Miért viselkedik így egy anya? (beszélgetés)

A hiba nem a te készülékedben van, úgyhogy ne is vádold magadat. Sajnos vannak ilyen szülők, akik egyszerűen nem tudják szeretni a gyereküket, érzelmileg ridegek, elutasítóak, kritikusak. Vannak akik azért - ahogy a te szüleid is - igyekeznek támogatni a gyereküket és papírforma szerint mindent vagy sokmindent megtesznek nekik, de a szívüket nem adják. Nem tudnak elnézőek vagy együttérzőek lenni a saját gyerekükkel, még igazságosak sem. Az ilyeneknek a gyerek "nem ember".

Az én anyám is ilyen. Valahol meg lehet érteni, mert ő ugyanezt kapta az anyjától szeretet helyett, úgyhogy azt nyilván nem tudta továbbadni nekem, amit nem ismert.

Sokáig magamat hibáztattam, azért, ahogy bánik velem, (hogy biztos rossz vagyok, ezt érdemlem, stb.) aztán be kellett látnom, hogy ez nem így működik, a szeretet nem egy kiérdemelhető dolog, vagy van vagy nincs. És vannak, akik egyszerűen nem képesek szeretni.

Hosszú ideig "csak" idegesített és dühített a cseszegetés és nem vágytam másra, mint hogy hagyjon már végre békén. Később rájöttem, milyen elkeseredetten vágyom rá, hogy szeressen, kedves legyen hozzám, ahogy egy "jó anya", ahogy azt más családokban láttam.

De hiába, nem tud. Tudomásul kell venni, hogy ez van. Szembe kell néznünk vele, akármilyen fájdalmas is, hogy ez van, mert változni nem fog a helyzet. Sem beszélgetés, sem más hatására. És amíg mi belemegyünk a vitákba, amíg megbántódunk, amíg feldühít, amíg fontos, hogy mit mond vagy gondol az anyánk velünk kapcsolatban, addig tényleg gyerekek vagyunk - ahogy azt itt valaki már említette.

Ajánlom figyelmedbe Lise Bourbeau: Az öt sérülés című könyvét, illetve a Mérgező szülők című könyvet.

Nah, nálam fordítva volt, anyu teljesen normális volt velem, annyira sosem kerültünk közel egymáshoz, nálunk apu volt ilyen.

Én szerencsére nem kértem semmit tőlük, jutottunk amire tudtunk, bár meg is mondta anyu, sose kérjek, mert nem adnak.

De ott voltunk minden héten, látogattuk őket, ha valamit vettek, kifizettük.

Apu sosem hagyott semmit szó nélkül, így aztán valahányszor elmentünk haza, mindig ki voltam borulva.

De a gyerekem, az anyám és a nagyanyám miatt, mennem kellett, látni akartam őket, de eljönni nem tudtak, apu nem szerette.

Muszáj elviselni, aztán ahogy felnőttesedik az ember, lassan kineveli magából, hogy komolyan vegye, bármit mondanak.

De ehhez sajnos idő kell és vigyázz arra, sose legyél a saját gyerekeddel még hasonló sem.

Próbálj egyszer leülni az anyukáddal, míg a két férfi beszélget, és mond el neki, ezeket, amiket itt is elmeséltél.

Lehet észre sem veszi, neki természetes. Talán azt hiszi, ezzel jót tesz veled.

Lehet otthon ő is ezt látta. Úgy hiszi, így a jó.

Igen, erre már én is rájöttem, hogy ez is egy nagy hiba, és folyamatosan próbáljuk ezt leépíteni.

Viszont 7 éve külön lakom és dolgozunk a férjemmel, de sajnos az nem mindig elég. Sajnos anyósomék sem egy minta szülők, borzasztóan bánnak ők is a gyerekükkel, nekik 1 fűszálat sem köszönhetünk.

De itt nem csak arról van szó, hogy bele szól az életembe, hanem olyan helyzetekbe hoz és olyanokat csinál, hogy néha nem is ismerek rá, és elgondolkodom rajta, hogy úristen ez nevelt fel????

Nagyon könnyű utálni a szüleinket ,mert gyerekként olyan mély sebeket tudnak ejteni ,amikről maguk sem tudnak.Sokszor nem is emlékeznek olyan mondatokra ,amiket évek múltán ,felnőtten kérünk számon tőlük .Olyanokra amiktől ,mi megrendültünk anno,de nekik csak egy "ehh ,hát kicsúszik az ember száján az ilyen" volt.

De felneveltek ,felnőttünk általuk ,és ezt valahol tisztelnünk kell.

DE.

Mivel felneveltek,felnőttekké váltunk ,úgy is kell viselkednünk.Nem kell továbbra is elviselned,sem a kritikáit ,sem őt.

Felnőtt vagy .Állj ki önmagadért a családodért ,bármi is az ára.

Mióta kirepültél ,mióta férjed van,ez lett a családod ,értetek tartozol felelősséggel ,nem nekik.

A régi dolgokat pedig fel kell dolgoznod ,az már a múlt ,elmúlt .

Szóval nőj fel.

Mi lenne,ha megpróbálnád függetleníteni magad a szüleidtől? Talán akkor nem érezné úgy anyukád,hogy mindenbe van beleszólása. Viszont amíg kajával,pénzzel,kocsival ellátnak,azt gondolhatja,képtelen vagy az önállóságra,ezért kezel taknyosként. Talán...

Nem tudom,csak tipp.

Nem is tudom hol kezdjem a történetet...

26 éves nő vagyok. 7 éve elköltöztem a szüleimtől. Azóta tart a kapcsolatom a férjemmel, és 2 éve házas is vagyok. Sose volt édesanyámmal anya-lánya kapcsolatom. Beszélgetünk hétköznapi dolgokról, de semmi mélyre menő, komoly téma. Soha semmi nem tetszik neki, nincs velem sose megelégedve, mindig kijavít, és nagyon sokszor úgy beszél velem, mint egy utolsó senkivel. Olyan dolgokat csinál, és mond nekem, hogy egyszerűen már felfoghatatlan. Nem értem miért ilyen. Mindent megkaptam kiskoromban a szüleimtől és a mai napig is lehet rájuk számítani mindig. Nagyon sokat segítenek pénzügyileg is nekünk, hogy fel tudjuk újítani a lakásunkat, ha elmegyünk úgy jövünk el tőlük, hogy felpakolnak kajával, mindig kölcsön adják a kocsit ha hosszabb útra megyünk, stb. De közben mindig is ott van, hogy állandó jelleggel kritizál. Ha elmegyünk hozzájuk, max 1,5 óráig tudunk meglenni egy légtérben, utána már összeveszünk. Ez mindig is így volt, ezt mindenki tudja. Sajnos évről évre egyre rosszabb. Pl amikor 17 éves voltam, egy szer bejött velem a nőgyógyászhoz, mert műtétet beszéltünk meg, és Ő is ott akart lenni. Ekkor derült ki, hogy már nem vagyok szűz. Kijöttünk a szobából, és a kezemben tartottam az ultrahangos fényképet, hogy egy diónyi nagyságú ciszta van a petefészkemben, erre az édesanyám elkezdett ordibálni velem az összes ember előtt, és szó szerint azt mondta, hogy soha többet nem mehetek el bulizni, mert egy hülye rib@nc vagyok, és csak azért járok el bulizni, hogy megd.assam magam mindenkivel. Természetesen mindenki azt hitte, hogy terhes vagyok a képpel a kezemben. Amikor megtudta, hogy 24 évesen eljegyeztük egymást a férjemmel, akkor rávágta, hogy Ő nem egyezik bele. Pedig tényként közöltük, nem engedélyt kértem. Sajnos folyton ilyen helyzetek játszódnak le, ami eléggé kikészít. Nagyon rámegy a gyomromra az idegesség, és már egészségügyi problémáim vannak. Megbeszélni vele soha nem lehet semmit. Olyan még nem volt, hogy ne neki lenne igaza.

Nem tudom minek kéne történnie, hogy ez megváltozzon, de valószínűleg soha nem fog már. Nem mondom, hogy én sose hibázok, de nem én akartam megszületni. Viszont ha már vagyok, neki kellett volna kiskoromtól úgy hozzám állnia, mint egy normális anyának. Mert semmit nem érek azzal, hogy anyagilag mindent megad, de lelkileg semmit. Közben pedig emésztem magam, hogy milyen ember vagyok, hogy nem ezt érdemli egy anya, hogy a gyereke így utálja.

Tudom, vannak nagyobb problémák is az életben, hiszen mindenem megvan, ami egy normális élethez kell, és itt nem fogok választ kapni, sem pedig megoldást. De úgy érzem muszáj volt kiírnom magamból. Köszönöm, hogy elolvastátok!