Antiszociális (szociopata) személyiségzavar avagy a mérgező ember (beszélgetős fórum)

Pszichózisban levő személyek is meggyőződésből állítnak valósnak valótlant, egyszerűen azt tartják igaznak, amit igaznak hisznek, hiába látták/hallották az ellenkezőjét.

Én is voltam ilyen eset szem- és fültanúja.

Vagy ami talán még gyakoribb: a gyermekbántalmazások során gyakran a passzív fél cáfolja, hogy észlelte volna a bántalmazást, még akkor is, ha szemtanúja volt. Az agy így védekezik...

Csak annyi, hogy a mérgező ember minden családtagot mérgez. Mi a jobb, ha azt az egyet otthagyják, vagy az összes családtag szenved?

Főleg, ha a másik fél időközben rájön, hogy mi történik, vajon nincs felelősség mulasztás a részéről?!

Kár ezen elméletben vitázzunk, mivel mindketten egy-egy más szemszögből vagyunk érintettek. Itt viszont részletekbe nem mennék bele, nem is tudom, hogy miért is folytatnánk, hisz a témát szerintem mi ketten már kiveséztük.

Nos hát akkor erről ennyit.

Én se szeretek veszekedni. :-)

Magadra vetted? Miért is? Igen, elkelne egy pszichológus. Befejeztem én is veled a kilátástalan eszmecserét.

Mit is vettél magadra? Amit általánosságban írtam? Ennyire betalált? Hiszen nem Neked válaszoltam, ha észrevetted...lehet gondolkozni azon, miért is találtam be nálad ezekkel a gondolatokkal.

Nem vettem észre, hogy "osztanám az észt"... Beszélgetünk itt, vitatkozunk is, de hogy észt osztanék??

Ha sarkosabban fogalmazok időnként, akkor annak egy oka van: éppen hogy szeretek ellenvéleményekkel találkozni, főleg, ha úgy érzem, hogy aki ilyeneket ír, az nem csak hasból beszél.

(Ebben a témában pl. roppant örülnék, ha idetalálna egy pszichológus... Véletlenül... :-D)

Kompromisszum? :) Az, hogy valaki nem vesz emberszámba alkalmanként és leordít mondjuk, vagy néha megcsal, vagy semmibe vesz, vagy érzelmileg elhanyagol, abba belenyugodni, nem kompromisszum, hanem egyszerűen önsorsrontás. Ilyenek a tipikus áldozatok, mazochisták, ami rendben van addig, amíg valakinek nincs gyereke. Mert addig csak a saját életét rontja el. De miután van gyereke, elsősorban az ő érdekét kell nézni, nem a sajátját és kötelessége megtenni mindent, hogy a gyerek ne azt a példát lássa, hogy van egy agresszív vagy elhanyagoló bántalmazó, és anyám ebbe belenyugszik. Mert így kinevelődik a jövő sérült generációja.

Leírtam a véleményemet, lehet vele nem érteni egyet, engem nem érdekel, sosem adtam mások véleményére, mindig a saját fejem után mentem helyesen.

És miután megszabadultam egy nekem nem megfelelőtől, sokkal nyugodtabban alszom.

Igen, nagyon magas a lécem :) és ennek nagyon örülök. És ilyen is marad. És senkinek a véleménye nem érdekel erről.

És nekem nem lehet megmagyarázni, hogy jó a trutyiban. Mert nem hiszem el. De nem érdekel, ha valaki benne akar maradni, tegye, csak akkor ne ossza az észt, hogy úgy a helyes.

Bocs, a gyerekneveléssel kapcsolatban nem reagáltam.

Steve Biddulph szerint:

"Az emberekkel való bánás egyike a legfontosabb dolgoknak, amelynek megtanulásában segítségére lehetünk a gyerekeinknek. Semmi más nem befolyásolja ennyire jövőbeli boldogságukat és az életben elért sikereiket."

Így valahogy gondolom én is.

Egyébként nekem már felnőttek a gyerekeim.

Nem úszták meg, sajnos, a szüleik közötti feszültségeket, mára viszont már rutinosan "kezelik" a szüleik "párkapcsolatát".

"Beetetés"..., "trutyi"...

Ahogy gondolod...

Ezek után én, engedelmeddel, inkább nem folytatnám a párbeszédünket.

Szia!

Hogy nem magas az a léc?

Bocs, nem írtam oda utána, hogy: "Szerintem."

Mert szerintem bizony magas az a léc, ha nem veszünk tudomást arról, hogy néha elkerülhetetlen, hogy kompromisszumkészek legyünk.

Arról nem is beszélve, hogy az életünk és az álmaink, vágyaink - ütköznek néha. Illetve gyakran.

Nem hiszem, hogy magason lenne az a léc, vagy olyan lehetetlen elvárás, hogy a társunk élni hagyjon?

Szerencsére van egy-két pozitív példa. De ha elfogadjuk, hogy bármit megtehetnek velünk milyen generációkat nevelünk fel?

Magasra tetted a lécet...

Járj sikerrel!

Nálam, ha valaki valóban agresszív velem, vagy hanyagol, vagy üvöltözős barommá válik, mindegy, hogy amúgy néha jó és rendes velem:) olyankor nincsenek árnyalatok.

Hangsúlyozom, nálam. Van, akinél ez nem fehér és fekete, és amikor jön a fekete, a borzalom, akkor arra gondol, amit néha beetetésként jóként megkap és marad a trutyiban. Mert nekem az már az. De mindenki élje a saját életét a saját meggyőződése szerint.

Én minden pillanatban jól akarom érezni magam valakivel. Semmiféle szociopata vagy nárcisztikus vagy egyéb gyökér nem fér bele az életembe.

Ez elég sommás így.

Az élet azért (+/-) tele van árnyalatokkal...

Nekem volt ilyen munkatársam. Egy neki unszimpi csajt kicsinált, a csaj felmondott, pedig nagyon jól keresett és könnyű volt a munka. És a csaj pszichológus volt. Ő mondta, hogy a csávó pszichopata.

Ha valami nem stimmel valamelyik munkahelyen, akkor én mindig váltok. Mert meggyőződésem, hogy van nagyon jó munkahely és kollektíva (sajnos egy ilyet már otthagytam, mert abban a városban a fizumból nem tudtam fizetni az albérletet)ahol megtapasztaltam, milyen a tökéletes csapatmunka, fantasztikus kollegákkal, főnökkel.

A családtaggal nem lehet mit kezdeni, a vita, veszekedés felesleges, hiszen folyamatosan hazudik, hibáztat, a földbe döngöl, nem vesz figyelembe. Onnan az egyetlen járható út a menekülés. Kivéve, ha megöregszik és kiszolgáltatottá válik, de akkor is csak erőfölénnyel nyomható el, kérésekkel nem, mert nem fogja fel az érzelmeket, azt sem, hogy neked valami miért fontos. Ha meg igen, akkor direkt keresztbe tesz.

Olvastam, hogy a pszichopatáknál ez születési rendellenesség és máshogy működik az agyuk. A szociopaták nem ilyennek születtek, csak a nevelésüknél fogva lettek ilyenek. És nem gyógyítható. Minél hamarabb fel kell ismerni és lelépni. Utána - ha párkapcsolatról volt szó - mindig próbálnak visszatérni, de az csak valamilyen érdekből van.

Azért hátráljon a normális, mert amúgy beleőrül, mérgezi az életét. Minek azt?

Nekem volt ilyen főnököm és van ilyen munkatársam is. Előbbi megkeserítette mindannyiunk életét, szerencsére semmi sem örök, leváltották.

A munkatárstól meg mindenki menekül, én 10 évig voltam barátnő vele, de miután mindenkit elmart magamellől én is sorra kerültem. Most új áldozatokra vadászik...

Egy főnököt, aki ilyen, biztos nem lehet elviselni. (Csak ha nagyon muszáj. :-D) Rossz lehet dolgozni egy ilyen beosztottal is.

Ha azonban nincs alá-fölérendeltség közöttünk, akkor miért az hátráljon, aki normális?

Ha neked gondot okoz, akkor igen, ha elviselhető, akkor nem. Ez teljesen az egyén tűrőképességétől függ.

Van aki a munkahelyi problémáit ott tudja hagyni, s a magánéletére nem hat ki, van aki mwg amiatt otthon veri le a szerettein a munkahelyi feszültséget. Mindenképp mérlegelni érdemes.

Erről beszélek én is! Hogy mi NEM kiút!

Igazad van, a "saját világba menekülés" nem kiút.

Az igazi kiút, ebben is igazad van, a menekülés.

Akkor tegyük fel, van egy munkahelyem, ahol az egyik munkatársam, akivel napi kapcsolatban vagyok kénytelen lenni, eszméletlen módon viselkedik, nem törődik senki mással, csak saját magával. Egoista, önző, mérgezi maga körül a levegőt is. Őt leszámítva ez a munkahely ideális a számomra.

Váltsak munkahelyet?

Mellőzzem vele a - mellőzhetetlen - munkakapcsolatot?

Szándékosan jöttem egy olyan példával, amely lehetővé teszi a menekülést, és ahol a DÖNTÉSEMET nem színezik emóciók.

Valóban, aki teheti, meneküljön az ilyenek közeléből, vissza se nézzen!

(S az esetek maradék töredékében, ahol a menekülés nem alternatíva??? Én erre "töredékre" gondolok elsősorban...)

Amerre az én gondolataim mennek ebben a "dologban", ahhoz ez a "simán bunkó" címke legalább annyira "kapóra jött", mint az, amit alább szintén olvashatunk, vagyis az "önző", az "egoista".

Tudniillik én arra gondolok, hogy ha ezektől a "szörnyetegektől" nem védi meg minket se törvény, se orvostudomány, akkor két utunk van: vagy belerokkanunk (mi, közönséges halandók) abba, hogy együtt KELL élnünk ezekkel a szörnyetegekkel, vagy nem rokkanunk bele...

Ahhoz, hogy kisebb legyen az esélye annak, hogy belerokkanunk, egyetlen út vezet: leküzdeni a félelmet, amit ezek a "szörnyetegek" élesztenek.

(Egy bunkótól, egy egoistától, egy önző embertől általában nem rettegünk...)

Olvastam valahol, hogy egy szociopata esetében a hazugságvizsgáló hamis adatokat rögzít, tehát az igazságszolgáltatásban - náluk - nem hatékony a használata.

Ha már "bevetik" valakinél a hazugságvizsgálót, az nagy valószínűséggel elkövetett valami olyasmit, ami törvénysértő.

Ezen a nyomon haladva:

Nem minden szociopata kerül az igazságszolgáltatás bűvkörébe, de amelyik elkövetett valamit, annál is csődöt mond némely vizsgálati módszer, ha az illető tagad, és ha nincs kézzelfogható bizonyííték, hogy ő az elkövető.

A szociopátia nem "törzskönyvezett" betegség, azaz kívül esik a gyógyítás hatókörén.

Viszont (a közmegegyezés szerint) a szociopata "mérgező ember", "szörnyeteg"... Köztönk élnek az ilyenek... Félni kell tőlük...

Ez egy ördögi kör...

Nem?