Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Adventi történet: A mi családunk karácsonykor cikk

Adventi történet: A mi családunk karácsonykor


A karácsony elsősorban a család ünnepe, a maga szépségeivel, fájdalmaival, hagyományaival. Segíthetnek-e családi történeteink a legnagyobb bajban? Mit adunk át gyerekeinknek? Lehet-e a csoda a veszteség?
Adventi történet: A mi családunk karácsonykor

A hópelyhek lassú táncot jártak a szélben, csípős hideg volt. Már nem havazott, csak egy-két eltévedt hideg hócsillagocska kavargott a befagyott víz felett. Helyiek és turisták kedvelt helye volt ez a kis tengerszem, tavasszal és nyáron benépesült a környéke. A gyerekek kacsát etettek, a fiatalok fürödtek, vagy horgásztak, az időseknek pedig csak jól esett a tó körül felállított padokon élvezni a napsütést, és a nyüzsgés látványát.


Most, az asszonyon kívül senki nem volt a tó körül, ő is már éppen hazafelé készülődött. Vastag kabátja ellenére didergett, hiszen órák óta ült a padon.


Minden évben kijött ide és várt, úgy ahogy az anyja, és ahogy a nagyanyja is tette december idusán.


Egyikük sem tudta, hogyan alakult ki ez a szokás, vagy hogy családjuk nőtagjai miért, és mire vártak minden évben azon az egy zord decemberi éjszakán.


Azt tudták, hogy már a nagymama is így csinálta, és ennek így kell lennie. Nem volt szabály arra, hogy mikor és hogyan kell beavatni az új családtagokat, vagy mi történik, ha valahol csak fiúk születnek. Csak azt tudták és érezték, hogy mikor és hogyan kell továbbadni azt, amit kaptak.


Irénnek, mert így hívták az asszonyt, egy lánya volt. Késői ajándék volt a kislány az életükben.


Anna kicsi súllyal, de annál nagyobb hanggal érkezett a világra 12 évvel ezelőtt.


Mára már kész nagylány, csak ez a betegség ne lenne. Annának pár hónappal korábban sötét foltok tűntek fel a gerincoszlopán, és gyakori izomfájdalomra panaszkodott. A háziorvos nem tudott vele mit kezdeni, beutalta a városi kórházba, ott több tesztet lefuttattak, most várták a végleges diagnózist, de Irén tudta, hogy mi ez: leukémia, vérrák.


Senkinek nem mondta még ki gyanúját hangosan, a férjének sem, de így egyedül már belesuttogta a szélbe. A súlyos szavak elröppentek a fagyott tó fölé, az asszony pedig hagyta, hogy mellkasában szétáradjon a rettegés, félelem, fájdalom, bűntudat és még ezernyi meg nem nevezhető érzés sokasága.


Hagyta, hogy ez a súlyos ítélet tudatosodjon benne, de érezte, hogy a lelkének egy része szabadulni próbál a fojtogató érzések és a betegség várható következményeinek súlya alól. A hideg ellenére kis melegséget érzett a mellkasában, mikor arra gondolt, hogy a családjukban mennyi mindent kibírtak már a lányok és a nők.


A nagymama 2 férjet és 3 gyereket temetett el a háború alatt. Anyja egyedül nevelte őt és húgát, miután apja 4 éves korában elhagyta őket. Túléltek már sok mindent, miért ne élhetnék túl ezt a betegséget is, és különben is, ha nem lesz Anna, ki fog kijönni a tóhoz decemberben?!


– Jövőre, ki is jövünk együtt – döntötte el Irén, és enyhe izgatottságot érzett.


Emlékezett, mikor édesanyja először hozta ki ide, egy hasonlóan fagyos éjszakán.


Aznap nagyon vidám volt a mama, süteményt sütöttek, de nem ám mézeskalácsot, a mama szerint az csak az úri gyerekeknek való.


Nekik saját receptjük volt. Tojással, tojáshabbal, lekvárral alkották meg azokat a vidám hóembereket, amit aztán másnap büszkén mutogatott az iskolában. Ilyen csak az ő családjukban van ám.


A süteménykészítés után ment el a család a fenyőfa vásárra, és mindig a legkisebb gyerek választhatott. Este pedig elment a mama. Minden évben a süteménykészítés és fenyővásár után ment el, Irén már aludt, mire visszaért. Párszor kérdezgette, hogy hová, és minek megy az anyja, de mindig ugyanazt a választ kapta:


– Megtudod, ha eljön az ideje.


11 éves volt, amikor anyja kézen fogta, és azt mondta neki:


– Ma ketten megyünk el.


Mást nem mondott neki, de sok ruhát adott rá. Plusz pulcsikat és zoknikat vetetett fel vele, még a nagymama meleg irhakabátját is a vállára tette, majd együtt kisétáltak a tengerszemhez.


A víznél leültek egy padra, az anyja nem szólt egy szót sem, Irén pedig érezte, hogy értik egymást szavak nélkül is. Az anyja végül felállt, és annyit mondott neki:


– Maradj még. – Majd sarkon fordult, és elment.


Irén egyedül maradt. Sötét volt a tengerszem, már egy hete befagyott, de még nem volt annyira vastag a jégpáncél, hogy korcsolyázhassanak rajta.


Jóleső nyugalmat érzett, ahogy ott ült egyedül a sötétben, és csak a csillagok fényét verte vissza a jég.


Hirtelen villant valami, majd utána megint. Rókák merészkedtek a falu felé, a szemük villogott.


– Biztosan éhesek – gondolta magában Irén – kemény ez a tél.


A rókák kisvártatva eltűntek a falu szélén álló házak között. Irén újra a jeget nézte, és felidézte azokat a dalokat, amelyeket együtt énekeltek anyjával ma süteménykészítés közben.


Halkan dúdolni kezdte őket…


Dúdolás közben látta, hogy egyre több fény villan meg a falu felől, biztos a rókák gondolta, majd egyre jobban belesüppedt a nagyi meleg télikabátjába, beszívta az ismerős illatot, majd hirtelen reccsenésre riadt fel.


A jég beszakadt, és egy fiatal lány állt a tó közepén, láthatóan teljesen kétségbeesve.


- Segítség! – sikította.


Irén felpattant, lerúgta magáról a cipőjét, ledobta a kabátot. Tudta, nincs idő arra, hogy visszafusson a faluba segítségért.


A tengerszem szélén elszáradt, hosszú, de erős nádak hajladoztak. A kislány gyorsan kiválasztotta a két legerősebbet, és óvatosan, hason csúszva közelítette meg a tóba esett lányt.


A lány rémülten kapálózott, Irén odakiáltott neki:


– Maradj nyugton, különben nem tudlak kihúzni.


A lány abbahagyta a csapkodást, és megragadta a felé nyújtott nádat. Irén óvatos, de határozott mozdulatokkal kihúzta a lányt a tóból. Kikecmeregtek a vízből, a lányt leültette a padra, majd a nagymama nagy irhabundáját terítette rá.


A lány víztől csöpögő hajjal ült ott, és nem szólt semmit.


– Hozok segítséget – mondta Irén.


– Ne menj még – ragadta meg a karját az ismeretlen lány.


Irén meghökkent, de engedett a kérésnek, és leült a lány mellé.


– Majdnem megfulladtál – mondta neki.


A lány ránézett és beszélni kezdett.


– Ha meg kellett volna halnom, meghaltam volna, de úgy tűnik, még élnem kell. Ha a napjaid, perceid végesek, sosem az a kérdés, hogy mikor érnek véget, hanem, hogy hol kezdődtek. A születésednél, a felmenőid születésénél, a házban ahol együtt laktatok, a játékokban, amiket együtt játszottatok? Az illatban, amelyet ott hagytatok egymás bőrén?


A kérdés halkan visszhangzott a víz felett.


– Talán mindenben ott vagyunk már az elejétől. Akkor is ott vagyunk, amikor még nem születtünk meg, csak vágyakoztak ránk, és akkor is, amikor már meghaltunk – válaszolta rövid gondolkodás után Irén.


A lány elmosolyodott, majd felállt, levette az irhakabátot, búcsúzóul annyit mondott:


– Emlékezni fogsz erre – és elsétált, be az erdőbe.


Irén kutyaugatásra riadt fel. Biztosan elaludt ebben a meleg irhakabátban, ideje volt hazamenni, az anyja már várja.


Mikor hazaért, a mama nem mondott egy szót sem, de úgy mosolygott, ahogy csak ők ketten tudtak egymásra.


A felnőtt Irén nagyot sóhajtott, ahogy felidézte magában a történteket, amikor először volt a tónál. Azóta sem látott hasonló álmot, pedig évtizedek teltek el.


„Emlékezni fogsz erre” – idézte fel a lány mondatait.


Felidézte őket akkor, amikor hosszú éveken át nem sikerült teherbe esnie, felidézte őket, amikor a férje el akarta hagyni, felidézte akkor, amikor a mama nagyon beteg lett, de egyszer sem tűntek helyénvalónak a gondolatok.


Most már értette.


Hazament, Anna és a férje már aludtak. Nézte, ahogy lánya alszik, mellette sorakozott a temérdek gyógyszer, amit szednie kellett. Irén bár fáradt volt, elővette a nyújtódeszkát, és elkészítette a hóemberek tésztáját. Azt, ami tojással, tojáshabbal és lekvárral készül, és csak az ő családjuk készít ilyet. Holnap megveszik a fát is, ami majd a fáskamrában pihen… és kiviszi Annát a tóhoz, mert az ő családjukban ez így szokás, és ameddig erre emlékeznek, mindig együtt maradnak.


Vége


Ha tetszett az írásom, további történeteimet a www.hellokudarc.cafeblog.hu-n találod.




Írta: spinneli, 2019. december 25. 09:35
Fórumozz a témáról: Adventi történet: A mi családunk karácsonykor fórum (eddig 6 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook