Bőgőmasinák 2. Hagyjuk sírni a babát? (beszélgetés)

Volt kiságy, de csak egyszer aludt benne a lányom 1 órát! Inkább a nagyágyban altattam, ott kellemesen összemelegedtünk, érezte az illatom stb stb. Nem pakoltam át egy hideg, rideg "ketrecbe"! 10 perc altatás után 3-4 órákat aludt.

Nem kellett sírni hagynom, mégis ment minden simán a háztartásban is ;)

Ha ezek a jekána indiánok nem éreznek pl. fogzási fájdalmat, akkor anatómiaia eltérés van köztük és köztünk, és náluk ez minden bizonnyal egy evolúciós zsákutca. Ha nem érezne fájdalmat egy baba amikor az ígyét átfúrja a fog, akkor pl. azt sem érzezné az ínyében, ha vmi kívülről szúrná meg. Pl. nyugottam rágicsálhatna egy darab üvegszilánkot, és nem érezné, hogy darabokra hasogatja az ínyét. A fájdalom rossz érzés, de végő szerepe van.

A kólika a babáknál ált. emésztési elégtelenségből fakad, így talán először meg kellene viszgálni a táplálékot

Szal enyit a komoly alátámasztásról.

Teljesen egyetértek, köszi, hogy közzétetted.

3 hetes a kisfiam, még a tapasztalat szerzés útját járjuk, és most épp ezeken a terepeken tapogatózok:)

Én ebben a történetben is sok igazságot látok:-)

Fiam írtó önálló 20 hónapos létére. Csak játszani nem akar egyedül, társasági lény. És mindenben utánozni akar minket, kiváncsi lélek nagyon.

Ezt leszámítva viszont nagyon nagyon önálló!

Még egy fontos dolog: egy gyerkőc akkor képes nyafogni és követelőzni, amikor rájön, hogy ilyet egyáltalán lehet csinálni. Egy pár hónapos babának nincsen öntudata, az anyukájával él szimbiózisban. Vagyis élne, ha a mamája partner lenne ebben.

Én azt vallom, hogy ne hagyjuk sírni a csecsemőt. És azt is vallom, hogy a már önállóságra képes gyereket meg kell hagyni az önállóságában.

Nagyon köszönöm a rengeteg hozzászólást!

Egy kis kiegészítés, csak a teljesség kedvéért :)

Sokan szóba hoztátok itt az önállóságot. Mert egy babának el kell lennie magában, ugye.

Egy bizonyos Jean Liedloff, a kontinuum-elv megalkotója sok időt töltött a jekána indiánok között Dél Amerikában. Már az első percben érezte, hogy itt valami nagyon másképpen működik, mint a mi civilizált nyugati társadalmunkban: boldogok, kiegyensúlyozottak és elégedettek az emberek. Nyoma sincs szorongásnak vagy depressziónak. Hosszasabb velük töltött idő után a jekána csecsemőkkel való bánásmódban találta meg a titok nyitját. Ezeket a babákat életük első pár hónapjában, egészen addig míg a mozgásfejlődés aktív szakaszába nem lépnek gyakorlatilag le sem teszik az anyukáik. Mindent a gyermekükkel csinálnak, úgy hogy a karjukban tartják, vagy hordozókendőbe teszik őket. És itt jön a svéd csavar: amint el kezdenek kúszni-mászni, majd járni, minden rásegítés, sírni hagyás, vagy erőlködés nélkül leválnak az anyjukról. Miért? Liedloff szerint kielégül az az ősi, evolúciós igénye a csecsemőknek, hogy anyukájukon keresztül ismerhessék meg a világot. Így bizalommal, kíváncsisággal és azzal a nyugalommal indulnak a világ felfedezésére, hogy anyu mindig ott van, ha szükségem van rá. A gyereket nem kell önállóságra tanítani. Egyszerűen evolúciós szükséglete, hogy önállósodjon, amint eljött az ideje. Nem egy, nem két szakember világított már rá arra, hogy éppen a hanyagolt, sírni hagyott babákból lesznek az anyjuk szoknyáját rángató, "levakarhatatlan" gyerekek.

Nyilván sokan azt gondolják, hogy mit jövök én itt az indiánokkal, mi más világban élünk. Persze, de emberek vagyunk ugyanúgy, ők sem vágynak másra, mint boldogságra. Épp mint mi. Csak mi, civilizált anyukák elfelejtettük meghallani az ösztöneinket. Megfontolandó, és elgondolkodtató, hogy az ilyen őskori körülmények között élő gyerekek miért nem szenvednek szeparációs szorongástól, fogzási fájdalomtól, kólikától, ésatöbbiésatöbbi.

Ha rendesen visszaolvasol, talán észreveszed, hogy a minden nyekkenésre való felkapkodást én is elleneztem, de ezt nem tetted meg.

Így van, a te gyermeked a tiéd, az enyém meg az enyém. Jogod van úgy "gondoskodni" róla, ahogy te gondolod, mint ahogy én is az enyémmel. S ugyanúgy mindkettőnknek jogunk van leírni a véleményét. Most is ez történt. Mivel az én anyai érzéseim nagyban elütnek a tiédtől, ennek hangot is adtam, mint ahogy te is tudattad a cikk írójával, hogy mit gondolsz az egészről.

Még valami: nem csak a koraszülöttek, de a normális súlyú újszölöttek sem sírnak szándékosan. Elég sokáig tehetetlenek, a környezetükre vannak szorulva. Nem tudom megérteni, hogyan gondolhattad normálisnak azt a gyerekorvost, aki azzal biztatott, hogy akár két órán át is nyugodtan hagyd sírni a gyermekedet? Mégis miben szolgálja ez egy kiszolgáltatott kis lénynek - aki mindenben tőlünk függ - a fejlődését???

Teljesen egyetlrtek a cikk lényegével.

Én elev úgy gondoltam hogy ha sír a baba nekem pattanom kell és reagálno, hisz ez az anya dolga. Főleg az első évben (fél évben).

És tudván, hogy az első 6 hónapban fejlődik ki a baba világ felé érzendő bizalma, én majdnem 1 éves koráig minidg ugrottam ha sírt. Igaz nem volt egy sírós baba. Ok nélkül nem igazán tette ezt meg.

Egyszer hagytam a Lányomat sírni hosszan, gondolván majd abba hagyja.

Soha többet!!!!

Éjjel többször zokogva ébredt, gondolom visszatért neki, hogy Anya nem segített.

Teljesen lelkiismeret furdalásom volt, mintha gyilkoltam volna.

Soha többet nem teszek ilyet...

Értük vagyunk...

Sziasztok! Három gyermekem van. Az első, aki most már 15 éves, átlagos kisbaba volt, csak akkor sírt, ha valami baja volt, de mivel első gyermek, én is elkövettem azt a hibát, hogy minden pillanatban Őt figyeltem. A második babám, most 10 éves, hasfájós volt, és gerinc problémai is voltak, ezért Ő nagyon sokat volt ölben. Igaz, hogy eléggé "figyelem-igényes" lett, mégsem bánom, hogy annak idején sokszor felvettem, ha másképpen nem is tudtam, a szeretetemmel segítettem neki. A harmadik babám most 3 hónapos. Őt már lehet hagyni egy kicsit nyafogni. Tapasztalatból csak akkor kapom fel, ha valóban sír, ha csak nyafog, akkor megvigasztalom, megsímogatom, beszélek hozzá, és megnyugszik tőle.

A csecsemők csak akkor sírnak, ha a szüleik segítségére van szükségük - éhes, szomjas, tele van a pelus, kényelmetlen a ruha, fázik, megijed, stb. És ezt a jelzést szerintem komolyan kell venni, különben a gyerekünk sohasem fog megbízni bennünk.

Minden babának más az egyénisége, az első az, hogy megismerjük őt. Ennyi a véleményem (és a tapasztalatom) :-)

Nem mentsseget keresttem.Ahoz azt kene erezem , hogy tevedttem.De en meg mindig ezt az utat tartom helyesnek, a tied nem, de nem tamadom azokat akik ezt a velemenyt kepviselik.

Anyit elismerek, hogy lehet , hogy a te gyerekednek arra volt szuksege , hogy felved minden nyekenesre.2 egyforma gyerek nincs.

A te gyerekednek te vagy az anya az enyemnek en.A tiedert te valalsz eleloseget az enyemert en.Tettem azt amit helyesnek tartottam ,amit ugy gondolttam kel a fejlodesehez.

Ugyan ugy tamadhatnalak en is mint te engem mert nem ugy gondolkozol mint en.

Biztosan megértené, de egy ennyi idősnél nem hiszem, hogy azért viszi el magával, mert sír.

Talán inkább azért, hogy lássa, szem előtt legyen, nehogy valami rossz helyre nyúljon, vagy ilyesmi még akkor is ha biztonságosan ki van alakítva a lakás, és el tudok képzelni még szitukat, amik miatt néha belefér, hogy magával vigye.

Szerintem ezért....

Bár tény, hogy minden másodpercben nem lehet a gyereket bámulni...

A kisebbnél meg kb. fél éves korig a legfontosabb, hogy tényleg reagálni kell, ha sír, ősbizalom kialakul...de persze utána is, ezt érzi az anyuka úgyis...

Ekkor még biztosan nem "direkt" sír.

Wc időt meg kibír szerintem.

Ha nagyon olyan a helyzet, akkor meg olykor nyugodtan elviheti magával.

Szerintem nem kell mindjárt elítélni azokat, akik szem előtt akarják tartani a babát, ha wc-n vannak.

Nem biztos, hogy csak a sírás miatt viszik...

Inkább ilyen legyen valaki, mint hogy semmit se törődik vele...

Van aki parázósabb, ez van. Főleg egy első babánál, vagy egy korábbi rossz emlék miatt, bármi...

Sosem lehet tudni, mi az indíték.