Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Bencike születése cikk

Bencike születése


Amióta megszületett a kisfiam, minden nap le akartam írni születése történetét... Most végre a tettek mezejére léptem, laptopot ragadtam, és nekikezdtem. Még akkor is, ha ez az éjszakai alvásom kárára fog válni...

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még én is meg fogom írni szülésem történetét. Olyan nyálasnak éreztem az egészet - hát igen, ez lesz, mikor az ember anyává válik.

Tavaly nyáron úgy döntöttem, hogy új életet kezdek egy jó messzi országban; lakást, munkát kerestem és találtam…nem is rosszat ráadásul. De az ekkor már bennem lakozó kicsi élet fittyet hányt az én jövőbeli terveimre. Amikor szembesültem vele, hogy gyermeket várok, nagyon kétségbe estem, hiszen pont az apukája miatt döntöttem úgy, hogy itt hagyok csapot-papot. Jó pár átsírt éjszaka és nappal után úgy döntöttem, hogy vállalom a babát, még akkor is, ha sokan ostobaságnak fogják tartani döntésemet és egyedül kell felnevelnem.

Tehát hazajöttem, elmondtam a családomnak, akik egyből mellém álltak. Először persze anyukám rendesen kétségbe volt esve; mégse így képzelte első unokája érkezését. Gyorsan nekiálltunk (illetve kőműves bátyám nekiállt) a gyerekszoba átépítésének, én próbáltam bepótolni az elmaradt orvosi vizsgálatokat. Aztán még visszamentem Londonba, és dolgoztam még egy hónapot. Ekkor már 34 hetes terhes voltam! Egy casinoban dolgoztam, mint crupie. Volt, hogy három órát álltam a rulettasztalnál. De simán bírtam. Az egész terhességet abszolút könnyen viseltem fizikailag (mindössze öt kilót híztam). Lelkileg az első hónapok elég nehezek voltak, de aztán olyan nyugalom és boldogság költözött a szívembe, amilyet soha előtte nem tapasztaltam.

Úgy éreztem, ez a legjobb dolog, ami történhetett velem az életben. Alig vártam, hogy láthassam a kisbabámat, és elmondjam neki, hogy én mindenkinél jobban szeretem és mellette leszek, amíg csak élek.

Április 6-ra voltam kiírva, március 3-án végleg haza költöztem. Pihentem, sétáltam, jártam szorgosan Nst-re. Néha naponta kétszer, mert nem akart az én kicsi fiam mocorogni, akárhogy ébresztgették. Elég pici pocakom volt, mondta is a doki, hogy kicsi baba lesz, maximum 3000 gramm. 6-án kicsit izgultam, aztán izgultam 7-én is, 8-án is…végül 16-án be kellett feküdnöm a kórházba. Próbálták megnézni a magzatvizet, de teljesen zárva voltam - ezek a vizsgálatok eléggé fájdalmasak voltak (előtte már próbálkoztak, volt, hogy tamponálni kellett, annyira véreztem). Választott orvosom persze nem volt. Hogyan fogadhattam volna bárkit is 32 hetesen? Még aznap kaptam oxitocin infúziót, ezalatt végighallgattam két szülést. Mondtam is a szülésznőnek, hogy ez a gyerek bennem marad, én biztos nem szülök. Neki ez vicces volt.

Én akkor nagyon nem éreztem annak. Ezután felhelyeztek valami gumiballont, ez nem fájt különösebben, csak kicsit furi volt, hogy egy gumicső lóg ki belőlem. De a fájások elmaradtak…viszont legalább a ballon kitágított egy ujjnyira. Juhéjj!! A magzatvíz pedig tiszta volt. Még egy juhéjj! Mehettem a következő oxitocin-adagomért. Végre megindult valami: 8perces fájásaim lettek. De éjszaka bealudtam. Illetve aludtam volna, ha a szobatársam nem horkolt volna..

Harmadik nap már beletörődtem, hogy én a kórházban fogok megöregedni nagy pocakkal. Tévedtem. Az infúzió végre meghozta a várva-várt eredményt: öt perces hujujujj-fájások, délután fél egytől. A váróban voltunk anyukámmal, bátyámmal és a bátyám menyasszonyával, Danival (Daniella, de mindenki Daninak hívja - szegénykém :)). Dani írta a fájásokat, Bátyám tartott, amíg tartottak, a fájásszünetekben anyukám szórakoztatott mindenféle falubeli pletyókkal…és mindenáron meg akarta fésülni a hajamat.. Aztán 7-kor rám mondta az orvos az ítéletet: irány a szülőszoba. Velem egyszerre vajúdott egy nő, mert a kórházban nincsen bordásfalas vajúdószoba, szóval a folyosón sétálgatsz-együtt kérdeztük, hogy mégis, mikorra lesz meg a babánk.

Neki azt mondta az orvos, hogy éjfélig, nekem pedig úgy reggel hétre. Na én erre úgy megijedtem, hogy addig kell szenvednem, hogy elmúltak a fájásaim. Mindegy, jött a fincsi beöntés, zuhanyzás. Majd irány a szülőszoba. Doki burkot repesztett (én ezt meg sem nagyon éreztem), majd beindult a buli. Kétperces ajajajjj. Anyu közben itatott, biztatott, masszírozta a lábamat. Én meg koncentrálta ezerrel a helyes légzésre, a fájások között aludtam meg beszélgettem a szülésznőmmel. Egy tüneményes fiatal lány volt. Neki örök hála!

Alig két óra múlva, ami nekem maximum tíz percnek tűnt - időérzékem kikapcsolt azt hiszem, egyszer csak már nem fájt, hanem kétpercenként nyomnom kellett. Zsupsz, felparancsolt a meglepődött doki az ágyra, amiért én nagyon haragudtam, mert olyan jó volt azon a labdán ülnöm. Babácska már nagyon feszített alulról, ezért nem éreztem, hogy mikor jönnek az összehúzódások, úgyhogy a doki tapogatta ki a kezével és kiabált rám, hogy nyomhatok. Én pedig úgy, de úgy nyomtam, hogy még én is meglepődtem, milyen erő van bennem. Dicsért is Rita, hogy milyen ügyes vagyok és Ő már látja a baba haját. Erre kicsit morogtam, hogy milyen dolog az, hogy Ő előbb látja a kisfiam haját, mint én! Szegény dokiról dőlt a víz, annyira erőlködött Ő is. Tolta ki a pocakomból babócát. Már épp mondani akartam, hogy az én erőm pont eddig tartott, amikor még egy utolsót jóóól megnyomtam és végre kicsusszant az én drágám. Április 19-én 22 óra 37 perckor, megelőzve Klaudiát, akivel együtt kezdtünk neki.

Rátették a pocakomra, és én legszívesebben sírtam volna a boldogságtól, de túl fáradt voltam. Istenem, olyan gyönyörű volt már akkor is. Kis puffancs, 4100 gramm és 53 cm lett az én picire jósolt kisbabám.

Olyan hihetetlen volt, hogy alig pár pillanat, hogy a világon volt, de én már jobban szerettem bárkinél ezen a világon. Aztán elvitték Benedeket lemosni, vizsgálni. Anyukám hangját hallottam végig, hogy „Istenem, de gyönyörű”

Ezután jött a legrosszabb rész: a varrás. Bencinek nem volt elég hely a kijutásra, úgyhogy csinált magának. Másfél órán keresztül varrtak. Hát ehhez már nem volt türelmem. Az orvos utólag mondta, hogy csúnyát is mondtam neki…én nem emlékszem, csak arra hogy nagyon fájt. Pedig a szülés alatt meg sem nyikkantam. Mindegy,ezt is túléltem valahogy.

Azóta elválaszthatatlanok vagyunk Bencikével - most is itt szuszog mellettem.

Az orvos minden nap jött hozzám, amíg a kórházban voltam, hogy minden rendben van-e. Előtte is le a kalappal.

Most már biztos vagyok benne, hogy akármilyen nehéz is lesz egyedül,a kisfiam akkora erőt ad nekem, hogy érte bármit képes vagyok elviselni! És persze nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy mellettem állnak. Mindenki odáig van Bencikéért. Ő a család szeme fénye.

Bízom benne, hogy még többször átélhetem a szülés csodálatos érzését…de akkor már egy apukával kibővülve, aki elsőszülött kisfiamnak is apukája lesz majd.

Remélem azért lesz valakinek türelme végigolvasni kissé hosszúra sikerült szüléstörténetemet. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek!




Írta: Virág85, 2009. július 25. 10:03
Fórumozz a témáról: Bencike születése fórum (eddig 15 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook