetett, majd a nyitott ablakon kidobott valamit, amire rámutatott.

Ahogy elhajtottak, a fiú odafutott és felkapta.

Egy név, cím és telefonszám volt rajta.

A férfi megrökönyödött, nem értette a nő, heves reakcióját, sértettségét.

-Szonja, kérlek várj! -semmi reakció, a nő sietős léptekkel próbált eltűnni.

A férfi felocsúdott, és Szonja után rohant. finoman megfogta a kezét, próbálta megállítani. A nő még szaporábbra fogta lépteit. A férfi elővett egy névjegykártyát, és Szonja kezébe adta.

-Kérlek tedd el, ha úgy érzed tudunk beszélgetni, hívj fel, vagy hagyj egy üzenetet e-mail címemen.Még egy hónapot tartózkodom az országban, aztán elutazom.

A nő tétovázott, egy röpke pillantás vetett a kártyára, és a táskájába dobta.

A férfi furcsán érezte magát, de hagyta a nő menjen, ha menni akar.

Szonja, sírástól küszködve sietett az utcán végig,levegő után kapkodva rohant fel a lépcsőn. Különleges fojtogató, bizsergő érzést érzett a mellkasában. Kellemetlen érzés volt számára. A táskáját ledobta a bejáratnál, berohant a hálóba és az ágyra vetette magát.Szabadon engedte érzelmeit, és hangosan elkezdett zokogni, szemei könnyel teltek meg, mely mint egy megáradt folyó végig ömlött az arcán, párnája teljesen átázott. Nem tudta meddig tarthatott ez az állapot, azt tudta már alig kap levegőt, a szíve szaporán ver, mellkasa zihált még a hüppögéstől. Feltápászkodott, és reszkető térdekkel kitámolygott a fürdőszobába, megmosta az arcát, ivott egy nagy pohár vizet, és megnyitotta a kádcsapját. Tudta, ha bánata van a jó meleg víz elernyeszti a testét és a lelkét.

Ledobta magáról a ruháit, és belépett a kádba, lassan nyakig merült a vízben, és a régi emlékek kéretlenül törtek a felszínre.

Egy fiatal, magas,fekete hullámos és hosszú hajú, kreol bőrű férfi elevenedett meg előtte, amint a kórház falának támaszkodva állt,aggódó pillantásokat vetve rá, amint tolták ki a műtőből. Nem mert a férfi odalépni hozzá, mert a lány apja is izgatottan várta a folyosón, és azonnal a lányhoz lépett.

Minden helyett, amit mondani akart, annyi jött ki a száján :

- Te vagy az? - már tudta, rosszat szólt, de nem tehetett semmit.

Az asszony hirtelen kihúzta magát, visszapördült, arcán egy könnycsepp gördült végig és csak annyit mondott.

- Igen, én,még mindig. - majd köszönés helyett bólintott és indult tovább.

Behemetek vele én is? - kérdezte a fiú döbbenten.

Ha rokona, akkor igen - bólintott a doktornő, ezzel is segítve a két fiatalnak.

Olyasmi - mondta a fiú, a lányra kacsintva.

hirtelen beszálltak a mentőbe, majd az ügyeletes traumatológia mentőbejárata előtt megálltak.

Útközben és itt is, Szonja végig a fiú kezét szorongatta.

A kórház bejáratánál egy tolókocsiba ültették, úgy vitték be az ügyeletre.

A fiú kíváncsiságtól hajtva fogta továbbra is a kezét a lánynak, akinek legalább így megtudhatta a nevét és a címét.

- Miért kérdezed?

-Puszta kíváncsiságból. Ne haragudj.

A férfii Szonja fölé hajolt, és óvatosan megérintette a bokáját. Az ujja hegyét húzta végig a bőrén.

Szonja felszisszent Pont akkor érkezett meg a mentő, fiatal orvosnő szállt ki belőle. Leguggolt a lány bokájához, végig tapogatta,érezte nagyobb gond van, muszáj beszállítani az ügyeletes traumatológiára. A férfi Szonja vállához lépett, és letérdelt a lány mellé. A fájdalomtól eltorzult Szonja arca,ösztönösen a férfi felé nyújtotta a kezét, erősen szorította a kézfejét. A férfinek összeszorult a szíve. Sajnálta a lányt.

-Csúnyán megsérült-mondta együtt érzően a doktornő, és közölte beviszik a kórházba.

- A szüleinek? Nincs más senki, akinek szólhatnék?-

kérdezte, hogy rögtön az elején megtudja a lényeget.

Azt, hogy van esélye, hogy nincs más a lány életében, akire számíthat, aki elvarázsolja. Aztán rögtön el is szélte magát, hogy az az egója, az a fránya egó, már megint itt van és már megint magát helyezi előtérbe.

- Nem, nincs, csak a szüleim segíthetnek.

Micsoda megkönnyebbülés volt ezt hallani...

A lány válasza minden várakozását felülmúlta. Láthatóan haragudott a fiúra, jeges tekintettel bámulta a bokáját. A nő újból felemelte tekintetét,feltűnően finom arca volt. A szeme akár a zöld jég, smaragdhoz lehetne hasonlítani,hajával, hozzáillő fehér bőrével, törékeny alakjával, feltűnő jelenség volt. Amikor újra fájó bokáját kezdte masszírozni, a fiú láthatta, hogy hosszú, vékony ujjai vannak. Azon gondolkodott, vajon milyen lehet, amikor mosolyog, kissé zavarba is jött, hogy most segíteni kellene, de a lány teljesen elvarázsolta.

-Segíthetek? – kérdezte kedvesena férfi. A két pillantás- a meleg csokoládébarna és a hideg zöld-összeforrott.

-Igen- felelte hűvösen.- Jó lenne, ha telefonálna a szüleimnek.

Éppen indult hazafelé az asszony, mikor lánykori nagy szerelme jött vele szemben.

A férfi ugyanúgy nézett ki, mint annak idején, amikor olyan nagyon szerette. Csak a haja őszült meg, és a szeme fénye nem volt már a régi.

Egyesen, a régi tartással lépdelt a kapu felé.

Az asszony megpróbált másfelé fordulni, hátha nem veszi észre.

Bár ahogy az utóbbi időben megváltozott, talán nem ismeri fel.

Már éppen elmentek egymás mellett, a nő nagyot sóhajtott,kicsit örült, hogy megúszta a dolgot, mikor a férfi visszafordult.

Van már több hasonló fórum, de most ez a sajátunk lesz.

Írni fogunk, együtt, és azokkal, akik szívesen jönnek, akár csak egy mondat, vagy több miatt.

Kérek mindenkit, próbáljon elfogadható stílusban írni.

Ha nem megy, inkább kerüljön el bennünket.

Mindenkinek jó szórakozást :D