Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Egyéb témák » Más-másság cikk

Más-másság

Sokat gondolkoztam azon, tegyem-e közzé ezt az írást. Végül is döntöttem. Döntésem oka: nem kell mindenkinek egyformán látni a világot, annak szépségét, rút képeit. Nem kell mindenkinek egyformán hallani Mozart zenéjét, Kodály Psalmusát. Nem kell mindenkinek egyformán érezni a gömbölyű és szögletes közti különbséget. De mindenkinek egyformán kell tisztelni a másikat, annak látását, hallását, tapintott világát.
Más-másság

Más. Másság. Ha valamit nagyon nem akarunk kerek-perec a nevén nevezni, akkor használjuk ezeket, a manapság oly divatos, szavakat. Használjuk emberre, tárgyra, eseményre; jól, rosszul. Használjuk úgy is, hogy igazán végig se gondoljuk, mit akarunk kifejezni, megkülönböztetni ezzel.

Más. Másság. Mitől más? Amihez hasonlítunk, az etalon? Öröktől fogva létezik, s az idők folyamán mindig azonos megítélés alá esett? Nem szabályozták az állandóan változó társadalmi elvárások, megítélések, az egyházi doktrínák? Nem ebbe a vitába szeretnék most véleményt mondani, pusztán meg kívánom osztani gondolatomat, személyes tapasztalatomat másokkal. Teszem ezt azért, hogy ne tekintsünk sajnálattal, megvetéssel olyan embertársainkra, akik mások, mint mi.

Nagy család az enyém, hárman vagyunk testvérek, három gyerekem van, négy unokám és természetesen a hozzájuk tartozó család. Ez azért fontos, mert ilyen népes családban a legkülönbözőbben gondolkozó emberek kerülnek össze. Más az identitás tudatuk, vallási- politikai hovatartozásuk, iskolázottságuk, anyagi helyzetük, csak egy azonos: a közös nagycsalád iránti tisztelet, megbecsülés és tolerancia.

Most jöhet a történet.

Az egyik gyermekem elég váratlanul bejelentette, hogy elválnak. Nincs harag, nincs veszekedés, de nem ezt gondolta. Visszaköltözött hozzánk. Éltük három összetartozó felnőtt ember életét. Dolgozott, kivette részét az otthoni közös munkából, csináltunk közös és önálló programokat, szóval éltünk, ahogy kellett. Eleinte nem tűnt fel, hogy egyre többet van távol, hogy nem keres partner kapcsolatot, egyre zárkózottabb.

Később hétvégi programokat csinált, majd hét közben is mondta, hogy nem alszik otthon. Ez már kicsit szokatlan volt, nem a bejelentés, hanem hogy nem ismertük a „KIVEL”–t. Nem tettük szóvá, nem kérdeztünk; ez 90-ben volt, nehéz időket éltünk. És a csattanó: egyik este hazajött a gyerekem és kérte üljünk le beszélgetni. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben — volt is rá szükségem — elmondta, megtalálta a párját, vele egy korú, azonos nemű személyben. Azt hittem a világ vége jött el! Forgott velem a világ, minden csupa színes karika volt körülöttem, zúgott a fejem, lábra állni nem tudtam.

A férjem szólalt meg: - Ha ilyen komoly döntést hoztál, szeretnénk megismerni, akit választottál. Mondj Róla valamit. Kiderült, Ő is egyetemet végzett, komoly beosztásban dolgozik, lakása, kocsija van. Egyetlen gyerek, a szülei erről az elhatározásáról még semmit nem tudnak. Ma se tudom, hogy lett vége a beszélgetésnek, de az biztos, hogy én megszólalni se bírtam. A gyerekem elment azzal, hogy másnap elhozza a választottját. Látszott, hogy fellélegzett. Átölelte az apját és sírással küszködve mondta: - Köszönöm.

Engem is átölelt, nekem azt mondta: - Ne sírj, anyu. Nem tértem magamhoz. A férjem hagyta, hogy egy kicsit összeszedjem magam és mellém ült.

Megszólalt: - Nagyon nagy dolog történt és én büszke vagyok arra, ahogy viselkedtél. Gondolkozz velem, elmondom, hogy látom én. A gyerekünk lezárta életének eddigi részét. Túl van tanuláson, egy komoly kapcsolaton, egy házasságon, egy váláson, miközben biztos nagyon boldogtalan volt, nem találta a helyét. Lehet, hogy jó ideig okát sem tudta nyugtalanságának, sikertelenségének. És most, hogy rádöbbent mi számára az igazi élet, segítséget jött kérni tőlünk. Megbízott bennünk, számított ránk. Képzeld mit élt át, míg eljutott idáig? Hisz neki nagyon fontosak vagyunk, szeret minket, DE… DE, úgy gondolja, joga van az életét úgy élni, hogy boldog legyen. Igen, joga van! Tisztességes, becsületes, tehetséges, szorgalmas, igyekvő. Mi változott meg, szerinted, azzal, hogy ezt a gyerekünk elmondta? Semmi! Más lett? Nem! Akkor? Vigyázz a holnapi napon, a kimondott szó, megmásíthatatlan.

A történet idáig tartott. A férjem közölte a családdal gyerekünk döntését, felsorakoztatta érveit, s mindenkitől megértést, türelmet és szeretet kért. Mára a család ezt a kapcsolatot természetesnek tartja. A legkisebb unokám - 15 éves - már ebbe született bele, neki ez eddig fel se tűnt. Férjem halála után ezzel a gyerekemmel költöztem össze. Ma is együtt élünk, ők az emeleten, én a földszinten, külön lakásban.

A karácsonyt együtt tölti a nagycsalád, ami gyerekem párjával és annak szüleivel bővült. Jobboldali, baloldali, szocdem. és politika iránt nem érdeklődők, együtt; nyugdíjas, aktív és tanuló, együtt; zeneszerző, mérnök, közgazdász, pedagógus, vállalkozó, orvos, állás nélküli diplomás: együtt. LEHET. Büszke vagyok a családomra.

Ennyi év elteltével másként látom a világot. Szivárvány színű, árnyalt. Helye van benne a sokunknak; neked, nekem és másoknak.

Ne kérdezzük azt, mi lenne a világgal, ha mindenki így döntene, mert hamis a kérdés.

Ez nagyon kevesek világa, hagyjuk élni őket békében, boldogságban, hisz valamennyien gyermekei egy anyának.




Írta: kneseva, 2010. december 28. 16:08
Fórumozz a témáról: Más-másság fórum (eddig 298 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook