Önbíráskodás vagy ösztönös igazságszolgáltatás? (beszélgetés)

Németországban volt a sztori. Ahogy a Wiki irja

"A finn Outokompu cég vezette be a bányászati fémkeresőnek személyvizsgálati műszerkénti alkalmazott formában való gyártását és árusítását fegyvert illegálisan hordozó (vagy viselő) személyek, banditák felismerésére, az általuk rejtett fegyverek és lőszerek felderítésére.

A híd-formájú személyvizsgáló, ami egy alatta áthaladó személy által vitt tárgyakat ellenőrzi 1995 óta csaknem minden repülőtéren megtalálható. "

Gondolom az eset idején, 1981, bíróságokon még nem alkalmazták

Megrázó történet.

Hirtelen felindulásból csempészte be a fegyvert a tárgyalóterembe? Elég furcsa enyhítő körülmény ...

Önbíráskodásnak tartom, de egyben igazságszolgáltatásnak is, és teljesen megértem a tettét.

A Ha ölni kell című film jut eszembe - zseniális, és elég hasonló sztori.

Ha valaki pisztolyt szerez és már eleve úgy megy,,azt nem mondanám hirtelen felindulásnak,,eltervezte.

A kérdés csak az volt végrehajtja e.

Megtette.

Szörnyű eset,,

"Az ügyvéd azzal érvelt, hogy Bachmeier tette nem előre megtervezett volt, hanem a pillanat hevében cselekedett, akciója természetes anyai ösztöneiből fakadt"

Miután a pillanat hevében becsempészett egy fegyvert. 🫣

Nem szeretem az ilyen kiragadott történeteket. Ennyi információ alapján önbíráskodás. Még akkor is, ha morálisan tekinthetjük igazságszolgáltatásnak. Nem lehet könnyű annak az anyának, aki a harmadik gyerekét veszítni el.

Ezt az írott jog önbíráskodásnak veszi, ami nem megengedhető, büntetendő. Meg is kapta rá a büntetést, le is ültették, de hamarabb kiengedték. Ebben az esetben - véleményem szerint - igen nyomós enyhítő körülmények szólnak az anya javára. Vadnyugaton ezért nem is kapott volna büntetést, jogos bosszúnak ítélték volna. (Elnézést!) Itt "vadkeleten" sem ítéltem volna el, de hát nem minden az én ízlésem szerint történik...

Lényegében sajnálom az anyát.