Lilikénk születése... avagy teljes lett a család

Párommal 2003 nyarán ismertük meg egymást. Szerelem volt első látásra. Néhány együtt töltött nap után tudtuk, ez már végleges, minket egymásnak teremtettek. Majdnem egy évvel később úgy alakult, hogy összeköltöztünk, majd 2006. szeptember 2-án a rokonaink és barátaink körében a Jó Isten áldását is megkaptuk, egybekeltünk. Az esküvő előtt és után is téma volt nálunk a baba, de igazából az esküvő utáni Karácsony adta meg a végső lökést.

Úgy éreztük valami, valaki hiányzik.

Hát próbálkozni kezdtünk, februárban összehoztuk az első babánkat, de sajnos ő csak pár hétig volt velünk. Valamiért a sors azt a kis angyalkát nem nekünk szánta.

Utána vizsgálatok következtek, peteérés mérés, de sajnos akkoriban olyan orvoshoz jártam, aki nem vizsgált ki, miért nem esek teherbe. Ha az ultrahang nem mutatott peteérést, elintézte azzal, hogy majd a jövő hónapban, hisz még ráérek gyereket szülni. Elegem lett, orvost váltottam. Új dokim már az első találkozáskor mindenről kikérdezett, kezdődtek a kivizsgálások, rájött, hogy a pajzsmirigyemmel van a bibi. 2008 februárjában azt mondta, most esély sincs rá, hogy teherbe essek, majd ha segítenek a gyógyszerek...talán.

Csakhogy...március közepe volt már és feltűnt, hogy sehol semmi menzesz.

Megvizsgált és már fel voltam készülve, hogy még mi jöhet...de akkor már ott lapult a pocakom mélyén az én kis csillagom. És kapaszkodott ám rendesen, a kritikus heteken úgy mentem át, hogy nem is tudtam róla. Meglepődtünk, még a doki is. Párommal aggódtunk is, de határtalanul boldogok is voltunk. Szerencsére a terhességem problémamentes volt. Se hányinger, se keményedés, se görcsök...szerencsés voltam. Kíváncsiak voltunk, vajon milyen nemű a csöppségünk és júniusban megkaptam a legszebb szülinapi ajándékot a dokimtól. Megmondta, hogy kislányunk lesz. Október vége volt az első időpontom, de tudtam én, hogy addig nem húzom ki. Szeptember közepéig még vígan dolgoztam, jól éreztem magam. Aztán októberben sűrűsödtek a doki látogatások, mígnem 13-án közölte, holnap megyünk szülni. Megindítja, mert úgy látja eléggé elhasználódott már a magzatvíz.

Nem kérdeztem semmit, tökéletesen bíztam benne. Akkor éjjel úgy aludtam, mint a tej. Tudtam, hogy még egy nap és együtt előbújik Lilikénk. Másnap reggel burokrepesztés, injekciók és sétálgattam. Anyumék persze riadóztatták az egész rokonságot, így percenként csörgött a mobilom. Úgy volt, hogy párocskám is bent lesz velem, de féltem, hogy ő rosszabbul fogja bírni, mint én. Nagyon aggódik értem, ha fáj valamim, én viszont nem szeretem, ha valaki olyankor körülöttem ugrál. Délelőtt aludtam is egy jót, kipihent akartam lenni, mire jön a lényeg.

Délután 2-kor még semmi fájásom nem volt. Dokim azt mondta, ha nem indulnak be fél órán belül, császár lesz. Nagyon nem akartam, azért kértem Lilikémet, bújjon már ki. Na, erre begyorsított, fél óra múlva 5 perces fájásaim lettek, egy óra múlva már három percesek. Háromnegyed 5-kor átvittek a szülőszobába, de még fél 6-kor is csak álltam a szülőszéknél és próbáltam levegőt venni. Akkor már nem volt szünet a fájások közt, legalábbis én úgy éreztem. Dokim mondta, szóljak, ha jönnek a tolófájások. Én meg csak bambán ránéztem, hogy az milyen? Azt mondja, ne aggódjak, fel fogom ismerni. Nem is telt el 10 perc. Mondom neki, valami furát érzek. Elneveti magát, na ugorjon fel.

Mire feltápászkodtam, addigra az első tolófájás el is múlt. Aztán jött a következő és a következő és azt hittem sose lesz vége, mert Lilike nem tudott előbújni. Szegénykémnek beakadt a válla, el is tört az egyik kulcscsontja. Végül, nagy nehezen, fél hét után 5 perccel előbújt az én kis csillagom.

Megijedtem, mert nem sírt, de a doki azt mondta minden rendben, csak ő is elfáradt. Mikor a kezembe adták, majdnem elsírtam magam, olyan kis gyönyörű volt és olyan picike. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett és nyöszörögni kezdett. Én meg csak simogattam és beszéltem hozzá. Aztán nálam gondok adódtak, elaltattak, de éjfél körül újra együtt voltam Lilikémmel, még az első szopizással is megpróbálkoztunk.

Közben apának is megmutatták, lefényképezte és ment is körbe a kép a rokonságban. Már akkor látni lehetett, hogy kiköpött apja. Pont egy hetet töltöttünk kórházban, én is lassan gyógyultam, Lilikém besárgult, de már alig vártam, hogy hazamenjünk.

Októberben lesz 2 éves a kis életem és nagyon okos, kiegyensúlyozott és mindig fülig mosoly. Mindent ismétel, már lehet vele beszélgetni, ha valamire nem tudja a kifejezést, akkor is elmagyarázza, mit akar. Egyszerűen imádnivaló, igazi kis szeretetgombóc. Hát így lett teljes a mi kis családunk. Apa, anya, Lilike.