Egy tanácstalan lány története (beszélgetés)

17 évesen mentem el albérletbe otthonról és nekem is a faterom kiakadt hogy miért megyek el.

De hisz ez az élet rendje nekem akkor már 3 éves kapcsolatom volt és nagyon szeretjük és szerettük egymást amiért én mindenre képes lennék és vagyok is.

ha úgy érzed ő az igazi akkor menni kell mert a szülő utánna úgy is megbékél ha meg nem akkor nincs mit forszírozni ,neked a szeretetre szükséged van mert anyud nincs már veled.

Az én anyukám is meghalt 2 éve és azt a törődést és figyelmet amit még ő adott apu nem bírja pótolni mert ő nem feltételek nélkül szeret. Ezt tudom és elfogadtam a helyzetet ,igazából még talán mostanában alakult olyanná a kapcsolatunk hogy értékelhető ,mert annak idején ő is sokat oda volt a munkája miatt és ilyen esetben a gyerek ahhoz húz aki napi szinten tudja minden rezdülését.

Apudnak nem csak a veled való kapcsolatát kell rendbe tenni és tudni megtartani hanem a fiúdat is el kell fogdni mert nincs joga hozzá hogy beleszóljon hogy te kivel vagy együtt.

Legalább is a mi családunkban senki nem szól bele hogy kivel kerül össze az ember,ő élete ő tudja.

Apud is most biztos össze van zavarodva hogy eddig nem vele voltál és azért lássuk be megilyednek az ilyen helyzettől. Oda csöppen hozzájuk egy felnőtt nő és azt sem tudják hogyan kezeljék.

Ennyi.

Éljetek boldogan a pároddal.

Mi már idén decemberben lesz hogy 15 éve vagyunk együtt. És van egy kicsi törpénk aki most 2,5 éves.

Vannak gondok mindíg de azért boldogok vagyunk együtt.

anya szerintem azt tanácsolná, hogy a szívemre hallgassak, de jól gondoljam át. Ő mindig velem van, és tudom, h segít egyengetni az utam, vezetget. Bízom benne, h jó fele. Remélem, ha romlani fog a helyzet, majd ő segít helyre hozni.

Örömhír: ma barátom bejelentette, h jó lenne augusztusba elmenni pár napra nyaralni, balatonra gondolt, tihanyra:) olyan édes. :)

Csak egy röpke gondolat.

Amikor mi összházasodtunk, 1983-ban, természetes volt, hogy annyit viszünk a házasságba, amennyit tudunk, nekem pl. semmim sem volt, csak a keresetem és a fiatalságom. Akkoriban mindenki így kezdte a környezetemben. Aztán lett közös lakásunk, de most megint a férjemé a ház, ahol lakunk. Közösen akartuk így - vagy az élet hozta tán -, de emiatt soha nincs nézeteltérés köztünk. Ez a földhivatalra meg a hagyatékra tartozik, de a mindennapokat nem határozhatja meg. Nem véletlen, hogy a házasság alatt közösen szerzett vagyon közös vagyonnak számít- függetlenül attól, ki mennyit keresett az idő alatt. Én is festettem a kerítést és ástam a kertet, sittet hordtam és permeteztem. Az életünk és a pénztárcánk közös. A vagyon használata mindenképpen. A tulajdonjog meg később is rendezhető.

Kicsikezseni!

Megígértem, hogy megírom neked, miért kérdeztem, édesanyád mit szólt Lacihoz. Azt írta, kedvelte és támogatott titeket. Nos, ezek után szerintem nyugodtan összeköltözhetsz Lacival. S hogy mi itt az összefüggés?: Mivel édesanyád egyedül nevelt fel, az értékrendedet ő alapozta meg. És mivel kettőtök közül azért mégiscsak ő volt a tapasztaltabb, és elég jól ismert téged, ha ő nem ellenezte Lacit, akkor szerintem ne legyen kérdés, hogy tarts ki mellette...

Ezzel együtt azért fenntartom, hogy én kideríteném, apukádnak konkrétan mi a baja Lacival. Csak önző, vagy tényleg tud valami olyat, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Az meg, hogy pénzt nem teszel a házba, tényleg ne aggasszon, mert ha úgy adódik, hogy nem fér bele a költségvetésbe a festő, szerintem te is ugyanúgy meg fogod fogni az ecsetet. Vagy hasonlók. Sőt, szerintem pl. a munkálatok utáni első takarítás is a tiéd lesz... :)

Ezen kívül azt is írtad, hogy dolgozni akarsz suli mellett. Innentől meg egyáltalán nem értem, miért akadtak fenn egyesek azon, hogy nem tudsz semmit felmutatni, ami a sajátod... Ha pl. Laci fizujából veszitek a kaját, akkor a tiédből lehet fizetni a számlákat. Mert egy együttélésnél már nincs én pénzem-te pénzed, max. én fizum-te fizud, ez is csak addig, amíg adott ember számláján van...

Nagy levegő, pakolás, költözés ahhoz a Lacihoz.:))

Apukádnak a lánya maradsz akkor is, ha haragszik. Legfeljebb nem fogja ismerni az unokáit, ha makacskodik... De addigra ezek az apukák meg szoktak enyhülni.

A nagyszüleidtől ne félj. Teljesen butaság, hogy miattad halt meg az anyukád. Nekik is fáj, de magukat mégsem okolhatják, ugye?

Még a legokosabb orvosok sem tudják pontosan, hogyan alakul ki a rák, akkor nagyokos nagyszüleid hogyan diagnosztizálták???

Most TE vagy fontos. A TE BOLDOGSÁGOD!!!

Szerintem tartsd magad nagyon szerencsésnek, hogy találtál valakit aki nagyon szeret. Ez az igazi kincs az életedben. A többi meg magától rendeződni fog!!!

Sok sikert!

(Csak egy kérdés: Ha még élne az anyukád, ő mit tanácsolna neked???? )

Távol élünk egymástól, mégis sok időt töltünk együtt. Ha találkozunk, akkor napokig együtt vagyunk. Így jórészt mi már túlestünk azon, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat. Neki is, mint mindenkinek, vannak rossz szokásai, amiket meg kell tanulni kezelni. De ez nálam is így van:) mindenkinél.

Megbocsátás... hát igen... vannak megbocsátható dolgok, és vannak amiket nem lehet elfelejteni. Nem az a megbocsátás, ha szóba állok az illetővel, és együtt élek vele. A szívem mélyén mindig ott lesz a tüske, h ott hagyta anyát egy 2 hónapos és egy 5 éves gyerekkel albérletben. Nem támogatta anyát, sok mindent kellett nélkülözni, és teljes egészében neki köszönhetem a tanulásomat, és h felnevelt. Épp h nagykorú lettem, utána ment el. Tudom, valahol nem erről szól a téma, h mi volt régen, csak erre visszaemlékezve gondolom úgy h 6-7 évesen akart volna a sorsomról dönteni, amikor tankönyveket kellett venni... És többen említették lentebb, h a barátommal képzelem el a jövőt, nem vele. Nem tőle akarok családot. Úgyhogy nagyon szépen köszönöm minden hozzászólónak, h megerősítettetek abban, h jól döntök ha barátom mellett döntök!:)

En a helyedben maradnek az apukadnal.Amikor befejeztem a tanulast es van biztos allasom,keresetem,akkor gondolkodnek az összeköltözesröl..

Mivel apukad sokat nincs otthon,igy neked több nyugalmad is lehet töle.

Soha nem lehet tudni,mivel tavol eltek egymastol,es ha összeköltöztök,akkor mar egy kisebb veszekedes is problemat okozhat.

Az viszont nagyon szep,hogy szeretitek egymast,de ha mar 5 evet kibirtatok,ilyen tavolsagban,akkor mar egy evet meg kibirtok.

Sok sikert es ne siesd el a döntest,egy apa minig apa,barhogyan is all a dolgokhoz,es biztosan nagyon szeret teged,de talan kesön jött ra.

Ilyen aoától amúgy is elköltöznék, aki a saját maga kényelmét helyyezi előre.

Költözz össze Lacikával, és ha véletlen mégsem jön össze, akkor is tudsz majd a saját lábadra állni, ha dolgozol, akkor nem kilátástalan a helyzet, nem kell mindig a család támogatása...:)

Anyám 11 éve nem beszél velem, mert a páromat választottam. Amikor elkezdtem a fősulit, akkor azt hallgattam, hogy eltart, élősködök rajtuk (rajta és az élettársán). Inkább hagytam a fősulit. Összeköltöztün, azóta eltelt 11 év. És anyám nem emésztette meg, hogy nem mondhatja, hogy bezzeg, én megmondtam...

Apám egész életében nem törődött velünk.

Anyám élettársa ugyanúgy viselkedett velem, mint a topicindító apja..

Itt már nincs megbocsátás..

(ezenkívül voltak még dolgok, amiket soha nem tudok elfelejteni anyámnak)

Ha jutunk valmire, megosztom veled szívesen, egyelőre totál káosz az egész:( Bár itt nincsenek zavaró családtagok, szimplán a mi kettőnk kapcsolatában vannak olyn hullámvölgyek...

Van egy olyan mondás, hogy Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz-nem tudom, ki ismeri. Szóval tőled egyrészt elvette a csalásos, másrészt kaptál egy olyasvalakit, ami miatt szerintem jópár lány irigyel téged.

Szia,

az azért tény, hogy az apák rendkívül féltékenyek a lányuk barátjaira... az én apám se törődött velem, mégis, mikor egy fickó megjelent az életemben, mindennek elhordta, és árgus szemmel nézte, hogy hogy viselkedik... Szerintem Te csak jól jársz - ilyen nehéz családi helyzetben annyit tanul és bölcsül az ember, amivel később már mindennel elboldogul. És a leírásodból nincs okod, hogy ne bízz a párodban. Ritka az ilyen odaadó szeretet, becsüld meg... és tarts ki mellette!

Tudom. Nem könnyű.

Én elég sokára láttam be. Mostmár csak azt sajnálom, hogy hagytam szenvedni a Kedvesemet, amikor egyszer az életben igazán önzőnek kellett volna lennem, ugyanakkor önzetlennek vele szemben. Nem másokkal.

Nos igen. Az ember igazán MINDIG, MINDEN HELYZETBEN elsősorban saját magára számíthat. Aztán jöhet a család, meg a barátok.

Szerintem kell az egzisztencia, mai világban nagyon fontos. Ha semmid nincs, még egy állásod sem, hát az nagyon veszélyes.

Az én párom addig fel sem hozta az összeköltözés gondolatát, amíg nem lett állásom. Sőt, akkor is csak azután, miután erősen sanszossá vált, hogy teljes állásba felvesznek.

És nem csak az egyén miatt fontos, hogy legyen egzisztencia, hanem a közös dolgok fenttartása miatt is. Sosem lehet tudni, mikor unja meg a másik (még ha hangoztatja is, hogy nem fogja), aztán majd hallgathatja, hogy "Bezzeg ezt is én vettem, meg azt is, meg amazt is. Te meg semmit..." És lehet, hogy ezt amúgy meg nem is hangoztatja, de egy vita során könnyen kibuggyanhat a dolog, az meg nagyon rosszul tud esni... Én például a föld alá süllyednék el szégyenemben, ha az orrom alá (lehetne) lenne dörgölve valami ilyesmi. Még akkor is, ha különben minden tök jó, csak egy vita következtében mégis elhangzik egy ilyen mondat...