Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Újrakezdeni 34 évesen... cikk

Újrakezdeni 34 évesen...


34 évesen újrakezdeni nem egyszerű, főleg két gyerekkel és nagy családi háttérrel a hátad mögött. Ha ilyen korban megérint a szerelem, sok minden felmerül, mind a család, mind az egzisztencia, de leginkább az új szerelem oldaláról.

34 éves férfi vagyok. 13 éve házasságban, két (8 és 10 éves) gyerekkel. Ahogy látjátok, viszonylag fiatalon kezdtem a házasságot, de nekem mindig is az volt az álmom, hogy mire felnőtt gyermekeim lesznek, még én se legyek túl öreg hozzájuk. Nem kényszerházasság volt, abban az értelemben, hogy az esküvő után két évvel jött az első baba.

Mondhatom, hogy boldogan éltünk, kisebb-nagyobb megalkuvásokkal, lelkiismeret furdalás nélkül mondhatom, hogy nagyrészt az én részemről.

Próbáltam megadni számára minden szeretetemet, tiszteletemet, és nem mindig kaptam vissza azt, amit szerettem volna.

Két évvel később megérkezett a második pici, majd fél éves korában sok (valószínűleg valós, de még több valótlan) ok miatt nagyon összeveszett (vesztünk) a szüleimmel, és a kapcsolat egy időre megszakadt. Az indító ő volt, számomra a mai napig is érthetetlen okokra hivatkozott, és sorolt fel olyan dolgokat, melyek nekem nem okoznának problémát. Persze, mások vagyunk, de igazából őt meggyőzni nem, vagy csak nagyon nehezen lehet, ha a fejébe vesz valamit. Nagyon csúnya veszekedések voltak, válás határon voltunk többször is, de én mindenképpen szerettem volna a családomat megtartani.

Nagyon gyerekcentrikusnak tartom magam, szükségem van arra, hogy tudjam, a család és a szeretet, boldogság otthon vár. Csak mostanában (8 év után) kezdtünk el tapogatózni a szüleim felé. A kezdeti lépések megvoltak, valószínűleg tovább is fejlődhet a dolog, bár persze soha nem lesz a régi. A promlémám most karácsony előtt kezdődött.

Tudni kell, hogy vállalkozók vagyunk, közös cégeink vannak a családon belül, apósomékkal rendkívül jó a kapcsolat, nagyon sokat segítettek anyagilag és segítenek erkölcsileg a mai napig. Velük is van közös vállalkozásunk, az egész egy több cégből álló csaláli vállalkozás. Én novemberben nyitottam egy munkahelyi büfét Budán.

A pultos/üzletvezetői állásra kiválasztottunk egy kislányt, aki a sógorom egy üzletében dolgozott addig, de mivel rendkívül megbízható minden tekintetben és nagyon jó munkaerő, az üzlet várható megszűnése miatt semmiképpen nem akartuk "elengedni". Örültem neki, mert tudtam, hogy az üzletet magáénak érzi, és úgy fogja csinálni, ahogy azt én is elképzelem. Nem is volt semmi gond, az indulás bár döcögősen ment, azért túléltük. A másik cégem egyik megrendelője céges bulit rendezett az évvégére. Tudni kell, hogy a lány az ő irodaházukban levő büfében dolgozott kb. egy évet, tehát nagyon jó barátságokat kötött az ottaniakkal, tudom, egy kicsit fájt is a szíve, hogy el kellett jönnie. Mindkettőnket meghívtak, engem már többedszerre, őt most először, és mivel nem volt messze az üzlettől, természetesen elvittem, és este haza is vittem.

Nem történt semmi köztünk, jót buliztunk és ennyi. DE. Valami megmozdult bennem. Én sem értettem mi, de éreztem, hogy jól esik látni, mellette lenni, hallani a hangját, látni a mosolyát. A lány (lány? 26 éves) igazi keleti szépség. Az édesapja nem velük él ugyan, pakisztáni, az édesanyja magyar, de egyértelműen látszik rajta a keleti vonás. Én elég lelkis típus vagyok, szóval igazából a belső értékei fogtak meg, de persze a külső is fontos, és mondjuk divatosan: nagyon bejön. Elég nehéz sorsa volt, a testvére baleset miatt egy picit sérült, és ő 16 éves kora óta tartja el gyakorlatilag a családját. Minden munkalehetőséget megfog, a jelenlegi pultos munkától a takarításig, hogy otthon segítsen. Rettenetesen kötelességtudó, bármit és bármennyit rá lehet bízni, biztosan az utolsó darabig, és fillérig el tud számolni.

Szóval a gondok december közepétől kezdődtek. Szinte minden nap vártam, hogy beérjek az üzletbe (több vállalkozás is van, nem tudtam mindig ott lenni), és lássam. Kisebb ajándékokat kapott tőlem, és bár nem akarta elfogadni, nagyon jól esett, mikor mégis megtette. Elkezdtünk SMS-ezni, majd jött az MSN, majd miután egy hívásom után kiderült, hogy nincs webkamerája, a mi egyik réginket odaadtam neki. Onnan kezdve nem volt megállás. Szinte minden nap beszéltünk az ünnepek alatt is. A karácsonyi bevásárlásra megkértem, hogy jöjjön el velem, bevásároltunk, nagyon jól éreztük magunkat. Nem igazán gondoltam, hogy tetszhetek neki, hiszen a köztünk levő korkülönbség, és az, hogy nagyjából láttam, milyen palik tetszenek neki, egyértelművé tette, hogy ha szeretném is, nem lehet esélyem nála. Aztán kiderült, rosszul gondoltam. Az ünnepek alatti, általában éjszakába nyúló beszélgetéseink során bizony egymásba szerettünk. Tettük ezt úgy, hogy bizonyára mindkettőnk agyában benne volt, hogy ennek nem lehet jövője.

Az újév első hétvégéjén (nagyjából a születésnapomon) csattant el pici csók, majd még kétszer ugyanez. Elkezdtünk dolgozni, és két nappal később (szerdán) este végiggondolva mindent, vérző szívvel, de le kellett állítanom a dolgot. Tudtam, hogy szeret, én is nagyon őt, de folyamatosan a két lányom, és a családom lebegett a szemem előtt. Igen, tudom, adódik a kérdés: addig miért nem lebegett? Nem tudom.

Tudni kell, hogy a házasságom nem boldog. Nem csak a szüleimmel történtek miatt, vagy lehet, hogy csak akkor kezdődött. Úgy érzem, a feleségem sem szerelemből van mellettem, inkább csak a válás miatt érezhető szégyen, a megszokás, és a közös egzisztencia vezeti. Kívülről ideális házasság a miénk, mindenhonnan azt hallom, hogy milyen boldogan éltek. Pedig ha tudnák...

Azóta többször is átbeszéltük a dolgot, mindketten írtunk egy búcsúlevél félét. Nagyon fáj ez az egész, és legfőképpen nem az, hogy nem kapom meg őt, hanem, hogy fájdalmat okozok neki. Ha lehetne meg nem történté tenni, megtenném. Felmerült, hogy költözzünk össze, de nem tudok dönteni a gyerekek-család-biztonság és ő-boldogság között. A mérleg mindkét oldalán sok indok van. Ő nem kért, nem kér, nem követel semmit, sőt, leírta, hogy nem akar egy családot szétverni, akármilyen is a mi viszonyunka feleségemmel, a gyerekektől nem akarja elvenni az apjukat. Fontos! Nem ő kezdeményezte ezt az egészet, hanem én! Ez nem a szokásos "kiscsaj kikezdett a főnökével" sztori. Ne így ítéljétek meg őt! Én most kétségek és iszonyú fájdalom között vagyok, hiszen döntenem kéne.

A lányaimat imádom, szeretem azt az életszínvonalat, amit megteremtettünk, de az új szerelem minden gondolatomban benne van. Leginkább attól félek, hogy váltás/válás után nem tudnám neki a megfelelő színvonalat megteremteni. Nem akarom a gyerekeket itthagyni, de a boldogságom így nincs meg. Több fórumot olvastam már pár napja. Ott a többség azt mondja, ha nem megy, váltani kell. Én úgy éreztem, hogy mivel korán kezdtem a családalapítást, kicsit bele is fáradtam, öregedtem.

Szerinte 34 évesen viszont ne írjam le magam, mert valaki csak most kezdi a családalapítást. Ez is igaz lehet. Folyamatos vívódás dolgozik bennem, tudván, hogy minden vágya (és az enyém is) az lenne, hogy összeköltözzünk, és együtt éljünk, de a gyerekek és egyáltalán az, hogy én nem ilyen beállítottságú vagyok, folytonos korlátként húzódik a dolog és én köztem. Nem akarok megbántani senki a családban sem, hiszen anyósomék is fiukként szerettek mindig; nagy törés lenne az ő számukra is, főleg, hogy a lányt mindenki szereti a családban.

Segítsetek, tanácsokat várok, esetleg olyanoktól, aki már jártak hasonló cipőben.




Írta: bgabor, 2009. február 18. 11:03
Fórumozz a témáról: Újrakezdeni 34 évesen... fórum (eddig 242 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook