15 év bulimiásként (beszélgetés)

Még egy dolgot hozzáfűznék,

Az, hogy a párod nem veszi észre, hogy ezzel a problémával küzdesz, felvet némi kételyt a párkapcsolatotokkal kapcsolatban. Talán nem csak a múltban keresendőek az okok? (Ezt az író akkor tudja, ha magába néz.) Egy igazi lelki társ nem csak észrevenné a bajt, de segítene feldolgozni is azt.

A legjobbakat!

Szia

teljesen megértelek.én anorexiás voltam/vagyok.nem egyszerű,de Te nagyon erős NŐ vagy,hogy ennyi mindent megéltél,és így állsz gyermeked/gyermekeid jövőjéhez,és hogy le tudtad ezt írni.hátha más tanul belőle...............

nagyon sok szépet Neked

Meg kell bocsátanod apádnak, azért, hogy Te teljesen rendbejöhess.

Ha érzed, hogy teljesen megbocsátottál, akkor jöhet az építkezés...

Talán ez előtt - vagy ezzel egy időben- még egy dolgot kell tenned: teljes mértékben elfogadni Önmagad...

Na, ez a része nem szokott pszichológus nélkül menni.

Vágom:)

Nyugi,nem sértődtem meg..

DE senki nem tudta,h.beteg vok.az iskolában,azt hitték,h.alkatilag vok.gebe.Az meg,h.nem ettem,senkit nem érdekelt.

Szerintem nem anyukad feltekenyesege miatt kellett enned, videken ma is a molett az egeszseges.

Szanalmas, ha a gyerek mindent a szuleire fog...mert minden miattuk van. Engem is piszkaltak (igazuk is volt) de megse lettem se bulimias se anorexias. Csak sportoltam es odafigyeltem.

Voltam endokrinológusnál, elvégezte a szükséges hormon vizsgálatokat, minden értékem a határokon belül van.Aztán írt fel egy olyan gyógyszert, amire azt mondta, hogy igazából a laborértékeim nem indokolják a szedését, de nem tud jobbat. Na itt megálltam és elgondolkodtam, érdemes-e akkor szednem? (ha akarod priviben megírom a gy.szer nevét) A helyzet az, hogy nem váltottam ki. Ugyanis egy olyan hormonális gyógyszert,ami "mivel nincs más" nem akarok szedni.

Az idegsebész szerint "jelenleg idegsebészeti ellátást nem igényel". Szóval a kör bezárult.

bemásolom ide az én cikkemet, hátha erőt ad másoknak, hogy újra felemelkedjenek.

Bulimiás voltam, azt sem tudtam, hogy van ilyen betegség. Most viszont azért írom le mindazt, amin keresztül mentem, mert tudom, hogy nagyon sok ilyen tini van, akik nem is tudják mit csinálnak, akik nem merik bevallani, vagy szégyellik, amit tesznek. Szeretném, ha gondolnának a jövőjükre is, mert nem is olyan rövid az élet, mint, ahogy azt mondják. Jó egy kisbaba finom illatát érezni, nagyon jó egy kisgyerek ölelésében elbújni.

Bulimia, avagy az evés csapdája Amikor nálam kezdődött, azt sem tudtam, hogy van ilyen betegség. Hét hónap alatt fogytam 30 kg-ot. Amivel nem is lenne baj, ha ésszel csináltam volna, viszont minden áldott nap ugyan azt ettem. Az egész nem volt 400 kcal.

Amikor végre elértem a kitűzött súlyt, és normális kaját akartam enni, baromira el kezdett fájni a gyomrom. Valahogy segíteni kellett magamon. És ez így ment nap mint nap, szinte minden evés után. Aztán egyszer néztem az anyukámmal valami sorozatot a tévében, amiben a csajnak ilyen baja volt. És akkor egymásra néztünk és tudtuk, hogy valami baj van. Viszont már elkapott az örvény. Egyre rosszabb lett. Amikor már nem tudtam hányni, elkezdtem piálni, mert tudtam, hogy az alkoholtól hányni fogok. Bezabáltam az egész hűtőt, aztán megittam egy üveg bort, meg egy üveg brandyt. Fél óra múlva már nem volt bennem semmi. Akkor nem tudom mennyi időre meg is vakultam. Gondolom, alkoholmérgezés lehetett. Bekerültem a Tündérhegyi pszichiátriára, ahol gyakorlatilag nem történt semmi. Tele akartak pumpálni gyógyszerrel, amitől egész testemben remegtem. Egy idő után már kijátszottam a nővéreket és nem vettem be. Volt egy öngyilkossági kísérletem is, ami hála a jó istennek nem sikerült. Nagyon egyedül éreztem magam. Talán úgy tudnám leírni, hogy egy sötét barlangban voltam, ahonnan nem látszott semmi fény.

El kell mondanom, hogy a családom végig mellettem állt, viszont nem tudtak segíteni. Ez olyan, mint a drog, vagy talán a cigi. Agyban dől el a dolog, hogy észhez térek e. Aztán három hónap múlva kikerültem, viszont a munkahelyemre már felvettek valakit a helyemre. Elküldtek.

Teltek a napok. Nem változott semmi. Már annyira legyengültem, hogy a buszmegállóba sem tudtam kimenni. Irány a kórház, ahol infúziót kaptam. Itt ezen a ponton azt hiszem már kezdtem anorexiássá válni. Már alig ettem. Ha megettem egy zsemlét, szinte láttam a hasamban. A hajam elkezdett nagyon hullani.

Szörnyen éreztem magam. Aztán egyik este elmentem bulizni a barátnőmmel és jött valaki. Nem tudtam ki ő. Nem tudtam másnap fel fog-e hívni, bár megígérte. És másnap felhívott és találkoztunk. Én mindjárt elmondtam neki, hogy milyen problémáim vannak. Soha nem titkoltam és nem szégyelltem. Gondoltam, tiszta lappal kezdek.

És megértette, nem is, elfogadta. Viszont egyre szorosabb lett a kapcsolat. Elkezdte érdekelni, mi van velem és nem törődött bele. Járt utánam a wc-re és finoman leállított. Na nem teljesen, mert hát nem voltunk egyfolytában együtt.

Aztán eljött a nap amikor elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. Viszont nem jött össze.

A hányást természetesen teljesen abba kellett hagynom, annak ellenére, hogy kaptam hormontablettákat, amiktől rövid idő alatt elkezdtem hízni és visszahíztam 30 kg-ot.

Amikor úgy döntöttem, hogy nem szedek be semmit, akkor lettem terhes a kisfiammal.

Végül is happy and lett a vége, de nagyon hosszú utat tettem meg. Kellett valaki, akire teljes mértékben támaszkodhattam, aki bátorított és velem volt, akinek éreztem és érzem ma is a szeretetét.

Ennek most már lassan kilenc éve. Ezért hát köszönöm neki, annak az embernek, aki a kisfiam apukája. Azért írtam ezt most le, mert tudom, hogy sok tini szenved ebben a betegségben és még ha most ebben a pillanatban úgy érzik, hogy nincs kiút biztos vagyok benne, hogy pár év múlva ők is szeretnének kisbabát és szeretnének anyák lenni. Szurkolok, hogy sikerüljön.

Szia Betti,

cikked elolvastam, nagyon megérintett, talán azért is, mivel egy cipőben járunk. Én 10 éve vagyok bulímiás, senki sem tudja. 17 évesen kórházba kerültem, azóta azt hiszik, minden rendben. Én nem szólok, idegesíteni nem akarok senkit. Szakemberhez fordulni? Voltam..17 évesen. a hülyézésen, debilezésen kívül mást nem kaptam, elég is volt. Van két csodás fiam, értük élek, értük próbálom tartani magam. Néha fent, néha lent.

:-(

"Kifogynak a tartalékaid a rossz tápanyagbevitel miatt, felborul az anyagcseréd, ami nem biztos, hogy nyom nélkül helyreállítható. Az hogy refluxod lesz, az egy dolog, de a nyelőcsőbe került gyomorsav (sósav) olyan maradandó sérülést okozhat, ami rákhoz vezethet. A keringésed, a szíved is sérülhet, ha nem kap megfelelő táplálékot. . A vitaminhiány miatt károsodhat a szemed, a nyálkahártyáid, a tüdőd, kihullhat a hajad. "

Így van..

Csak még kiegészíteném pár dologgal,ami kialakulhat:

gyomorfekély,vese problémák,menstruációs panaszok,pajzsmirigy betegségek,de legkomolyabban az idegrendszer károsodik,amiből szinte minden kialakulhat később.. Alvászavar csak a legenyhébb..

Szerintem bármikor összeroppanhatsz a teher alatt, amit a hátadon cipelsz.

Csak azt gondolod, hogy uralod a helyzetet, de sokkal mélyebb ez annál, hogy egyedül meg tudd oldani.

Első lépés, hogy a helyére tetted az okokat. De nem szégyen az, ha a megoldáshoz segítséget kérsz!

Abba gondolj bele, hogy nem sok időd van arra, hogy megold a problémád, és most már ott a gyermeked, akiért felelősséggel tartozol.

Kifogynak a tartalékaid a rossz tápanyagbevitel miatt, felborul az anyagcseréd, ami nem biztos, hogy nyom nélkül helyreállítható. Az hogy refluxod lesz, az egy dolog, de a nyelőcsőbe került gyomorsav (sósav) olyan maradandó sérülést okozhat, ami rákhoz vezethet. A keringésed, a szíved is sérülhet, ha nem kap megfelelő táplálékot.. A vitaminhiány miatt károsodhat a szemed, a nyálkahártyáid, a tüdőd, kihullhat a hajad.

Azt szeretném csak elmondani, a jéghegy csúcsán állsz, és egyensúlyozol. Kapaszkodj egy szakemberbe, mert le fogsz esni!

Olyan vagy mint a márvány, erős és terhelhető, de a nagy súly alatt összeroppanhatsz!