Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Nincs időm szülés utáni depresszióra cikk

Nincs időm szülés utáni depresszióra


Mindig igyekeztem jó feleség lenni, minden téren meg akartam felelni férjemnek, mert megérdemli. Különb akartam lenni a körülöttünk élő elégedetlen nyafogós, feleségektől.

Azért írom le a történetemet, mert sok olyan cikket olvastam mostanában, amiben sírnak, panaszkodnak az anyukák, pedig nem is tudják, milyen jó sorsuk van. Az én történetem sem a legfájdalmasabb, tudom, vannak, akiknek nehezebb az életük, de remélem lesz olyan anyuka aki elolvasás után észhez tér.

Nincs időm szülés utáni depresszióra

15 éve ismertem meg a férjemet. Imádtam, felnéztem rá, ezért mindenben szerettem volna tökéletes lenni számára. Kilenc év együtt élés után úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

Még abban az évben férjem egy nagyszerű állás ajánlatot kapott, ami költözéssel járt. Eladtuk lakásunkat, és úgy döntöttünk, hogy jöhet egy gyerek is. Rögtön teherbe estem. Sajnos pár hét múlva kiderült, hogy méhen kívüli a terhességem, műtét. Pár hónap múlva ismét méhen kívüli terhességem volt, műtéttel ért véget. Majd jött a szörnyű mondat: "Nem lehet természetes úton terhes".

Nem estem kétségbe, tudtam van más módja a teherbe esésnek. Férjemnek felvázoltam a lehetőségeket és feltettem a nagy kérdést velem, nagyon nehezen, vagy.. Azt mondta mindenben segít, mellettem lesz. Pár hónap múlva lombik programon vettünk részt, vizsgálatok, hormonkezelés-hízás. Férjemre nagyon büszke voltam, szó nélkül ment a vizsgálatokra, pedig neki semmi baja nem volt. Az első beültetés után 3 hét múlva pozitív volt a vérvizsgálatom, de rá két hétre az UH-n nem találták a petezsákot. Elkeseredés, miért nem sikerült? A férjemet jobban megviselte, mint engem, én éreztem, hogy egyszer úgy is sikerül. Közben elköltöztünk, én is új munkahelyet kerestem. A férjem munkája nagyon sok utazással járt. Dolgoztunk, dolgoztunk...

Egy év múlva úgy éreztem, ismét van erőm belefogni egy baba programba. A férjem szerint is megfelelő volt az idő és kezdődtek ismét a vizsgálatok, hormonkezelés (napi 3 injekció, hüvelytabletta stb.). Nagyon igyekeztem mindenre oda figyelni, a hormonok miatt nagyon erős hangulatváltozásaim voltak, amit igyekeztem féken tartani.

Beültetés - pozitív teszt, 4 hetes UH-n az orvosom viccesen elkezdett számolni: - Egy-kettő-három, a harmadik sajnos nem jó helyen tapadt meg, mondta.

Nem értettem miről beszél? - Két gyermek biztos! – mondta.

Boldogan mentem haza, este mutattam az ultrahangképet a férjemnek, aki nem igazán mutatta ki örömét. Fél, gondoltam. Már terhességem elején megfogadtam, hogy nem leszek nyafis, nem fogom feleslegesen idegesíteni semmivel a férjemet, amúgy sem vagyok pánikos.

6 hetesen vérezni kezdtem, bementem a kórházba, a harmadik baba levált. A férjem vidéken volt, nem szóltam neki, ne legyen ideges, amikor hazaért, felhívott és akkor tudta meg.

Teltek a hónapok, a terhességem további ideje eseménytelen volt, szerintem nagyon jól bírtam soha nem panaszkodtam, örültem és terveztem. Közben nagyon igyekeztem jó feleség maradni, nem csak a babákról beszélni, az orvos utasítása ellenére otthonlétem utolsó napjáig mostam, főztem takarítottam. Mert szerintem a terhesség nem betegség, csak egy fantasztikus állapot. A férjem nagyon sokat utazott, ezért nagyon sok mindent a kutyánkkal és a két pocaklakómmal beszéltem meg.

Nagyon sokat fájt itt is, ott is, de anya leszek. Azt vettem észre, hogy a férjem nem érdeklődik a gyerekek után, mintha nehezére esett volna segíteni a gyerekszoba előkészítésben is. Szerinte csak én láttam így, nagyon sokat kell dolgoznia és ideges, feszült. Az előző házasságában születés után meghalt egy babájuk, gondoltam ez is közrejátszhat a félelmében, közömbösségében.

32 hetes voltam, amikor egy hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon görcsöl a vesém. Megvártam, hogy férjem felébredjen és megkértem, hogy vigyen el ultrahangra.

Az egyik gyermek rácsücsült a húgyvezetékre, be kell feküdnie a kórházba, közölte az orvos. Én egy kicsit sírva fakadtam, a férjem erre azt mondta, hogy ne hisztizzek, így lesz a legjobb.

Az első hét után hétvégére hazamehettem, a férjemnek nem szóltam, csak pénteken felöltözve vártam. Nem igazán örült neki, azt mondta, hogy önző vagyok, nem gondolok a gyerekekre. Otthon befejeztem az utolsó simításokat a gyerekszobán. A férjem vasárnap igyekezett visszavinni a kórházba. Következő hét szombat reggel úgy ébredtem, hogy valami nem olyan, mint szokott. Mentem a szülőszobába vizsgálatra, ahol azt mondták, hogy minden rendben, ezek a babák még nem akarnak kibújni, ráérnek még. Persze azt én is tudtam, hogy ráérnek, hiszen csak 34 hetes terhes voltam, de egész napom úgy telt, hogy nem tudtam sem ülni, sem állni, sem feküdni. Délben a férjem meglátogatott, mondtam neki, hogy nem tudom mi bajom van, de megfogalmazhatatlan dolgot érzek. A válasza, ne hisztizz.

Délután már le akart szakadni a derekam és félóránként alsóneműt kellet cserélnem, mert vizes lett. A szülőszobán azt mondták, hogy vizeletcsorgásom van, ez ilyenkor előfordul. Én 110%-ban tudtam, hogy az magzatvíz, de görcseim nem voltak. Estig még 4 alkalommal jelentem meg a szülőszobán, hogy vizsgáljanak meg. Az ügyeletes orvos már fogta a fejét, ha meglátott: - Értse meg, nem fog ma szülni, nyugodjon meg, minden rendben van.

Vacsoraosztásnál kértem a nővérkét, hogy szóljon másik orvosnak (az enyém külföldön volt) mert nagyon szenvedek. Éppen arra járt a nőgyógyászaton ügyelő orvos, aki ismerte az én orvosomat, és mondta, hogy menjek a szülőszobába mindjárt jön és megvizsgál.

A szülőszoba ajtóban a másik orvos, aki már többször visszaküldött a szobámba, szinte mérgesen morgott rám, hogy anyuka értse meg, csak bepisilt, nem fog szülni. Közben megérkezett a másik orvos, aki csak intett, hogy hagyjon, majd ő megnyugtat. Én jót mosolyogtam, pedig már mindenem nagyon fájt. Az ultrahangszobában mire felmásztam a vizsgáló asztalra, ömleni kezdett a magzatvizem, ekkor hangosan kezdtem nevetni annyira, hogy megszólalni sem tudtam, az orvos csak nézett. Átsétáltam a vajúdóba, megkértem egy szülésznőt, hogy segítsen, közben az orvos felhívta az orvosomat, aki már úton volt külföldről. Este 8 órakor bekötötték az infúziót. A lányaimat biztattam, hogy nagyon ügyesek legyenek és, hogy ne féljenek. Mellettem torkaszakadtából ordított egy hölgy, körülötte ugrált a férje. Felhívtam a férjemet, hogy az éjszaka megszületnek a lányok, már az egyik barátjával ivott egy pohár bort, ezért nem tud jönni, válaszolta.

9-kor megérkezett az orvosom és tíz órakor sorban megszülettek a lányaim. Nem túlzás, de számomra csodálatos érzés és megkönnyebbülés volt a szülés. Igaz nem voltak erős fájdalmaim, és a lányaim is ügyesek voltak. Hajnal kettőig voltak a lányok velem, gyönyörűek, egészségesen születtek.

Másnap délben sikerült a férjemnek megnéznie őket. Pár nap múlva kiderült, hogy magzati fertőzésük van, az okozó baktériumot még terhességem alatt szedtem össze. Mindig mindenre figyeltem, ezért én tudtam, hogy valami más úton fertőződhettem meg.

Két hét múlva hazamehettünk. A férjemet a főnöke nem engedte szabadságra, sőt külföldre küldte tanfolyamra. Egyedül maradtam két, kétkilós, síró pólyával és persze a kutyám. Az egyik lányomnak légzéskihagyásai voltak, a másiknak nyelés nehézségei. Három óránként szoptak, nem volt elég tejem, ezért tápszert is kaptak. Egy napi programom: egyik gyerek szopik, majd másik gyerek szopik, a másik kezemben a másik büfizik, gyors tápszerkutyulás, egyik cumizik, másik büfizik, mire végeztem a kettővel eltelt 2 óra hossza, ami azt jelentette, hogy maradt egy órám a következő etetésig, ez alatt elmostam a cumisüvegeket, ettem, kivittem a kutyát sétálni, takarítottam, mostam, teregettem. Kezdődött a következő műszak pelenkecsere, súlymérés, szoptatás, etetés-büfi, súlymérés, mosogatás. Persze a tápszertől hasfájósak voltak.

A napi alvásom 2x1 órahossz volt, és bírtam, most sem tudom, hogy hogyan csináltam, de így telt az első három hónap. Nem volt időm depresszióznom sem.

Jött a karácsony, a férjem influenzás lett, ezért az ünnepek alatt bezárkózott a hálószobába, hogy nehogy elkapják a gyerekek. Én főztem neki gyógyító leveskét, teát. Két ünnep között dolgoznia is kellett. Az eltelt három hónap alatt szinte csak alvás közben látta a gyerekeket, egyszer sem fogta őket, mert félt, hogy erősen fogja meg véletlenül. Éjszakánként nagyon vigyáztam, hogy ne zavarják az apukájukat, hogy ki tudja magát pihenni.

Közben agyaltam, éreztem, hogy valami nem stimmel. Egyik este a férjem telefonján beszéltem, közben kapott több sms-t, beszélgetésemet befejezve megjelent az üzenet: Értsd meg, nem megy tovább... Belenéztem a küldött üzenetekbe, ahol ezt írta a férjem: kérlek, beszéljük meg még egyszer, jövő hétre foglaltam szobát a kedvenc szállodádban. .

Nem szóltam semmit. Következő héten kértem a férjemet, hogy segítsen megoldani, hogy elmenjek az orvoshoz. Neki el kell utaznia - mondta. Rendben van, válaszoltam. Elutazott, aznap este felhívtam és kértem, hogy ne jöjjön haza, mert úgy látom, hogy az a másik fontosabb számára. Az üzenetem után egy óra múlva otthon volt a férjem. Kértem, hogy mondja el, és sírva előadott egy mesét. 4 hónapja tartott a kapcsolat, már az elején mondta a hölgynek, hogy csak a gyerekek megszületéséig fog tartani, szeret engem, de szüksége volt arra a kapcsolatra, stb. és hogy pont aznap este ő szakított vele.

Nem mondtam el, hogy honnan tudtam meg a félrelépését.

Aznap egyik pillanatról a másikra elment a tejem.

Teltek a napok, én folyamatosan azon agyaltam, hogy most hogyan tovább, a hazug férjemmel, vagy nélküle. Közben elláttam, nevelgettem a csodálatos lányaimat, nem sírtam, nehogy észrevegyék, hogy baj van. Ha magam alatt voltam, csak rájuk néztem és mosolyukkal valami szuper energiával töltöttek fel. A férjem kezdett közeledni a gyerekek felé, az egyik lányom mindig megnyugodott az apja hangjára. Egyik reggel a férjem otthon felejtette a telefonját, folyamatosan csengett, láttam, hogy mindig ugyan az a szám hívja, felírtam a számot, közben a férjem hazajött a telefonjáért.

Ahogy elment felhívtam a számot, egy fiatal női hang, bemutatkoztam, és azt mondtam, hogy ne haragudjon, de a férjem most nem beszélhet vele, mert én mindent tudok. Nagy csend után bocsánatot kért. Kértem, hogy mesélje el a történetüket. Két és fél éve ismerkedtek meg, ő 18 évvel fiatalabb a férjemnél, eleinte szinte csak szex kapcsolat volt, az elmúlt egy évben mélyült el a kapcsolatuk. A férjem azt mondta neki, hogy engem nem fog elhagyni, mert én abba belehalnék. A lány közben elvégezte a főiskolát, amiben a férjem segítette.

A gyerekeim születése után a lány szakított a férjemmel, és lett egy barátja, akivel külföldre megy, de a férjemet soha nem tudja elfelejteni. Mindezt ülve hallgattam végig, a beszélgetést befejezve azt vártam, hogy felébredjek, ez csak egy rossz álom lehet. Az én férjem, akit imádok, akiért és akinek mindent megtettem.. akiért élek, Ő kettős életet élt évek óta. Felhívtam a barátnőmet, muszáj volt valakivel beszélnem. Ő tudott róla. Tessék? Terhes voltam, amikor ő megtudta, és nem akart felzaklatni, illetve a férjem mindenkit megkért, hogy diszkréten kezeljék az ügyet. Mindenkit? Igen, ugyanis az elmúlt évben a baráti összejöveteleken a másik lánnyal jelent meg. Tehát minden barátunk, szomszédunk tudott róla, ismerik a lányt. Majdnem olyan külsőre és természetre is, mint én voltam évekkel ezelőtt – mondta. Ismét hideg vízzel öntöttek le.

Hazajött a férjem, kérdőre vont, hogy mi jogon hívtam fel a lányt.

Nem kiabáltam, nem rendeztem jelenetet, csak annyit tudtam mondani, hogy majd később megbeszéljük. Este mikor elaludtak a lányok, kitört belőlem a sírás, mindenki tudott róla, megalázott, porig tiport. Kértem, hogy adjon magyarázatot, mesélje el, hogyan tervezte a jövőt, miért, miért. Jó buli volt, és ez segítette a házasságunkat - válaszolta.

Nem beszéltünk többet erről, telt az idő, minden percemet lekötötték a gyerekek. A férjemmel úgy viselkedtünk, mintha semmi nem történt volna, ő egy kicsit figyelmesebb lett, olyan volt, mint kapcsolatunk első 5 évében, de soha nem kért bocsánatot. Egyre többet volt a gyerekekkel. A barátnője közben külföldre utazott. Én nagyon igyekeztem ismét jó feleség is lenni, mert engem nem győzhet le egy kis fruska! Eltelt egy év, amikor egyik nap bekapcsolva felejtette a számítógépét. Le akartam kapcsolni, amikor megláttam egy levelet, amit egy lánynak írt. Nem kapcsoltam le a gépet, este mondtam neki, hogy másként is tudomásomra hozhatta volna, hogy mégis azt szeretné, hogy lezárjuk a házasságunkat.

Nem értette.

Vidékre költöztem a lányaimmal, mert itt olcsóbb a megélhetés. Mindenki úgy tudja, hogy a férjem külföldön dolgozik. Hétvégéken jön a lányokhoz, teljesen úgy viselkedünk, mintha minden rendben lenne. Néha jó lenne valakinek kiönteni a lelkemet, de kiben bízhatnék? Nagyon nehéz most is, de az első év volt a legnehezebb.

A lányok imádják az apjukat, az egyik kimondhatatlanul odavan érte, szinte csak az apjáról beszél, mindennap beszélnek telefonon.

Lassan elég nagyok a lányok, hogy én is új életet kezdhessek. A férjem szeretné újra kezdeni. Közben ő elvesztette a szuper állását, ezért most nincs szuper autója, pénze, gondolom, így nem tud imponálni a fiatal lányoknak.

Nem tudom, mit tegyek. Most 2 év elteltével is várom, hogy valaki felébresszen, mert ez csak egy rossz álom, és még mindig szeretem…




Írta: banitas, 2010. február 8. 16:03
Fórumozz a témáról: Nincs időm szülés utáni depresszióra fórum (eddig 118 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook