A biológiai órám

Talán még jobban jellemző ez, ha az ember nem a legideálisabb családi mintát hozza otthonról. Amikor egy egyedülálló anya mellett nő fel valaki és az apa nincs is képben. Így már talán teljesen természetes, hogy az anyaság gondolatára az első reakcióm nekem is pont a szorongás. Önkéntelenül is attól rettegek, hogy megismétlem a múlt hibáit. Vagy hogy egy nap én is egyedül maradok a kicsivel. És rám szakad az élet súlya, mint anyámra.

Az anyasággal kapcsolatban pedig egy romantikus kép él a fejekben. Abban a pillanatban, hogy a teszt két csíkot mutat, minden kétség elszáll és a nő hirtelen egy magabiztos ösztönös ősanyává változik. Ez óriási tévedés ám!

Minden nő ugyanúgy retteg a felelősségtől, ugyanúgy rágódnak a terhesség alatt, hogy jó anyák lesznek-e és vajon a párkapcsolatuk kibírja-e ezt a hatalmas a változást. A hormonok persze rengeteg erőt adnak, de a belső békét és a magabiztosságot nem!

Szerintem a legnagyobb csapda, amibe ilyenkor beleeshetünk, a környezet unszolása és a megalkuvás. Amikor a testvérünk, a szüleink vagy éppen a szerelmünk arcán látjuk a várakozást. De mi meg még nem tartunk ott. Néha egyszerűbb rábólintani a próbálkozásra és a sorsra bízni, hogy jön-e a gyerek. Beadni a derekunkat a nyomás alatt és próbálni közben felnőni a feladathoz és elnyomni a szorongást. De ez nem jó döntés!

A megoldás nem a kapkodásban van. Mindig elmondom anyámnak, huszonhat évesen az ember előtt még ott áll az egész élet és egyáltalán nem késő várni egy kicsit. Addig legalább a közös élet egyéb alapjai elrendeződnek. A döntés a párommal közös, de sajnálom, meg kell várnia, hogy megérjek rá lelkileg.