Akik utálják az anyjukat! (beszélgetős fórum)

Igen,feltétlenül:))))))))

Na jó,talán a diplomatikusságot kizárja,de az ,hogy ellent mersz mondani ,és ezt ki is fejted,a magad módján,az már valami!:))

Hogy vissza térjek az utálatos szülőkre,azt hiszem valahol ,ezt kellene megtanulniuk a gyerekeknek is.

A diplomatikus lekommunikálást:))

Megtanulni felnőttként viselkedni a szüleinkkel is.

Bármilyenek ,akkor is:)

Ne haragudj, de elvesztettem a fonalat, mert sokszor el kell mennem...gyerkőc van a dologban, mégpedig a aktívabb "fajtából"... :D

Szóval... én nem kifejezetten a téveszmékre gondoltam, amikor azt írtam, hogy hiszek a betegnek. Valamiféle "összhatásnak" kell kialakulnia, amikor segítesz neki. Ez nemcsak azt foglalja magába, hogy mit mond nekem, hanem az előzményeket és a metakommunikációt is. Ez -számomra-nagyon összetett. Én sem arra gondoltam, hogy jön a beteg, elmond egy-két dolgot és az a "szentírás" nekem. Nem tudom, érthetőbb e így, mit is szerettem volna mondani... :)

mivel alapvetően a személyiségeddel dolgozol valóban ez a lényeg, de alapok vannak.

:)

"2 évembe telt mire megtanultam ezt kellően diplomatikusan lekommunikálni, persze minden ember más, tehát a tanulás folyamatos most is.

:)"

Na ez a lényeg!!!

"Mindenképpen nehéz munka ez, mert először rá kell jönnöd, igaz-e, amit mond neked, úgy, hogy őt ne sértsd meg azzal, hogy nem hiszel neki."

2 évembe telt mire megtanultam ezt kellően diplomatikusan lekommunikálni, persze minden ember más, tehát a tanulás folyamatos most is.

:)

erre én is gondoltam, ezért kérem, hogy pontosítsd, amit mondani szeretnél, hogy tényleg ne beszéljünk el egymás mellett.

:)

képzésektől még senki nem vált jó segítővé, félre ne érts, biztos vagyok benne, hogy igyekszed a legjobbat nyújtani a betegeknek, de amiről írtam, egy nagyon fontos és sarkalatos pontja a segítő szakembereknek.

Örülnék, ha reagálnál arra is.

Én is segítőként dolgozom, és valahol mindkettőtöknek igazat tudok adni.

Annak idején nagy lelkesedéssel és töretlen hittel kezdtem el dolgozni. Annak, aki megbízott bennem, és elmondta a problémáját, minden szavát elhittem, és aszerint dolgoztunk a megoldáson.

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy az emberek nagy része azt mondja, amit mondani szeretne, nem az igazságot. Lehet, hogy nem hazudni akar az illető, de ha nem a rideg valóságot mondja ki, akkor ő is jobban el tudja hinni, hogy másképp van.

Mindenképpen nehéz munka ez, mert először rá kell jönnöd, igaz-e, amit mond neked, úgy, hogy őt ne sértsd meg azzal, hogy nem hiszel neki.

egyébként ha 13 éve tanultad a szakmát, sok mindenen nem csodálkozom.

Akkoriban még a laikus-altruista szemszögből oktattak, azóta azért fejlődött a szakma.

Az emberek én védő mechanizmusa nagyon erős, és a leggyakrabban önmagukat mentegetik,-természetesen most nem nagyon szélsőséges pszichiátriai betegekről beszélünk-a segítő intézményekbe eljutott emberek jelentős százaléka azért kerül oda, mert valamit nem, vagy rosszul ismert fel az életében.

Ezeket hívjuk vakfoltnak, ha nem veszed figyelembe ezeket a vakfoltokat, és kész tényként fogadod el azt, hogy állításuk szerint az életükben mindent helyesen tettek, és a környezet a kormány ecetera a hibás nem fogsz tudni segíteni nekik abban, hogy önmagukon segítsenek, mert ugyanabba az ördögi körben fognak mozogni egész életükben.

Ez igen távol esik attól, hogy te kreálj egy sztorit az elmondottak mellé, elég csak a tényszerű történésekre és a mentális állapotra figyelni.

Ezt kb. az első évben tanították nekem a fősikolán, úgyhogy amit te jogtalannak tartasz inkább kötelesség, feltéve ha professzionális segítségnyújtásról beszélünk.

13 éve nem voltam megvezetve. Pszichiáter szakfőorvos és számos igen jelentős múlttal bíró segítő "oktatott" engem és a kollégáimat.

Amikor valaki-akinek mellesleg segítségre van szüksége- elmondja, mit érez, gondol, miért került "bajba", milyen jogon és indokkal kérdőjelezed meg azt? Ezekszerint, amikor beszélgetünk a beteggel, nem azalapján alakítom ki a képet róla, amit elmondott, hanem amit én hozzá "kreálok".

Egyébként a segítő tulajdonképpen valahol nevezhető lelki szemetesládának... Csakhogy ezeket a szemeteket nemcsak elnyeli, hanem visszafele is segít feldolgozni.

Nem tudom hol minősítettelek?:))Meg állítottalak pellengérre?

Én csak azt mondom,aki képtelen a megbocsátásra,mindig is érzelmileg áldozata lesz azoknak,akiknek képtelen megbocsátani.

A megbocsátás a gyógyszer,önmagunk számára.

A gyűlölet és a harag pedig méreg.

"amit elmondanak az érzéseidről, vágyaidról, magukról, az az igazság, az megkérdőjelezhetetlen és nem keresünk mögöttes tartalmakat"

ha így gondolod elég hamar meg leszel vezetve, és a munkád ama bizonyos üres aljú dobozba lesz öntve állandóan, mivel az emberek elsősorban önmaguknak szeretnek hazudni, ha te ezt kétség és kérdés nélkül elfogadod, nem segítő leszel, hanem lelki szemetesláda.