Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Az én történetem cikk

Az én történetem


Kisfiam születéséről szól, ő a legjobb dolog az életben mi történhetett. Meg szeretném másokkal is osztani. Kitartani a kitűzött célok mellett és nem szabad soha feladni. Erőt adott a tudat, hogy neki szüksége van rám, és akármi történjen, túl kell lépnem a dolgokon, el kell engedni a rosszat és befogadni a jót..
Az én történetem

Meg szeretném osztani veletek a kisfiam születésének a történetét.

2005. decemberében ismertem meg a párom és négy hónap múlva elhatároztuk, hogy jöhet a baba. Egy percig nem haboztam, következő hónapban már a pocakomban lakott..

Problémamentes terhességem volt, igaz az első három hónapban sokat hánytam, de ez elmúlt, élveztem minden percét a várandóságomnak. Kb. 4,5 hónapos voltam, mikor megszűnt a munkahelyem és így 100%-ban a babánkra tudtam koncentrálni. 28 hetesen derült ki, hogy kisfiunk lesz, ami kis csalódás volt, de ez néhány órán belül eltűnt. 2007. február 2.-ra voltam kiírva és napra pontosan született. 2.-án hajnalban kezdett fájni a hasam és kilenckor bementünk a kórházba, ötperces fájásokkal, ekkor kétujjnyi volt a tágulásom. Déltől a szülőszobában voltunk és szenvedtünk, nem is annyira a fájdalomtól, hanem a túlfűtött várakozástól, meg a tehetetlenségtől. Hozzáteszem, már a 8. hónaptól be volt fordulva a szülőcsatornához, csak egy bibi volt, arccal felfelé volt a drágám. Nődoki szerint semmi problémát nem okoz. Tévedett! Este hatkor már éreztem, hogy nyomnom kell, doki is kezdett látni valamit, próbált segíteni, de sajnos nem ment. Az én manóm belekakált a vízbe is, így indultunk a műtőbe.

A "kedves" doki rám szólt, maradjak nyugton, mert nem találja el a tűvel a szalonnás (jól olvassátok, ezt mondta) hátam, ez pont jólesik egy kiszolgáltatott kismamának.

Még ébren voltam, mikor valami jódos vattával kitörölt, na ez volt a csúcspont. Tízszer megszúrt, de nem tudtak rendesen elérzésteleníteni, így altattak.

Kisfiam 55 cm-rel és 3580 grammal megszületett 18 óra 58 perckor 4/9 apgarral, ami az altatásnak volt köszönhető. Intubálni kellett, de a következő 7/9 volt. Éjfélkor behozták megmutatni, kikönyörögtem és már vitték is, nem is emlékszem rá, milyen volt!

Ezután még tíz napot "pihentünk" a kórházban, mert a kisfiam is fertőzést kapott és én is, de hál’ Istennek semmi következménye nincs.

Próbáltak rájönni, mi okozza a lázamat, de sem az ultrahangon, sem a vérben nem volt semmi, a hasamon a seb viszont kezdett melegedni, amit jegelnem kellett. Nem igazán értettem, de ez volt a gyógyszer meg gyulladáscsökkentő, aztán végre két lázmentes nap után mehettünk haza a nagyszülőkhöz, ekkor a súlya 3790 gramm volt.

Egy hétre rá arra ébredtem otthon, hogy valami folyik a lábamon, azt hittem "csak" a betétem viccelt meg, de nem, ömlött a vér belőlem, az ágy úgy nézett ki, mint a krimikben mikor valakit megölnek. Ahogy fel próbáltam kelni, szó szerint folyt a vérem, a fürdőbe alig tudtam kitámolyogni, közben pedig az járt a fejemben, kész vége, ennyi volt, meghalok, nem látom többé a fiam.

Anyósom hívta a mentőket, én pedig próbáltam rendbe szedni magam, ne úgy nézzek már ki, mint aki egy mészárláson vett rész, de nem sikerült, mert elterültem a fürdőben. Apósom próbált elkapni kisebb-nagyobb sikerrel és mikor szép nyugodtan megjöttek a mentősök, még ők is megijedtek és rohamkocsit hívtak. Miért van az, ha betelefonál valaki, hogy vérben úszik, akkor negyedóra múlva jön a kocsi? Említettem, hogy kb. 250-300 méterre van a kórház? Szegény párom nem győzte a kicsit csitítgatni, hiába voltunk csendben, megérezte, hogy baj van.

A mentős hölgyemény nagy kegyesen elkezdte végezni a dolgát és meg ott feküdtem kiterülve, immár a folyosón és mivel alig volt vérnyomásom, így vénát sem talált, közben szitkozódott, milyen szar vénáim(!) vannak. Aztán a kórházban legalább húsz ember matatott az alsó fertályomban, hogy mi lehet a baj, míg végül eldöntötték irány a műtő és úgy nézik meg.

Másnap iszonyú hasfájás, ami még külön jó volt a császárhoz, kiderült, műtét nem volt, legalábbis hasfeltáró (lehet nem így hívják, de nem vagyok doki) nem, hanem "csak" kaparás volt, és "megnyugtatott" a doki, hogy egy hajszál választott el attól, hogy kivegyék a méhem...ekkor voltam nem egész 24 éves. A szülésnél két doki volt és az egyik sokszor bejött és egyszer azt mondta "helyrehoztuk a hibánk". Négy zacsi vért kaptam, két vérsavót (?), négy napig "vakációztam" bent.

Felkelni egy rémálom volt, aludni nem tudtam, annyira fájt mindenem, na meg persze hiányzott a család.

Minden nap behozták a kisfiam, akit alig akartam elengedni, szorgalmasan fejtem a tejem és szomorúan öntöttem ki a lefolyóba, mert annyi gyógyszer volt bennem, hogy nem kaphatta meg. Emlékszem szombat volt, mikor hazamehettem és az én kis drágám nem akart leszállni a cicimről, szinte egész nap cicizett, még ha csak fogta is, de nem engedte el. Öt napig kapott tápszert, addig, amíg nem szopizhatott és azután nem akarta már, tudta, hogy van tejcsi, akkor meg? Nem gondoltam, hogy sikerül visszavezetni a cicihez, de olyan volt, mintha nem is lett volna az a néhány nap.

23,5 hónapos koráig tudtam szoptatni, ő még szerette volna, de nekem már kicsit sok volt. Nagyon jó volt összebújni vele, de úgy gondoltam, itt az idő leszoknia róla. Kb. 8 hónap alatt sikerült, mert először csak ritkábban adtam, aztán kihagytam az etetést és végül a 2. szülinap előtt és a költözés előtt leszokott.

25 hónapos, egyedül alszik a szobájában és elindult a szobatisztaság ösvényén, 92 cm és 13 kg, cserfes, eleven, igazi kisördög.

Két évvel a szülés után, úgy érzem túl tettem magam rajta és talán jöhetne a kistesó, bár rémesen félek. Először is attól, hogy nem esem teherbe, nagyon félek attól, hogy megbabrálták ott bent.

Másodszor a szüléstől, vagyis nem a szüléstől, hanem attól nehogy megint úgy járjak, mint két éve. Remélem a következő babunál a szülés végét is megtapasztalhatom, ahogy kipottyan és nem csak a fájásokat. Zöld utat kapott a kistesó, most már akkor jön, amikor akar, mi várjuk.

Két év óta először most tudok beszélni ezekről a dolgokról, megkönnyebbültem, de nyugodt akkor leszek, ha a karomban lesz a második babám is, egészségesen.

Köszönöm, ha végig olvastátok és nem hagytátok abba az elején.




Írta: Györgyös, 2009. április 18. 11:03
Fórumozz a témáról: Az én történetem fórum (eddig 15 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook