Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Diéta & Fitness témák » 15 év bulimiásként cikk

15 év bulimiásként


Úgy döntöttem végre kiírom magamból, amit senki sem tud. Sem a barátom, sem a családom, sem a fiam. Remélem ezzel segítek másokon. Szülőkön, akik állandóan gyermekeik testi kinézetére tesznek megjegyzéseket, tiniken, akik nem elégedettek magukkal, nőkön, akik mindig találnak magukon felesleget itt-ott.
15 év bulimiásként

Az egész gyerekkoromban kezdődött. Kövér gyerek voltam. 150 cm magasságomhoz 68 kg! Édesanyám nagyon jól főzött, állandóan tömött minket. Nálunk nem volt olyan, hogy én szedhettek a tányéromra; amit kiszedett, meg kellett enni. Az egészséges életmód tabu. Mozgás semmi.

Így felnőtt fejjel visszagondolva, lehet volt benne némi "féltékenység": nehogy a lánya jobban nézzen ki nála. Sajnos ma már tudom, ez nem ritkaság. Anyák, akik versenyt diétáznak lányaikkal. Szomorú, de igaz. Visszatérve anyámra, valaha karcsú volt (még mielőtt megszülettem), de 150 cm-hez 70-75 kg-ot nyomott… Nem dolgozott, velünk maradt otthon. Emiatt befelé forduló lett, a házimunka, a takarítás, a főzés-mosás, plusz gyereknevelés… Nem adott a külsejére, nem érezte, hogy kellene, hiszen volt férje (volt, de nem hűséges).


Apám állandóan szekált a súlyom miatt. Mások előtt főleg szerette ezt hangsúlyozni. Bántott lelkileg, nem is kicsit. Képzeljétek el azt a megaláztatást, amikor egy 7-10 éves gyereket tanárai, barátai, rokonai előtt lekövéreznek, ledisznóznak, rászólnak, hogy ne egyen annyit, akkora a feneke, mint egy ház, olyan zsíros a keze, mint egy disznónak, stb.


Mikor szüleim külön utakon jártak, kezdtem el nem enni. Ez nem volt tudatos, csupán akkor ettem, amikor éhes voltam. Jöttek is a dicséretek, hogy milyen jól nézek ki. Kb. 10 kg-ot fogyhattam 13 éves koromra. Jól is éreztem magam a bőrömben, nagyon jól estek a bókok. Anyám tömött volna továbbra is, de apám… Szerinte még fogyhatnék nyugodtan 5-6 kg-ot. Ezt már finomabban hangoztatta, főleg nekem mondta. (Gondolom, mert mások dicsértek, nem kezdett el előttük szekálni.) Bátorítás semmi, dicséret nulla.


14 évesen már a sajtó, híradó tele volt étkezési zavarokkal küzdő lányokkal… Egyik nap betelt a pohár. Emlékszem, kivettem egy csokit a hűtőből, mikor megjött apám, és megjegyzést tett az alakomra: „milyen szuperül néznél ki, ha még fogynál egy keveset” A csokit megettem, de amint elment apám otthonról, ki is hánytam. Ez volt az első alkalom. Sírtam. Mert ezt tette velem, mert erre kényszerített. Tudtam, hogy ostobaság, hogy nem volna szabad, de mégis. Elegem lett, hogy nem szeret, hogy csak bánt, hogy neki semmi sem jó.


Nem kellett sok idő, lefogytam újabb 10 kg-t. Ekkor már 165 magas voltam, és 45-47 kg. És mit tett apám? Megdicsér, hogy milyen jól nézek ki? Nem. Elkezdett azon aggódni, hogy miért nem eszek. Megjegyzem, nem lettem anorexiás, csupán belefáradtam a hánytatásokba, úgyhogy inkább a kaja adagot minimalizáltam. (Ha nem hánytam ki azt is.) Persze apám aggodalma nem saját ötlet! Ismerősök mondták, hogy milyen sovány vagyok, milyen hirtelen fogytam.


18 évesen egyetemre kerültem. Ekkor volt egy fél év mikor nem szaladtam kaja után wc-re. Viszont a kilók elkezdtek felfelé kúszni… úgyhogy újra kezdődött a régi nóta: kaja-hányás, kaja-hányás… Szobatársaim mit sem sejtettek. Apám szekálása folytatódott: reméli, hogy elvégzem az egyetemet, hogy nem leszek hülye, nem utcaseprőt nevelt. (Még érettségi előtt felsőfokú nyelvvizsgám volt, szoftverüzemeltetői OKJ vizsgám, jogosítvány, ballagáskor kitüntettek kiváló tanulmányi eredményeimért.) Néha koplaltam, diétáztam, de 1-2 hét után farkaséhes lettem, és mindent, amit csak lehetett felzabáltam. Szó szerint! Egy ültő helyemben egy egész pizza, egy doboz jégkrém, tészta, kenyér, csokoládé, minden, amit nélkülöztem a diéta, vagy koplalás alatt. Persze utána irány a mosdó! S közben azon aggódtam, nehogy valami bent maradjon, mert még kövérebb leszek.


25 évesen megismertem párom. Szerelem első látásra. Mindig imádta, hogy ellentétben más nőkkel milyen jóízűen eszem, és milyen jó, hogy nem látszik rajtam. Ha tudná, hogy ez nekem mennyi erőmbe kerül! Ő észrevette egyszer-kétszer, hogy hányok étkezés után, de mindig ráfogtam, hogy az étel a hibás: biztos romlott volt, vagy az epém. Már sportoltam is, de a sérült ínszalagjaim miatt nem végezhetek aerobikot, sem futást.


Állapotos lettem. Reggeli rosszullétek voltak, de elviselhetőek. Megfogadtam, hogy nem fogom magam hánytatni. De túl gyorsan híztam (egy hónap alatt 5 kg-t a 3. hónapban), tehát „muszáj” volt. Miközben a WC fölött görnyedtem, potyogtak a könnyeim: csak a kicsim ne legyen ilyen, csak ő legyen egészséges.

Tudtam, szülessen akár fiam, akár lányom, úgy fogom szeretni, amilyen. Soha nem fogok sértő megjegyzést tenni az alakjára. Maximálisan erősíteni fogom az önbizalmát, hogy olyannak fogadja el magát amilyen. Nem fogom felhizlalni, fogunk sportolni a szabadban, hogy neki a mozgás természetes legyen, csakúgy, mint a zöldség-gyümölcs fogyasztás.


Lassan 30 leszek. Nem tudom, hogy egyszer képes leszek-e végleg abbahagyni a hánytatást, képes leszek-e valaha úgy megenni egy fagylaltot, vagy pizzát, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom, és ne azon gondolkozzak, hogy mikor is kellene elmenni a mosdóba. El fogom-e hinni, hogy csinos vagyok, jól nézek ki, mert valahányszor tükörbe nézek, még mindig kövérnek látom magam. Párkapcsolatomra eddig kihatása nem volt, csupán az, hogy különösen erős felépítésű férfiakhoz vonzódtam, hogy mellettük karcsúnak látszódjak.


A bulimia legnagyobb veszélye szerintem, hogy a beteg nem érez késztetést, hogy abbahagyja. Mert amíg a súlya nem kerül a vészesen sovány kategóriába, úgy gondolja, hogy csupán odafigyel az alakjára.

Tudom, hogy ha túl gyakran gyomorsav kerül a nyelőcsőbe, szájüregbe, akkor ott roncsoló hatást fejt ki: károsítja a fogakat, lemarja a zománcot, ezáltal érzékennyé teszi őket, felmarja a nyelőcsövet. Súlyosabb eset (sajnos láttam ilyen hölgyet): ha csak előre hajolt, máris hányt… Évekig tartó WC feletti görnyedés eredményeként.


Jelenleg étvágycsökkentő készítményt szedek. Így, ha valami finomságot is eszek, nem zabálom tele magam, tehát nem is hányom ki. Én ezt a megoldást találtam. Pszichológushoz nem megyek, mert tudom, mi a bajom: önértékelési zavar, önbizalom hiány, téves önkép, apaszeretet hiánya. Ezen a pszichológus nem tud segíteni, nem fog megdicsérni, hogy milyen sikeres vagyok a munkámban, milyen szép és okos a fiam, mennyire büszke rám. Ezt az apámnak kellett volna, több mint 15 éve!




Írta: Betti2108, 2011. október 16. 13:08
Fórumozz a témáról: 15 év bulimiásként fórum (eddig 110 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook