Örökbefogadás- Te megkerested a szüleidet? Tapasztalatok?... (beszélgetős fórum)

Egyetértek veled, jó, hogy így gondolkodsz. Tényleg nektek kell majd a gyermek mellé állni, és elviselhetőbbé tenni a csalódást, vagy visszautasítást.

Az én helyzetem kicsit más, nem tudom, visszaolvastál-e, de engem nem adtak vagy fogadtak örökbe, csupán megtagadtak a szüleim, így gyakorlatilag senki nem állt mellettem, nem beszélhetünk új családról, vagy ilyesmi.

A kíváncsiság természetes. KékZsebElefánt helyzete azért rossz, és azért hasonlít érzésben egy kicsit az enyémhez, mert mellette sem áll senki. Jó lett volna, ha annak idején nekem is elmondja ezt valaki, amit most megfogalmaztál, valószínű akkor is elmegyek, de másképp viseltem volna a csalódást. Talán.

Azt hiszem, a soraidat minden örökbefogadottnak és minden örökbefogadónak olvasnia kellene...

Sajnos azt hiszem a legtöbb örökbefogadott gyermek valami hasonlóval szembesül, hiszen senkiről nem mondanak le ok nélkül... Erre fel kell készülni - jó esetben az örökbefogadó családdal együtt.

Sziasztok!

Követem én is az írásaitokat... Nekünk 2 és fél éves örökbefogadott kislányunk van, így - igaz a "másik oldalról" - de érint a téma.

KékZsebElefánt írásait is jó ideje olvasom, és nagyon szorítok Neki, hogy ne érje túl nagy csalódás és megnyugodjon a lelke, megkapja a válaszokat amikért elindult.

Örökbefogadó szülőként sokszor eszembe jut, mi lesz akkor, amikor az én lányom keresi majd a vér szerinti szüleit.

ZsebElelféntért amiatt is aggódom elsősorban, mert az örökbefogadó szüleivel nem volt/nincs jó kapcsolata, pedig ők lennének azok akik leginkább tudnának Neki segíteni. Ha majd ott tartunk, szeretnék én lenni az első, akivel a lányom megosztja a szándékát, szeretnék én segíteni neki abban, hogy felvegyük a kapcsolatot a vér szerinti anyával (az apáról gyakorlatilag nincs információ, úgyhogy ha érdekelni is fogja, akkor sem valószínű hogy őt meg tudjuk majd keresni, ill. ha igen akko az Anyán keresztül).

Amit kefekötőke ír, azzal nagyon egyet értek. Közben eltelik kb. 20-25 év, mialatt a vér szerinti szülők is élik az életüket, családot alapítanak, gyerekeik lesznek stb. Azt, hogy volt egyszer egy gyerek, akit örökbe adtak, mélyen eltemeti magában, 20 év elteltével a férje, gyerekei stb. szitne biztosan nem tudnak róla. Azt gondolom, hogy a mi feladatunk, hogy tartsuk tiszteletben annyira az Ő életét is, hogy nem fogunk - és ha lesz beleszólásom akkor a gyerekem sem fog - megjelenni náluk az ajtóban. Ha csak egy kicsit belegondulunk az Ő helyzetükbe, nem is várható el, hogy jól reagáljanak. Most úgy gondolom - bár még nagyon messze van - hogy ha itt lesz az ideje, először én vagy esteleg ha lesz rá mód Budavári Zita (kislányom a Bölcsőnél született) fogjuk felvenni a kapcsolatot az Anyával, hogy kiderüljön, Ő milyen formában és mennyit tud vállalni az adott élethelyzetében. Lehet, hogy vállalja majd, hogy találkozzanak, de lehet hogy nem, és akkor ezt Nekünk és a lányomnak is tiszteletben kell majd tartanunk.

Mi életünk legnagyobb ajándékát kaptuk akkor, amikor Ő ránkbízta a gyermekét, épp ezért tőlem soha senki egy rossz szót sem hall egyetlen nőről sem, aki 9r9kbe adja a kisbabáját. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a gyerekem tisztában legyen majd vele, hogy mindennek volt oka. Nem egy rózsaszín tündérmeséből csöppent ki, nehéz helyzetek sorozata és a vér szerinti Anya döntése kellett ahhoz, hogy örökbe adják. Természetes dolog, hogy dolgozik mindenkiben a kíváncsiság, a vágy, hogy lássa, ki volt az, aki a világra hozta és aki aztán lemondott róla, de nem gondolhatja/várhatja, hogy huszon év után ez egy örömteli és felhőtlen viszontlátás lesz.

A találkozás a gyereknek és a szülőnek is nagyon nehéz. A gyerek válaszokat akar, a válaszok sokszor fájdalmasak, és még fájdalmasabb azt hiszem egy anyának szembesülni a mélyen eltemetett múlttal. Nekünk az a dolgunk, hogy a gyerekünket erre úgy készítsük fel, hogy mire oda kerül a sor, Ő is tiszteletben tudja tartani, azt a másik családot, azt a másik Anyát...

Van egy másik oldala is a dolognak,amit nem nagyon gondolnak át.Most felülök a vonatra,megkeresem "apámat"tulajdonképpen 23 év után egy eddig ismeretlen ,(érthetőbben idegen) férfit.

Igen de eltelt 23 év ott egy idegen család lecsójába csapom a kanalat,még akkor is ha az első látvány ami elém tárul egy 2 szintes,úszómedencés budai ingatlan,kovácsoltvas kapuval.

Borítékolom,hogy ilyen állapotokat nem talál.

Akkor ha jól értem, nem csak gondolkodik, hanem már útra is kelt? Vagyis már mindent kinyomozott, csak a nagy találkozás van hátra? Drukkolok neki, bár továbbra is az a véleményem, hogy nem lesz túl jó a vége. Valahogy nem hiszek abban, hogy a nagy összeborulás után minden másképp lesz, rendszeres és jó kapcsolat lehet immár egy felnőtt gyermek és szülei között. Elég szkeptikus vagyok.

Felnőtt fejjel, amikor úgymond egyenesbe került az életem, én is megkerestem a szüleim, hátha látva, hova jutottam, mire vittem, kiérdemelhetem a szülői szeretet (tudom, ez most nagyon sarkított, de ez volt a lényege), és én is hatalmasat csalódtam, mert nemhogy nem örültek nekem, de a tekintetükben volt a "mit keres ez itt" és a "mit akar ez tőlünk" gondolatok. Nagyon fájt ez nekem, és addigi stabil érzelmi világomat nagyon feldúlták. Szóval akkor rájöttem, hogy nem kellett volna bolygatni a múltat. Jobb békén hagyni!

Persze, én is megpróbáltam, az emberen felülkerekedik ez az érzés, és akkor én sem voltam túl reális, máskülönben nem csalódtam volna. Azóta eszembe se jut ismét útra kelni, részemről lezártnak tekintem a dolgot.

Kérdés, ő vajon hogy viseli majd? Lesz mellette valaki, aki a megrázó csalódás után segíteni tud neki?

Az ő érzései teljesen normálisak.Ez így működik mindenkinél.A gyökerek mindannyiunk számára fontosak,és ha ne ismerjük,rejtélyesek.

A baj az Ő élettapasztalat hiányában van.És ezt mondtam az előbb nem lehet őt megállítani.Elkezdett nyomozni,és sikerült neki ,megtudott majdnem mindent,Marcalitól,Tárnokig.

Ma húsvét hétfőn az egész ország útrakel ,valószínű ő is ma indult neki.

Bár előbb tudtam volna neki mesélni néhány tapasztalatot!

Valószínű nem lehet őt lebeszélni,hogy a természetes kíváncsíságát legyőzze.

Már elindult a "nagy útra", az édespja nyomába.

Ő még nem tudja ,hogy a nagy találkozások csak a regényekben olyan idilliek.

Én kíváncsi vagyok hogy éli meg. atalálkozást.

Bocsánat,hogy nem jöttem vissza időben.

Elmentem megnézni közelebbről ki is vagy.

Most olvastam mind a 646 HSZ-edet

Nem tudtam abbahagyni mert már közben válasz kaptam minden kérdésemre.

Ahogy végig olvastam 2008 -tól kirajzolódott bennem a kép rólad.

Bizony 23 év alatt nem sok szeretet jutott.(((

Azért így látatlanban kérek engedélyt csodálatomat kifejezni!

:) ELöször is boldog nyuszit.

Kettő:

De,rólam van szó.

Int.majd, 13 hósan ö.f.

Vihar vert élet,azt hiszem jellemzésnek ennyit...

23 éves korodig hogy teltek éveid?

Intézet,nevelőszülők,örökbe fogadtak,vagy nem te vagy az érintett?

Tudtok mesélni? Tapasztalatok, stb?...

Fontos lenne.

Azt hiszem..

:)