Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » 59 nap... cikk

59 nap...


A megkésve megismert szerelemről, önmagunk megismeréséről, a szerelemem elveszítéséről, a magányról, a tehetetlenségről, a dühről szól e történet, azért, hogy más ne járjon így, hogy tanuljanak belőle..
59 nap...

59 nap...


Gondoltam, leírom szeptember 4-től november 2-ig az életem egy szakaszát..

Legyen meg nekem emlékül, ez alapján tudják meg, akik nem tudták eddig, hogy mi játszódott le bennem, hogy hogyan éltem meg azt az időszakot, amikor elveszítettem egyetlen kapcsolatom ehhez az élethez, a szerelemem.

Senki, semmiképp ne kövesse a példát, de okuljon belőle, és tartsa nagy tiszteletben amije, akije van..


Szeptember 4-én éjszaka történt, hogy akit nem becsültem meg, mert nem voltam tisztában vele, hogy mit jelent nekem, elhagyott. Részben azért, mert nem kapta meg, amit tőlem várt, részben pedig azért, mert jött egy jobb perspektíva, egy új lehetőség.

Az új dolgokkal vigyázni kell, mert ismeretlenek.

Nekem is voltak ilyen irányú gondolataim kapcsolatunk mély gödreiben, de mindig rájöttem, hogy az új lehetőség, nem jobb, csupán másik. Másnap, 5-én próbálkoztam megoldani ezt a dolgot, nem túl nagy sikerrel. Nem voltak tetteim, cselekedeteim mögött azok az érzések, amik később jöttek, keletkeztek. Hiteltelen voltam.

Telnek a napok, semmi extra. Még inkább harag, mint szenvedés. Akiről akkor még nem tudtam ki nekem, elutasító, makacs, és rendkívül haragszik rám. Makacssága ragályos.

Legyen, ahogy ő akarja. Dúl bennem a harag. Mérgemben meggondolatlan vagyok, és fájdalmam éreztetni szeretném vele is. Nem vagyok racionális. Keresem az ellenséget, akiről eddig sejtettem, hogy létezik, de nem voltam bizonyos.

Összeáll a kép. Jött egy idegen, többet, jobbat ígért. Elég volt. Elment. Nem az idegen hibája.

Belül már tudom, az enyém. Még nem merem bevallani, de később ez is sikerült, sőt beismertem mások előtt is. Egyszer eljött a pillanat, tudtam beszélni Vele, és előtte is beismertem ezt.

Életem legnehezebb mondatai voltak, amikor megindokoltam az elvesztését, a saját hibámmal. Szakításunk után ment a drámázás, aminek mindig ellensége voltam.

Visszaadtunk egymásnak dolgokat, mintha ezzel jeleznénk, hogy ez kötött össze minket és oldódik a kötés.

Csakhogy ilyen nincs. Tárgyak nem kötnek össze embereket. Beszélgetésünk érvelések, hangos szavak, keszekusza mondatok tömkelege. Tisztán látszik, semmi jó nem lesz belőle.

Ő határozottan elutasít. Én elhiszem. És ekkor elkezd valami történni.

Szakításunk eleje fájdalmas, de semmi más. Az elvesztés, a távolodás, és az idegen kezd ébreszteni valami olyan tudat alattit, amiről nem tudom, mi az.

Körülbelül egy hónapja nem vagyunk együtt. Üldözöm az idegent. Nem mer meghallgatni.

Inkább nem alszik otthon, mintsem, hogy találkozzon velem. Ha meglát, elmenekül olyan helyekre, ahol kamerák vannak. Okos. Utólag jó, hogy így történt, mert biztos azóta a súlyos testi sértés ügyemet tárgyalnák valahol. Érzem magamban a dühöt, hogy elvett valamit tőlem, ami az enyém volt, és én tehetetlenül végignéztem. Szerencsétlen helyzet, mert szívem szerint az első adandó alkalommal gondolkodás nélkül megenyhültem volna, amikor állcsúcson verem. De nem tehettem. Olyan helyzetben voltunk, ahol ezzel nem csak a mi kettőnk dolgáról lett volna szó, hanem rossz fényt vetett volna, tönkretette volna sok ember rengeteg munkáját.

Várni kell vele. Megpróbáltam közben túllépni. Igyekeztem belátni, ez nem megy, és kerestem az új kapcsolatokat, ismerkedtem lányokkal, szórakozni jártam.

A hátam közepére nem kívántam az egészet. Tudtam, hogy olyat teszek, aminek semmi értelme, nem adja Őt vissza. De muszáj volt, el kellett valamivel foglalnom magam, mert máskülönben megőrültem volna úgy éreztem.

Éjjelente nem aludtam. Az idegent üldöztem, kerestem a pillanatot, amikor találok egy fogódzkodót, és megnyugodhatok. Ez a pillanat sosem jött el.

Minden, amit láttam, tapasztaltam, csak rosszat tett. Jó dolog nem tudni mindent.

Ekkor már tudtam, hogy szerelmes vagyok abba a lányba, akit elveszítettem.

Már tudtam, hogy Ő az egyetlen kapocs köztem, és e világ között. És nem az enyém.

Tovább kell lépnem, hátam mögött kell hagynom a legfontosabb személyt egész eddigi, és ezt követő életemben. Ez a felismerés, az érzés hozta azokat a dolgokat, amik egy cseppet sem mondhatóak racionálisnak már. Rengeteget sportoltam, hajtottam magam, és minden szabadidőm beosztottam, csak hogy ne gondoljak rá.

Nagyon keveset aludtam továbbra is, és már azt sem nyugodtan. Éjjel izzadva ébredtem arra, hogy azt álmodom, hogyan verem épp az idegent. Pólócsere, és már nincs alvás. Csak agyalás van. Agyalás minden percben. Hol lehet, mit csinál, jól van-e, mit érezhet, mit gondolhat, bántja-e Őt valaki, vagy valami, gondol-e rám, hiányzom-e neki néha..

Minden nap ugyanolyan. Semmi nem számít, csak teljen el valahogyan az idő.

Felkelés, bár inkább általában felriadás valamilyen rémálomból, lehajtott fejjel céltalan bolyongás, aztán beindul a nap. A lényeg, egy percre sem állni meg.

Kutyafuttatás, nagy séták, aztán edzés, szétküldeni magam, jön az este, az éjszaka, ami a nap legnehezebb része, hiszen ilyenkor hiányzik a legjobban..

Hajnalban hazaérni, ágyba esni, és 4-5 óra múlva kezdődik minden elölről.

Azt gondoltam, erős vagyok, és bármit kibírok.

De erre nem számítottam. Agresszív lettem. Az utcán verekszem. Ezelőtt ilyen nem fordult elő soha. Barátom nyugtatót javasol, amikor nem tudom leírni a nevem a kézremegésem miatt. Irtóztam a gondolattól, de megértettem, hogy nem mehet így tovább. Egyszer eljött a nap, amikor összeestem, elájultam. Túlléptem egy határt, és a testem reagált rá.

Eljött a pillanat, gondolkozni kell. Már egy hete nem beszéltünk. Fizikai fájdalommal járt, tönkrementem benne. De eljött a nap, amikor meglátott, én is Őt, és írt nekem.

Persze az idegennel volt, aki addigra már nem is volt annyira idegen, mert többet tudtam róla, mint saját magamról. Hol lakik, kiket ismer, milyen ember, mennyi barátja van, hol született, hol dolgozik, hol dolgozott, adószám, TAJ szám stb.. Na ha valamit nem kellett volna, hát ezt nem. Egy cseppet sem nyugodtam meg az adatok birtokában, amiket közben láttam, tapasztaltam. De legalább lekötött a nyomozás.

Mindig fájt látni, hogy hol, mikor találkoznak, mit csinálnak, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan csókolóznak, mikor érnek haza, egy helyre mennek-e, hogyan töltenek egy szabadnapot.. Ezzel magamban keltettem a feszültséget, egy perccel nem lett jobb a tudatom tőle. Képes voltam 100 kilométereket kocsikázni, megfigyelni, 2-3-4 órákat várni, egy helyben mozdulatlan egy fa árnyékában a hidegben, csak hogy lássam, ki hogyan érkezik haza, hogyan búcsúzkodnak. Kétszer megfáztam, és egyszer felfáztam közben, de nem tudtam mással foglalkozni. Mivel itt sok volt az éjjeli esemény, jó volt, mert legalább lekötött.

