Zalán érkezése

Egy álomban találkoztunk. Mind a mai napig tisztán emlékszem minden részletére. Egy csodálatos réten álltam, mindenhol virágok nyíltak. Olyan csodás színek, amit még soha nem láttam máshol, friss zöld színe volt a fűnek, élénk, ragyogó szivárványszíne a virágoknak. Távolban egy hegy hósapkás csúcsa látszott, előtte erdő. A rét egy kristálytiszta tavat fogott körbe.

Partjához sétáltam és akkor megláttam az ezüst hidat. Ráléptem, és a túlpartot fürkésztem a tekintetemmel, a másik végét keresve. Nem láttam, így elindultam a hídon. A híd közepén azonban egy addig szintén nem látható arany ajtó állt. A kezem rásimult a kilincsre és az ajtó feltárult, semmit sem láttam, míg be nem lépem. Ám mikor ezt megtettem, az ajtó bezárult mögöttem s eltűnt. Ekkor felragyogtak körülöttem a csillagok.

Láttam a Napot a távolban fényleni s körülöttem a bolygók.

Félve indultam meg közöttük s egyszer csak megláttam a kisfiút, olyan hároméves forma lehetett. Ült és színes golyókkal játszott. Egy nagy fénylő sárga golyó köré, kisebbeket rendezett. Csendben guggoltam mellé, úgy figyeltem őt.

Ahogy játékát néztem, észrevettem min szorgoskodik: A Naprendszer kicsinyített mását építi, és ahogy rendezte a golyókat úgy változott minden körülöttünk, bolygók távolodtak a messzeségbe, mások kerültek közel hozzánk, de a kép nem akart összeállni.

Ekkor észrevettem, hogy valami hiányzik, egy bolygó.

A mellette lévő kis fekete zacskó felé nyújtottam a kezem és kérdeztem: - Segíthetek?

A kisfiú rám nézett, mosolygott, ám mosolya olyan szomorkás volt.

A golyóira mutatott:- Ezeket már mind ismerem, nem értem miért nem játszanak velem.

- Talán, mert hiányzik egy - mondtam. A fekete zacskóba nyúltam és kivettem a benne felejtett utolsó golyót. Ahogy a kezembe vettem felragyogott ezernyi színnel, fénnyel, ekkor ismertem rá, ott volt a tenyeremben a Föld. Rajta a tengerek, óceánok, szárazföldek. A felhők vonulását figyeltem. Lágyan fénylett, kicsit mintha remegett volna, ahogy tenyerem hajlatába fészkelte magát. Élt s éreztem benne az élet lüktetését Egyszerűen hihetetlen volt.

- Mi ez? - kérdezte kíváncsian a kisfiú

- A Föld - feleltem.

- Nem ismerem - mondta.

- Te igen? - nézett rám kérdőn.

– Igen - feleltem és a bolygók sorába rendeztem. Ekkor életre kelt a makett és álltunk ott a forgó-keringő bolygók fantasztikus, szédítő táncába. A kisfiú az ölembe simult, éreztem az illatát - még ma is ilyen illata van. Rám nézett, mikor a Föld elhaladt mellettünk.

- Megmutatod nekem ezt a különös, gyönyörű bolygót? Ezt a helyet? És ismét a Föld felé nézett.

- Hát persze - suttogtam bele selymes arany hajába, mézszínű kerek szemébe néztem, s elvesztem tekintetében felfénylő csillagok tengerében. Magamhoz öleltem s éreztem, ahogy feloldódik az ölelésemben. Karjaim összefonódtak a testemen, mintha csak magamat ölelném, így is ébredtem s tudtam, hogy megfogant.

Ahogy ébredeztem még hallottam távoli hangját: - Kérlek vigyázz rám.

Tudtam, hogy ezt nem is kell kérnie.

Sok hasonló álom kísérte végig a várandóságom, sokat kérdezett, sok csodát mutatott ő is, amit már majdnem elfelejtettem, de mindet felsorolni, nagyon hosszú lenne. Ám mindezt a páromon és az édesanyámon kívül senki meg nem értette, az orvosok főleg nem. Ők számolták, mikor kell megszületnie, nem hallgattak rám, hiába mondtam, hogy én biztosan tudom, mikor fogant, és azt hogy mikor akar a világra jönni. Az lehetetlen - mondták - pedig a végén mégis úgy lett, ahogy mondtam.

Bár az orvosok túlhordásról beszéltek és befektettek a várandóság végén a kórházba, mi nem aggódtunk. Készültünk az igazi születésnapra, ami nem volt könnyű, hiszen rajtunk kívül mindenki aggódott. A párom csak azon, hogy félt, hogy valamit nem fog tudni. Ugyanis, mikor a 16. hétbe lépett a magzatunk, rájöttünk sokat nem remélhetünk az orvosoktól, ezért elmentünk szülésfelkészítésre, ahol mindkettőnket alaposan felkészítettek, hogy mit kell majd tennünk.

Én épp ezért voltam addigra nagyon nyugodt. A babámmal megbeszéltem mindent, ahogy mindig is tettem és elindultunk közösen a nagy utazásra. Természetesen senki nem hitt nekem mikor szóltam: szülni fogok. CTG-re tettek és mutatták: a fájások gyengék. Jó, mondtam én, és szóltam a páromnak, jöjjön, mert bizony itt születés lesz. Ő pedig jött és mellettem volt.

A fájások 15 órakor kezdődtek, de csak este nyolckor hittek végre nekem, amikor is az ügyeletes orvos megállapította, hogy négy ujjnyira már nyitva van a Kapu. Ekkor azonban én döntöttem, úgy hogy még nem indulok el a szülőszobára, mivel a protokoll szerint beöntést adtak és alig jutottam el a WC-re és abban se volt köszönet.

Ám ezek után tiszta hálóinget vettem ki a szekrényemből, fogtam a szappant és lezuhanyoztam, hajat mostam, hogy ezzel is megtiszteljem a pillanatot. Az első találkozást itt a Földön. Majd a párom segítségével mentem a szülőszobára, ahol kellemes zenét kértem és közöltem, hogy másra nincs szükségem. Ekkor robogott be az utolsó pillanatban választott orvosunk, aki azonnal azzal jött, hogy gyengék a fájások. Szerintem nem voltak azok.

Ám ő jött, rendezkedett és bekötött egy adag oxitocin infúziót és kikötött az ágyhoz, hogy így tartsam, persze. Én viszont másként gondoltam, máshogy szerettem volna helyezkedni. Erre ő azt mondta, hogy úgy nem folyik. Engem ez kevésbé érdekelt és akkor is másként feküdtem, eközben a papírjaimat nézte és az AFP eredményen jajgatott, amelynek alapján elődje el akarta vetetni a babánkat.

Ekkor lett belőle elegem és mondtam neki, hogy ha szükségünk lesz rá, szólunk. Erre kiviharzott, én a párommal elhelyezkedtem, mikor végre már egyedül maradtunk. Nem érdekelt, hogy a bekötött infúzió teljesen eldugul, mert nem tud folyni. Szültünk és születünk.

Folyamatos kapcsolatban voltam a babámmal. A párom csak azért szólt az utolsó pillanatban az orvosnak, mert úgy érezte, hogy világra segíteni nem tudja. Erre megjelent mondhatni az utolsó pillanatban, mert a babánk szinte azonnal, 10 óra 40 perckor megszületett.

Én ragaszkodtam az első öleléshez, oda is adták, de aztán gyorsan vitték is, mert úgy gondolták szükség van különböző vizsgálatokra a rossz laboreredmények miatt. Pedig Zalánon látszott, hogy semmi baja az égvilágon, de ismét nem hallgattak ránk, ám végül minden minket igazolt.

A párom Zalánnal ment és vigyázott rá.

A kisbabánkkal minden rendben volt, sőt a lehető legjobb Apgar értéket kapta.

Nem sírt, de nem is akart. Olyan természetesen vett levegőt, mintha mindig is ezt csinálta volna. Hihetetlen - mondta a nővér, de ez a baba mosolyog. Valóban mosolygott, mint azok a babák, akik így „gyöngéd születéssel” jönnek a világra. Visszahozták őt és akkor újra szopizott pár kortyot, majd csak nézett rám, a nagy kerek szemeivel és én ismét átéltem az álmot. Belevesztem a csillagok tengerébe, ahogy a végtelen felfénylik benne. Nem az űr hideg mélysége, hanem a csillagok ezernyi fénye ragyogott a tekintetében. Mosolyogtam. Tekintetünk egybefonódott és néztük egymást a végtelen idő tükrén át.

Életre keltek bennem a hangok. A picurka lét még nem beszélt, de már voltak szavai. Érzéseket küldött felém, létrejött közöttünk a soha össze nem törhető híd. Ott voltunk mindannyian, együtt, egy család: apa, anya és ő, ahogy mindig is szerettük volna. Önálló emberekként, mégis egyfajta egységként továbbélve.

Csendesen hajoltam közel kicsi babánk füléhez: -Íme, ez a Föld, légy hát üdvözölve Vándor

És arcán újra felfénylett a mosoly.

Így történt, így született meg ott a család, így értettük meg, éltük meg a csodát.