Megcsalt feleségként melyik lehet a jobb megoldás? (beszélgetős fórum)

Azért elég önző dolog félrekufircolni, csak azért mert a nőnek elsődleges lesz az anya szerep. Előbb-utóbb visszaáll a rend a két fél között, csak ki kell várni, vagy legalább jelezni a problémát.

A kommunikáció szép dolog, ha a másik vevő a dologra, nagyon sok párkapcsolatban eleve nincs megfelelő kommunikáció.

Én láttam ilyet, amikor maradt a hölgy annak ellenére, hogy a párja vagy lehet, hogy csak szeretője párhuzamos kapcsolatokat tartott fenn. Én is kíváncsi vagyok, miért maradt benne, pláne úgy, hogy nem voltak házasok, nem volt közös vagyon, sem közös gyerek?

A közösségi oldalra kirakott cuccai alapján a hölgyet nagyon bántotta ez a dolog és elég agresszív indulatokat is generált benne. Versengett a többiekkel. Az okát nem értem.

A kommunikációt én írtam. Én mindig mindent kimondtam, de nem tudok 25 évről nyilatkozni, olyan hosszú kapcsolatom még elméletileg sem lehetett volna.

Az biztos, bármilyen hosszú vagy rövidebb kapcsolatban fájdalmat tud okozni az, amit írtál.

Igazad van, közben pont írtam... sérül is meg nem is. Valaki írta, hogy mindennek alapja a kommunikáció, Szuri pedig válaszolt, hogy elméletben jól hangzik. Tegye a szívére a kezét az, aki mindig mindent ki tud mondani, megbeszélni, nem hallgat el rossz érzéseket, és több tíz évet leél a párja mellett úgy hogy mindig tud figyelni arra, hogy minden ki legyen mondva. Nem mondom, hogy nincs ilyen. De hiszem, hogy ez a kisebbség, bőven.

Huszonhét éve ismerem a férjem, ebből most lesz a 25. házassági évfordulónk. Lehet, hogy voltak az életünkben dolgok, amit más nem viselt volna el a párjától, oda-vissza igaz ez... de azt mondom, hogy pont ezek a dolgok tanítottak meg sokmindenre.

Arra is, hogy ez borzasztóan hosszú idő ahhoz, hogy az ember érdeklődését ne keltse fel senki más! Velem is megtörtént, és annak ellenére, hogy nem mentem el ebben a történetben a végkifejletig, talán mert hamarabb megbuktam, pontosan láttam, mekkora fájdalmat bír okozni, ha az ember párja más iránt is "érezni" kezd vonzalmat, bármi legyen az. Lelki, szexuális, akármi.

Nálunk anno ugyanaz volt, mint Rencinél... amikor a kicsi megszületett, állítólag "elfelejtettem" feleség lenni. És mint férfi és nő távolodni kezdtünk. Én nem vettem észre, de ma is azt mondom, hogy ez valahol érthető. A férfiak valószínűleg nehezebben értik meg, ha a nő "anyaüzemmódban" van. Csak sajnos, pont volt ott valaki, akiből sugárzott a szexualitás.

Mondjuk én megéreztem a kettőjük közti vonzalmat, mert nem lehetett nem észrevenni. És elmondtam, hogy mit érzek, és ő bevallotta, hogy igen... jól érzem.

Én pontosan úgy reagáltam, ahogy itt sokan, hogy viszlát akkor vége, ez nem fér bele. El lehet menni. Összeomlott minden, a családról való álomképem, az élethosszig tartó házasság, a magamba vetett hit, hogy jó nő vagyok, minden. Teljesen nullára kerültem, depressziós lettem. Talán ez a szerencse, hogy a végletekig ment nálam. Túlságosan is. Így jutottam el terápiára, ahol azért kiderült, hogy nem akkor kezdődött, a házasságom akkori kudarcában is van bőven szerepe, és szép lassan segített felépülni - az alaphelyzet alapvetően nem a férjem, hanem sokminden más, családi dolgok, indulatkezelés, kötődési problémák, stb volt. Nagyon jó kezekbe kerültem, és a gyógyulással együtt a tisztánlátás is kialakult. Megtanultam szép lassan elengedni, és elkezdtem gondolatban kialakítani az új életemet, nélküle, de még mellette...

A férjem amikor kimondtam, hogy menjen el, akkor azon akadt ki, hogy én meg sem próbálok érte küzdeni, nekem csak ennyit jelentett? Én tudom, anno ő mennyit küzdött értem... hogy a társa legyek... Akkor éreztem azt, hogy lehet, hogy csak jelez, csak nagyon rossz módját választotta (igaz, tudjuk, ez sokszor nem választás kérdése, az ember sodródik..., ma már tudom).

Mindegy, lényeg, hogy ha egy ilyen történik, egy dolog nem fordulhat elő - hogy az ember hagyja, hogy csináljon amit akar... kell az "ultimátum", döntés elé kell állítani, és minél előbb. Nálunk óriási érzelmi hullámok keletkeztek, de hál istennek ezek felszínre hozták az összes, addigi "sérelmünket", félreértéseinket, hibáinkat, nézetkülönbségeinket. Mindet végig tudtuk beszélni, közben óriási szenvedéllyel éltünk egymás iránt is. Nem tudom miért, mai napig sem értem, talán én akartam a "kva" lenni, aki elcsábítja a "szeretőtől" a férjét? Beszélgettünk erről nemrégiben, igen, talán..

Szerencsém volt, el tudtam menni kb két hétre, távol kerülni tőle, a kicsi gyerekeimtől, az életemtől, és ez volt a pont, amikor vártam, hogy a döntés megszülessen, vagy én, de akkor teljesen, vagy egy másik élet. Minket választott, le is zárta, én pedig elraktam ezt az epizódot nagyon mélyre. Csodálatos éveket kaptam utána, felépült a közös életünk, változtattunk egy csomó dolgon, jobban becsültük egymást mint valaha, és a gyerekeink sem éreztek meg semmit.

De nem könnyű a bizalomnak helyreállnia, nálam ez úgy történt, hogy sosem voltam ugyan féltékeny, de mindig ott volt, hogy "lehet". De nem érdekel, nem szeretnék tudni róla.

Azóta kiderült, hogy sosem nézett többé másfelé...

Lehet beszélgetni így is, úgy is, mindenki úgy, ahogy ő akar. Ha valamire nem válaszolok, az nem véletlen :) akkor minek firtatni?

A nem teljes igazságot ha nem akarom megosztani senkivel, akkor hazugságot minek írjak? :) Akár arc nélkül sem.

Minden vélemény alapja egyéni tapasztalat. De hogy ki mennyit oszt meg itt magáról, az legyen már az ő dolga :)

Ezzel együtt igaz, hogy sajnos nagyon alacsony a párkapcsolati kultúrán, beleértve a szexuálist is.

És lehet megcsalád után is helyrehozni kapcsolatot, akkor, ha a kapcsolat alapvetően nem sérül nagyot. Láttam olyat, hogy az ötödik gyerek születésénél hagyta ott a pasi a családot. De ő odaállt, "becsületesen" közölte, hogy menne, és ment. A nő sohase pocskondiázta a pasit a gyerekek előtt, meg szemtől szembe sem. A pasi másfél év múlva könyörögte vissza magát. Volt terápia, de azt mondják, azért lehetett helyrehozni, mert ugyan nagy baj volt, de ezt elsősorban nem egymáson töltötték ki, és így kettőjük viszonya nem sérült véglegesen.

Ezzel együtt nem tudom, hogy én ezt végig tudnám-e csinálni...

Nézd, egyáltalán nem kötelező válaszolni, ez egy fórum.

Viszont beszélgetni még így is úgy lehet, hogy valamit írunk, valamit, egy kis darabot otthagyunk magunkból. Még akkor is, ha ez nem a teljes igazság, és nem ellenőrizhető, és nem is kell, hogy az legyen, nem erről szól.

Én ezért szeretek inkább általánosságokat levonni az egyéni esetekből, tapasztalatokból ilyen helyken. Az egyéni tapasztalatot nehéz ebből kihagyni, mert mindenki azon a szemüvegen át látja a világot, amit visel.

Kár ilyen stílusban írnod, mert eddig élveztem a veled való gondolatcserét.

Együtt,mert szerintem is mindenkinek jár az esély,én sem vagyok makulátlan,megtette mert csak egy irányba néztem csak anya lettem nem feleség.

Természetesen haragszom meg bánt nem azért mert megcsalt,hanem ahogyan..

A bizalom elveszett.

És igen bár én sem tudtam volna meg bár én sejtettem,hogy van valakije.

Itt már csak azon van a kérdés tényleg lezárta e a viszonyát???

Vagy megteszi e újra?

Nálam több esély nincs

Se gyerekre való tekintette semmire

Szia!

Az én esetem dettó az,mint a tiéd.

Bár én sejtettem,hogy van valakije,de tagadta.

Terhes voltam amikor eltávolódott(hozzáteszem állítólag ő is akarta a gyereket)

Aztán megszületett a babánk csak rosszabb lett eltávolódtunk,de nagyon

Én éreztem,beszélgetni szerettem volna,nem akart.

Aztán lebukott nagyon csúnyán le!

Utáltam,hogy ezt tette velem/velünk.

Neki is 1 évig tartott vagy már én nem is tudom.

Igazából ha meg is bocsájtasz akkor sem fogod soha elfelejteni benned marad max csak fakul az évek múltával.

Tudom,hogy nem megoldás,de mára már nekem is van viszonyom,illetve nekem a bosszú is jólesik.

Minden egyes nap arra gondolok,hogy egy NORMÁLIS férj nem csinálja ezt ez gusztustalan mikor már családod van.

Otthon neveled gondoskodsz a gyerekedről ő meg "túlórázik".

És tudjátok mit a szűk baráti kör azt mondta ne csináljam olyan leszek mint ő..Gerinctelen igen lehet,de miért is akarjak más lenni mitől lesz nekem jobb,hogy hülyének néznek megcsalnak én meg mint egy jófeleség várom a sültgalambot.Hát nem!!!

Nem válaszoltam, mert nem akarok válaszolni :)nincs kedvem most a kapcsolataimról beszélni itt ezen az oldalon, egyáltalán semmiről ami azokkal kapcsolatos, és mások véleményét sem akarom kikérni semmiben. Ez magánügyem, nem KELL itt kibeszélnem, ha nem akarom :)

Nem csinálok sehogy, nekem aztán mindegy, nekem nem kell magyarázkodnod és azt veszel magadra, amit akarsz, én meg olyan véleményt írok, amilyet akarok,és nem kell megmagyaráznom a saját életemre vonatkozóan itt senkinek, hogy miért.

Azzal egyetértek, hogy 30 évre tervezni lehetetlen.

Igen, ez mind igaz, papíron. De 30 éves távlatokban ezt előre tervezni lehetetlen. A mindent megbeszélni is szép elv, de vannak olyan dolgok, amik sokkal inkább egyéb metakommunikatív csatornákon mennek át.

Sokszor ezek a döntők. Egyébként igen, valóban fontos a kommunikáció, és valóban KELL tanulni, csak éppen az előbb tárgyaltuk, hogy ebben sem mindenki egyformán erős. Sőt, élete különböző szakaszaiban másként képes erre. Valaki lehet nagyon más 18 évesen, mint 45.

Egy hosszú házasság, ami szerintem - eddig nekem - a legszebb és legmegtartóbb dolog a világon, ott bizony van alkalmazkodás, keményen, mert máskülönben nincs tovább.

Igen, abban egyetértek, hogyha ez az alkalmazkodás egyoldalú hosszú ideig, akkor az nem jó, akkor ott valóban el lehet gondolkozni, hogy ez kell-e.

Meg hát az elején észen kell/ene lenni.. Ez ma nem divat..

De ha én is engedek, meg ő is a döntő pillanatban, akkor működni fog.

Nem válaszoltál a kérdésemre, hogy milyen időtávú kapcsolataid voltak. Mert lehet azt mondani, hogy pár év után inkább nem alkalmazkodok, de akkor pont egy magasabb szintre való lépés előtt adod fel.

Tehát mondhatod azt, hogy nem csaltad meg a párod, de ugyanakkor hosszú távon hűséges se voltál. (Ez semennyire sem a személyed elleni kritika, hiszen nem ismerlek, és ennél az élet szebb és bonyolultabb, csak felvetett témára reagálok általánosságban.)

Félre én sem keféltem, de 20 év alatt igenis volt, aki tetszett, sőt, nagyon tetszett. Ha valaki azt mondja, ezzel én vagyok egyedül, akkor lehet, nem hiszem el neki.

Egyébként meg ne csinálj úgy, mintha én nem azt mondanám, hogy szerintem sem elfogadható, hogy valakinek kapcsolata van a házassága, párkapcsolata mellett. Én sem tűrném egy percig sem, ha az kiderülne, mint itt a fórumindítónál. Sokkal inkább maradnék egyedül a 4 gyerekemmel. Csak nem csinálok úgy, mintha ez nem lenne napi kísértés és probléma.

Erre a megoldás: a kommunikáció. Megbeszélni mindent. nem azt várni, hogy a másik majd gondolatot olvas, és majd telepatikusan közlöm vele, nekem mi jó és mi nem, vagy ő közli velem. Egy valóban jó kapcsolathoz hozzátartozik a megfelelő kommunikáció.

Illetve, ha annyira eltérőek az igények és vágyak bármilyen téren, a kérdésem, hogy tényleg jó az a kapcsolat? Ezen kellene adott esetben elgondolkozni.

Ha meg annyira eltérőek a vágyak, nem kellene inkább olyan embert keresni, akivel azonosak?

Le lehet élni egy életet úgy, hogy ha valami nem stimmel, félrejárkálunk, vagy elnézzük, hogy a másik azt teszi. Le lehet élni, de érdemes egy ilyenben maradni? Ezt mindenki döntse el maga, a saját körülményeit, igényeit, szükségleteit mérlegelve. Viszont próbáljon meg beszélni a párjával, mielőtt megcsalja.

Nem. És nem csak a pasikról van szó, fordítva is.

De az, hogy felmerül, vagy felmerülhet, az normális. Az a kérdés, hogy mit tesz ilyenkor az ember, hogy kezeli.

Ami tényleg szeretetteljes kapcsolatban már a megcsalás előtt észre kell venni, akár a másikon, akár saját magunkon, hogy valami nem stimmel.

Biztos, hogy az a minden, ami neked minden, az neki is az?

Aki meg alapból szemét, azt meg hagyni kell a fenébe, jobb egyedül.

Köszönöm, nekem tök jó, nem nagyon szeretnék mást. Semmi nem tökéletes, de az, hogy 20 éve vagyunk együtt, és 13 éve házasok, az sokat elmond. És 36 éves vagyok..

Nem tudom, ilyen hosszú kapcsolatod volt-e, mert más egy 3-4 éves jó kapcsolat, aminek mégis vége, és más az "életen át" történet, amikor éppen a közepén tartasz. Itt más konfliktusok vannak, más kihívások.

Nekem a biológiai apám ilyen, ő olyannyira nehezen mutatta ki az érzelmeit, hogy ki sem mutatta egyáltalán. Soha. Viszont a haragját annál inkább, szóval van elképzelésem arról, amit írsz.

És nyilvánvaló volt, hogy voltak az életemben hasonló "pasik." De megtapasztaltam azt is, amikor valaki képes kimutatni, hogy szeret, és az valami csodás volt.

Az olyan helyzetből, ahol ennyire nem mutatták ki az érzelmeiket, menekültem, miután nagyon boldogtalan voltam, mert megtehettem, nem volt olyan összekötő kapocs, és nem volt annyira bonyolult és egyedi helyzet, hogy maradnom kellett volna. Neked nagyon nem lehet egyszerű...és át tudom érezni, hogy miért és mennyire vonz bármiféle pozitív irányodba kimutatott érzelem.

Kitartást Neked, és kívánom, hogy találd meg azt a helyzetet, amiben igazán elégedett lehetsz :)

Ez nem csak a pasikról szól, a nőknél ugyanúgy van..

Engem imád a férjem, okos sikeres, viszont autisztikus, nehezen mutatja ki az érzelmeit. (A fiunk autista, tehát ez eléggé komoly dolog azért, nem csak olyan szófordulat)

Én érzem is, hogy bizony én a kedves szóra, udvariasságra "ugrok", az vonz, mert abban van hiány.

Nincs ebben csoda, ami hiány, az fog vonzani.

A kulcs az arányok, és a lelki tartás, a lelki edzettség. Hogy "azért se" teszem meg.

Hát, sok siker hozzá!! (Magamnak is.. :-)

Te tudod. Nekem nem lenne gyomrom úgy szexelni valakivel, hogy szeretője van. De mindenki máshogy gondolja és ezt el tudom fogadni.

Érdekes dolgokat írsz egyébként. Pl. hogy "minden igényt kielégíteni" a pasi részére. Aha, szóval erről szól ez, a pasik igényeiről és másról sem :) na hát nálam nem. És akkor szegény pasi, nem kapja meg otthon a nem tudom milyen igényének megfelelő bármit, akkor fogadjuk el, hogy félrelép? Hát mik ezek a pasik, királyok vagy félistenségek? :)

Én, és hangsúlyos, hogy magamról beszélek, egy ilyen helyzetbe nem mennék bele. Ha valaki belemegy, és benne marad, akkor legalább maradjon benne úgy, hogy hozzád hasonlóan gondolkozik és nem akad ki a helyzeten.

Sokszor így működik ez, ahogy leírtad, de sokszor meg nem. Én sosem voltam szerető, az álláspontoddal nem tudok azonosulni. És nem a korom miatt.