Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Hobbi & Otthon témák » Útban hazafelé cikk

Útban hazafelé


Velencében voltam, abban a mesés városban, melynek minden szeglete egy romantikus álom, s melynek búcsút mondtam örökre, mert időm véges - 72 éves vagyok - külön ajándék a csodaszép hazaút, a hegyeken át.
Útban hazafelé

Az Alpok havasnak látszó, füstölgő, fehér szikla-csúcsai kísértek hazafele. Eleinte előttem ballagtak, majd utolértem őket, mellém kerültek, később lemaradtak, s bánatos szemükkel néztek utánam. Biztos tudták, hogy többet nem látnak. Egyik kép eltűnt, jött a másik: naiv gyermek kezek tudnak ilyen halmokat rajzolni, s aláírni: hegy. Itt nincs ismétlődés, nincsenek szabályos formák; van lendület, végtelen és a szépnek valamennyi előfordulása.

Mikor azt hittem, legyőztük a köztünk lévő magasságot, már-már győztesnek éreztem magam, átellenben tekintve, egekbe nyúló csúcsok, íves magasságok nevettek felém, és azt súgták: legyőzhetetlenek! Szemem behunytam, hisz többet feldolgozni, rögzíteni agyam nem tudott! Elég!

Így gondoltam, s másként lett! Találkoztam a természetnek olyan csodájával, amilyet még soha nem láttam! Voltam már magas hegyen, ahol láttam vihart készülődni, tombolni; kerültem eső felhőbe, vihar közepette, hogy félelmemet legyőzni alig bírtam, míg combközéptől lefelé bőrig áztam.

Szemem kinyitva, soha nem látott káprázatos szépet láttam! A hegycsúcsok által körülvett völgyet megtöltötte a fehérnek különböző árnyalata. A szemnek is fájdalmas pengeéles, hasító, jéghideg fehér, a gurgulázó, göndör hófehér, az elmosódó, kicsit fátyolos fehér. Erre telepedett rá a szürke.. kezdődött egy éles kékes színnel, ami árnyalatról árnyalatra haladva sötétedett, s haragos feketében végződött! Minden más szín megszűnt: csak fehér, szürke, fekete létezett. Félelmetes és egyedülálló volt.

Impresszionista festő ecsetjére való színe, fénye volt a pillanatnak, amiben részem volt. Jó lett volna megállni, de ezen az úton menni kellett. Merre jártam?

Visszamentem az időben pár száz évet, s ellátogattam a mesés álmok, vágyak örök városába, hogy még egyszer sétálhassak a szűk, vízszagú sikátorokban, ahonnan tágas térre juthatok, bámulhassam a lagúnákat a picinyke hidakról, gyönyörködhessek az idő-rágta, hulló vakolatú, míves házakban, templomokban, MINDENBEN. Kávét ihassak pici, zsúfolt teraszon, valamivel elegánsabb helyen ebédelhessek, lássam a napsugarat a sikátorok tetején, az est fényeit, a kikötőt, a gondolát, a vaporettot. Hagytam magam elvarázsolni! Hagytam magam elcsábítani! Hagytam magam újra szerelembe esni! Nem mentem be templomokba, múzeumba, palotába, hisz már láttam. Amerre barangoltam, az nincs benne az útikönyvekben!

Neve is van ennek a városkának: Velence. Szeretem.

Az időm véges, lassan el kell kezdeni a "búcsúzkodást". Nem lehet mindent a végére hagyni, hisz nem tudjuk pontosan, merre és mikor van a vége.

Mikor már a Grande Canal alkotta öböl eltűnt, mikor már semmit nem láttam a hajóról Velencéből, fáztam és homályosan láttam a napsütésben. Hideg lett, felvettem a blézerem.


Hozzám kegyes a sors, biztos szeret. Cserébe, hogy búcsút mondtam Velencének, megajándékozott a hazafele út szépségével. Valamit valamiért.




Írta: kneseva, 2010. szeptember 21. 10:08
Fórumozz a témáról: Útban hazafelé fórum (eddig 9 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook