Mit csinálok rosszul? Vagy tényleg megbuktam, mint anya?!

21 évesen adtam életet az ikerlányaimnak. Nem volt kérdés nálam az, hogy feladok minden olyat, ami csak időt venne el tőlem, hogy velük lehessek. Mikor segítségem volt, akkor is inkább aludtam vagy kiszaladtunk nagybevásárlásra, de inkább velük voltam. Azoknak a nőknek, akik ezeket a cikkeket írták, úgy gondolom ne is legyen több gyereke, teszem hozzá, minden rosszindulat nélkül mondom.

A címet nem sejteti a bevezető, amit direkt írtam így, hogy egy kis ízelítőt adjak a szemszögemből, hogy állok a gyerekekhez. Sajnos az egyre terjedő elkeseredettség íratja velem ezt a cikket. Én úgy érzem a gyerekeim mellett voltam, amennyit csak tudtam, foglalkoztam velük, elláttam őket és ez mellett minden egyéb itthoni teendőket.

Most mégis úgy veszem észre a gyerekeimen, mintha csak egy tárgy lennék nekik. De legalábbis mintha az én szavam semmit sem érne... 20 hónaposak, tehát megértenek mindent. Ha szomjasak és jelzik, mondom, hogy hozzák a cumisüveget és oda hozzák. Vagy ha az egyiket öltöztetem, de valami messzebb van, és a másikat megkérem, hogy hozza oda, oda hozza. Tehát nem mondhatom, hogy nem értik meg, amit mondok.

Ennek ellenére, ami olyan dolog, amit én tiltok, de ők akarják csinálni, le vagyok tojva. Nevetnek rajtam, leveszem onnan, elmagyarázom miért nem, újra visszamegy. És újra és újra. Lehet elítélni engem, de ha már sokadjára csinálja egymás után és a magyarázás, leültetés, eltorlaszolás nem segít, ráütök a pelusra. Ekkor fél percig sír, elveti magát mind a kettő, majd abbahagyja és utána újra megy oda. Nem véletlenül csinálom ezt, hiszen olyan dolgokat csinálnak, amik rájuk nézve életveszélyesek! A nappali és a konyha egy fallal van elválasztva, ami nekik könnyedén átmászható a kanapé segítségével. Veszélyes, mert a munkalap nem biztos, hogy sokáig kibírná mindkettőjük súlyát illetve akár kés, akármi más maradhat ott. Pár napja csak a wc-re mentem ki, de ennyi idő alatt felmásztak és lelopták a késeket. A vér fagyott meg bennem, mikor megláttam. A fürdőbe bemennek, de hiába felfele pakolok minden olyan vegyszert, ami nem kéne, hogy a kezükbe jusson, valahogy mégis lerángatják. A telefonomat bele is dobták a wc-be... Ezen kívül sokszor engem is bántanak. Arcon ütnek, de hol kézzel, hol tárgyakkal. Ilyenkor mindig elmagyarázzuk, hogy nem szabad anyának fáj stb., stb.. de nevet rajta egy jót és újra megüt. Ennyire rossz anya lennék? Megbuktam, mint anya? Mit csinálok ennyire rosszul? Vagy a gyerekekkel lenne a baj? Nem tudom.. de egyre csalódottabb vagyok. Csalódtam magamban, mert ezek szerint hiába áldoztam fel mindent annak érdekében, hogy velük lehessek és foglalkozzak velük, a szemükben senki vagyok. Imádom, szeretem őket, de belül ott furkál a dolog, hogy ha most nem hallgatnak rám, mi lesz később? Egyre jobban kezelhetetlenek lesznek? Tudom, hogy a gyerekek folyton változnak, de ez elég régóta tartós dolog. Ha ez így marad, nem tudom mi lesz velem. Nem voltak elkényeztetve, mert egyedül voltam a 2 gyerekre a nap nagy részében, a hisztiket is "levertük", hagytuk hadd csinálják és nem foglalkoztunk vele. Szóval nem értem ezt az egészet, hogy alakult ki...

Ezek után át kell gondolnom, hogy most ki is a rossz anya?! Vagy kinek való gyerek. Azok a nők akik azokat a cikkeket írták, megpróbáltak egyensúlyt teremteni a gyerek, a párkapcsolat, és saját maguk között. De lehet hogy pont ettől jó anyák! Van olyan, mint én. Minden idejét feláldozza a gyerekre, minden mást elhanyagol, de lehet, hogy pont ettől bukik meg, mint anya??

"Rendkívül rossz szolgálatot tesz gyermekének az az anya, aki önmagát igyekszik megtestesíteni a gyermekben anélkül, hogy egyszer is figyelembe venné, hogy a gyermek nem csupán afféle toldaléka, tőle függő teremtmény, hanem új és individuális lény, gyakran olyan jellemmel felruházva, amely alig hasonlít a szülők jellemére, sőt adott esetben riasztóan idegenszerűnek látszik." Carl Gustav Jung