Addig sem otthon agyaltam. Közben teljesen világossá vált, hogy életem párját hagytam elmenni. A látott dolgok ellenére, a más férfivel való intim kontaktusok ellenére azt akartam, hogy velem legyen. Hihetetlen, amikor ez már nem undort kelt, hanem bánatot, és mérhetetlen fájdalmat, tehetetlen dühöt. Volt egy este, amikor ezért a képért 3 és fél órát álltam szinte mozdulatlan közel nulla fokban. Tőlem 3 méterre álltak meg, tisztán hallottam a szavaikat is.

Mérhetetlen fájdalom, hogy a szerelmem hajol oda még egy, és még egy csókért az idegenhez. Ő akarja a jobbat, és nem velem. Milyen odaadó, és kedves vele.

Megöl. Gyűlölöm az idegent, mert benne látom az én hiányosságom. Megtette, amit én nem.

Kedves volt, kimondta, amit gondolt, kimutatta, amit érzett, és mondott olyat, amit nem érzett, de tudta, hogy a másiknak jól esik.

Kíváncsi lettem volna, akkor ott, abban a pillanatban, hogy 5 év elteltével is képes lett e volna erre.

Remélem ez a kérdés nyitott marad, és sohasem tudom meg a választ.

Sohasem volt érzéseim továbbra is a felszínen vannak minden rossz ellenére, és szerelmes vagyok abba a lányba.

Érzem, hogy szükségem van rá, mert szeretem.

Ő az én másik felem, ő az én jobbik énem, és az én életem egy fél élet csak az övé nélkül.

Ismerkedéseim során rájöttem, hogy nem tudok mit kezdeni egy másik lánnyal, mert a szívem Vele van tele. Jól el tudok beszélgetni, mozizni, megenni egy pizzát, de ennyi, itt kimerül.

Jól esik az ölelése, jól esik nem senkinek érezni magam, de nem tudok tovább lépni.

Nekem Ő kell, Ő érte dobban a szívem, és nélküle nincs értelme semminek.

Eljött az a nap, amikor beszélgetünk, őszintén higgadtan.

Volt ilyen, kb. a 45. naptól kezdve többször, de ma van az első olyan nap, amikor csak egymásra fogunk figyelni.

9 órát voltunk együtt, és egy percig sem némán. Beszélgettünk higgadtan, szépen, érvelve, magyarázva. Másodszor is szerelmes lettem belé. Innentől minden megváltozott.

A napok nem szóltak másról, csak, hogy mikor hív, vagy üzen végre.

Tudtam végre nyugodtan aludni, bár nem sokat, és nem könnyen, mert nem tudtam kizárni a gondolataim, de nappal annyi boldogságot, jó érzést adott, hogy elég volt ahhoz, hogy szeretettel gondoljak rá egyfolytában.

Az idő ilyenkor is piszok nehezen múlik.

A legrosszabb az, hogy nem tudhatom mikor mi fog történni.

Nem ígért semmit, én nem várhatok semmit.

A várakozás a legrosszabb, és legbizonytalanabb dolog, ami történhet valakivel.

Nem tudni, hogy meddig, és pontosan mire vársz, csak áhítattal nézni az időt, hogy teljen végre, a legnehezebb.

A szerelemről megtanultam, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet, ha nem a megfelelő időben történik, és, hogy egy erős embernek is tud nagyon komoly fizikai fájdalmat okozni, nem beszélve arról, hogy lelkileg összetör bárkit, és kötél idegeket képes cérnává őrölni, majd elszakítani.

Remélem, hogy most már a jó megtapasztalások következnek majd, és szerelmemmel tölthetek minden fontos percet, az életem hátralevő csekélyke, körülbelül 60-70 évében...




Írta: VsPs, 2010. november 29. 16:08
Fórumozz a témáról: 59 nap... fórum (eddig 25 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook