Szenvedek a gondolataimtól

Nem is olyan régen, kicsit rosszabbra fordultak a dolgaim. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, hogy csak történnek a dolgok, egyik hozza a másikat maga után és az ember úgy gondolja, valami pech-széria sújtja, vagy átok szállt rá, hogy ami eddig jó volt, az mind sorban romlik el.

Hát így voltam én is, beütött pár krach, betegség, gond és baj zsinórban. Ez vezetett ahhoz, hogy a mindig mosolygós és energikus "énem" egy kicsit megzuhant és morcos, pesszimista lettem.

Korábban, ha párnát ért a fejem, már aludtam is. Nem csak a fáradtság miatt, meg mert gyerekeim vannak és az ember minden percet kihasznál, ami a pihenésre marad, hanem mert olyan könnyű és boldog volt a lelkem. Így visszagondolva, ez nagyon jó volt.

Aztán elkezdődött az az időszak, amikor esténként nem tudtam elaludni. Kezdetben a már meglévő gondjaim nyomasztottak, azokon agyaltam és bár álmos voltam és kimerült, nem jött álom a szememre, csak az agyam kattogott órákon át. Feladatlisták íródtak fel a fejemben, megoldásverziók harcoltak egymással, kombináltam, számoltam, megoldások és módszerek után kutattam odabent. Órákon át. Ha éjjel valamiért felébredtem (sajnos rendszeres a gyerekek miatt), akkor ugyanebben a cipőben találtam magam és nem tudtam visszaaludni. Órákig forgolódtam, mindenfélét kipróbáltam, számoltam, figyeltem a légzésem, de a gondolatok mindig áttörték a védelmem és ott voltam, ahol előtte.

Ekkor szoktam rá, hogy fülhallgatóval hangoskönyveket hallgatok az ágyban. Nagyon jól bevált, bekapcsoltam és szinte percek alatt elszenderültem. Persze próbáltam sokszor enélkül is elaludni. A férjem előtt is szégyelltem kicsit a dolgot, meg magam előtt is. Tudtam, hogy ez nem oké.

Ennek ellenére ma már ott tartok, hogy napközben is mindig szól mellettem valami. Bármit csinálok épp, szükséges számomra, hogy valami beszéljen mellettem, hogy ne kelljen a gondolataimmal egyedül maradnom. Riportokat hallgatok, szól a tévé, szól a hangoskönyv, vagy bármi jó, csak lekösse az agyam. Így nem hagyom, hogy elszabaduljon.

A már meglévő gondolatok mellé sok olyan is társul éjjelente, amiket csak én vizionálok a nagy pesszimistaságban. Apróságokon is elkezdek aggódni. Kikészülök például különböző médiahírektől, mert a családom életére, a gyerekeim sorsára vetítem ki mások szerencsétlenségeit, bajait. Nagyon aggódom a gyerekeimért és a férjemért, egyre nagyobb a féltés bennem. Csak akkor érzem magam jól, ha az egész család egy kupacban itthon van és tudom, hogy mindenki biztonságban van velem. Ilyenkor megint boldog vagyok. De ha egyedül vagyok, csak nő bennem a szorongás. Ezerféle okból.

Jól esett kiírni magamból ezt, kicsit szembesítettem magam azzal, hogy tennem kell valamit magamért, mert hiába dugom a fejem a hangzavarba, ez így nem normális.

Köszönöm, hogy elolvastatok.