Antiszociális (szociopata) személyiségzavar avagy a mérgező ember (beszélgetős fórum)

Hááát...

Nem tudom...

Bizonyára van már olyan fejlettségi fokon az agytudomány, hogy tudni lehet, hogy hol a határ a normális és a nem normális között...

Viszont: ha szociopátia nem diagnosztizált "kórkép", akkor hogyan vihető végbe egy ilyen "nézegetés"?

Nagyon fontosnak érzem, amit írtál!

Azt írtad, hogy ezek az emberek "önzők"... És nagyon igazad van, azt hiszem. Annak, hogy manapság már mindent valami újonnan kitalált szóval címkézünk fel, semmi gyakorlati haszna nincs, legtöbbször puszta - ködösítés.

Ez viszont akkor már "kortünet"!

(Értem ez alatt azt, hogy "eljátszani" a szociopatát a siker érdekében - ennek csak egy beteg társadalmi közegben van "értelme"!)

Sziasztok! Elolvastam par hozzaszolast.

Aki hiszi, aki nem, de az ilyen esetek nagy szazalekban bizony valamilyen itt maradt lelek hosszutavu megszallasa... Ezen "konnyen" lehet valtoztatni, ha hozzaerto csinalja. Utana viszont "fel kell epiteni" magat az embernek, aki ezzel a "problemaval" kuzd: ez utan meg kell erteni a szulok kapcsolatanak milyenseget, ertelmet, feladatat. Igy le lehet tenni ezt is.

Én nem tudom, de azt tudom, hogy szörnyetegek, nem lehet velük kommunikálni, mert nem képesek felfogni sem a másik ember álláspontját. Annyira önzők, hogy arra nincs kifejezés, a másikat a teljes nyomorba taszítják a legkegyetlenebb módon és nem érzik, mit tettek. Ez számunkra felfoghatatlan.

Kicsinálják a hozzátartozóikat, olyannyira, hogy a végén mindenki körülöttük azt hiszi, megőrült. A külvilág előtt persze elbűvölőek nagyon, és ez a legszörnyűbb.

Maga a gonosz testesül meg bennük.

És a borzalom marad haláluk után is, mert a szörnyűségekkel olyan traumát okoznak, amit nem lehet kiheverni. Az ember nem tudja visszanyerni önmagát.

Felvetődött itt a napokban a gondolat, hogy a beteglelkű személy halálával sem oldódik meg a "helyzet"...

Nem bizony! Mert az ilyenekkel is előfordul, hogy gyerekük van... Vagy lesz. Továbbá ők is a szüleik gyerekei...

Nagyon könnyen elképzelhető, hogy ha valaki "pszichotikus"-nak születik (!), annak már szüleivel is érdemes lenne, ill. lett volna "foglalkozni"...

Szerintem jóval kevesebb a megfelelő nevelés mellett pszichopatává váló egyén, mint a mintakövető...

Érdekes pl. az örökletes mentális betegségeknél, hogy nem a genetika a meghatározó, hanem a mintakövetés. Hmmm....

A személyes tapasztalataimról nem szeretnék itt írni most.

Csak "úgy általában" gondolom, hogy ha a körülmények, a nevelés is "beledolgozik" a genetikai adottságokba, akkor az INKÁBB reményre ad okot, mint belenyugvásra.

Nem mintha okom lenne azt hinni, hogy nincs igazad, sőt...

Az a gond, hogy akkor nagyon sok olyan embernek látszó szörnyeteg van köztünk, akinek a nevelésével is komoly gond volt. Pl. pszichopatának született és az apja is az. Az az igazi rémálom.

Valami hatása van a környezetnek, biztos, egyébként, de én azt látom, hogy meghatározóbb a genetika.

És tehetetlenek vagyunk velük szemben. Nincsenek észérvek, amelyek meggyőznék őket és nincs semmi, mert nem ismernek érzelmet, csak a félelmet ismerik fel. És ki is használják ezt az állapotot.

Ha egyszer megöregszenek és kiszolgáltatottá válnak, csak akkor lehet őket totálisan elnyomni, de akkor sem szép szóval.

Én szeretném hinni, hogy azoknak a kutatóknak, van igazuk akik azt mondják a nevelés számít a végeredmény szempontjából. Mert ha nekik van igazuk, akkor van remény. És igaz hogy születsz valahogy, de hogy mivé válsz, mégis van rá hatása a környezetnek, meg saját magadnak.

Én is ezt szeretném hinni, köszönöm, hogy ilyen pontosan megfogalmaztad!

(Függetlenül Uborka esetétől az Anyóssal, ill. a saját élettörténetemtől, amelyet szintén színeznek ilyesfajta mozzanatok.)

Ez így van.

Általában kamaszkorig nem veszi észre a gyermek, hogy valami nem stimmel, akkor viszont ha van benne még önérzet - ritkán - megpróbál kitörni. Győz az erősebb személyiség.

Még szerencsésnek mondható, ha a szülő tisztán csak antiszociális, mert az kivülről látszik - az összes társas kapcsolata hasonló - mert ha pszichopata akkor, aki felületesen ismeri csak a mézesmázas arcát ismeri. Ilyenkor nem értik az ismerősök, hogy annak a kedves embernek, hogy lehet olyan hálátlan gyermeke.

Az én "ismerősöm" is hasonló, akit tud, porig aláz, mindenkit kihasznál, élősködik, lerombolja a környezetében élők önbizalmát a megjegyzéseivel, másokhoz való hasonlítgatásával és dühkitörései vannak nagyon váratlanul, ezáltal semmi biztonság nincs a közelében.

És az észérvek nem hatnak rá, sem a kérések, az érzelmeire nem lehet hatni, mert neki olyan nincs. Mint egy ösztönlény. Evés, ivás, alvás, aztán ennyi. Érzelmileg nulla.

Ez milyen jó megállapítás. Nem ér véget, ha meghal. Hát az biztos. Az egészséges, ép személyiséget, ha fiatal korától, vagy gyerekkorától éri a hatása, akkor ő is változik, torzul, és lesz belőle egy nulla önbizalommal rendelkező, szorongó, tipikus áldozat.

És ebből egyedül kimászni szinte lehetetlen.

Írhatjuk, nem hajlandó felfogni. Nem rokona, gyakorlatilag senkije...

Kérdezőnek: Menj el pszichiáterhez, érdeklődj nála, itt nem tud senki segíteni!