Magányosság 41 év után (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Magányosság 41 év után
Elfeledtem hozzá kattolni
Nos a 43. hozzászólásom Neked és Vacsa-nak szól..:)
De a stílus amiben megírta, túl érzéketlen...elolvastam..sőt még a páromnak is!! Nos van akit igenis fel köll rázni..és jelezni,hogy bizony van az övétől sokkal kegyetlenebb elszakadás.
Tisztában vagyok vele,hogy a más bajának tudása sem segít. De...és ne írjam még egyszerle,hogy mi a fájdalmasabb. Ennek a hölgynek bele kell nyugodni ebbe a helyzetbe. Egyszer mindenki elmegy..ezt el kell fogadni..és ha 41 évet leéltek..akkor csak nem lehetett már fiatal.
Egyetértek vacsával. Azzal sincs semmi gond, hogy Neked is más a véleményed, de azért nem bunkó stílusban adod elő. Mindenki másképp éli meg ezeket a dolgokat, ezzel nincs semmi baj. Azzal se, hogy elmondja, hogy Ő min ment keresztül és hogy élte át. De a stílus amiben megírta, túl érzéketlen. Azért legyünk már egy kicsit emberségesek egymással. Tudom baromira hiányzik manapság ebből a világból. Tök mindegy mennyi idő jutott a párnak 2 év vagy 42. 42 év után épp úgy fájhat mint 2 év után. Unokatestvérem 26 évesen lett özvegy, 5 éve voltak együtt és 2 éve voltak házasok. Piszok nagy a fájdalma az látszik, meg ismerjük. De aki nem ismeri és nem látta a temetésen csak most látná, lehet azt mondaná róla, hogy érzéketlen és nem is szerette, mert nem mutatja a fájdalmát. Van ilyen.
Bocsi hosszúra sikeredett:)
Egyáltalán nem értem,hogy miért akadtok ki a "fortunátor" hozzáállásán...
Ilyen is van ..és el kell fogadni.
Hisz mindenki másképp éli meg.
A 41 év nagyon szép idő..és mondjuk ki őszintén ennyi már egyre kevesebb párnak jut. Az az igazi világfájdalom amikor fiatal megy el..és maradnak utána a kicsi árvák!! Ma már sajnos ez a leggyakoribb. Most lehet rám is követ dobni..kibírom.
A topik indítójának őszinte részvétem..
Mindig csodáltam, és egyeben szántam azokat, akik képesek úgy eltemetni legkedvesebb szerettüket, hogy közben nem látszik rajtuk a megtörtség.
Igaz, nem tudhatjuk, hogy mi játszódik le az emberben, de egyesek tényleg képesek felülemelkedni a halál gondolatán. Meghalt, eltemettük, éljük tovább az életünket. A pszichológusok is ezt javasolják, ne keseregjünk a múlton, lépjünk tovább, az élet nem áll meg, s a többi közhely.
Azt is mondják, hogy aki a másikat siratja nagyon, az főleg magát, a saját magányát, veszteségét siratja, nem a másikat. Sajnos vagy szerencsére én is elég érzékeny vagyok ilyen téren.
Mi mindig így fogunk járni, mert az élet nehézségeit, amit esetleg ránk mér, nem fogjuk tudni feldolgozni. Mert kellene, mert az élet tényleg nem áll meg, a maga kínjaival, az emlékezés keserűségével folytatódik tovább, és mindig annak könnyebb, aki felfogja, hogy az élet része a halál.
Hangsúlyozom: sajnos én sem tartozom ebbe a táborba, 5 éve halt meg a nagytatám, akit imádtam, mai napig minden nap gondolok rá, és megkönnyezem, ha róla emlékezek.
Kedves Topikindító!
Fogadd együttérzésemet, nagyon sajnálom, ami veled történt. Az idő fog számodra gyógyírt hozni, semmi más. Nekem az apukám halt meg váratlanul, mindenki azt gondolta, ő egy erős, egészséges ember, aki 15 évet is letagadhat a korából. A környezet sem tudta elhinni, hogy meghalt. Az utcánkban lakott egy ugyanolyan nevű bácsi, a név hallatán mindenki az ő feleségéhez kopogott be hogy részvétet nyilvánítson. Az anyukám 30 kilót fogyott és majdnem ő is ráment. Mi, a tesóm és én, meg a párom, úgy gondoltuk, mindent anyura hagyunk, legyen minden úgy, ahogy ő akarja, és majd csak lesz valahogy. 2 év kellett, hogy újból mosolyogni lássuk, apu halála után hónapokig zavart volt, nem csinált semmit, hónapokig egy fotelben ült és sírt. Sokan azt mondták, hogy nem normális dolog, hogy hónapok elmúltával még mindig csak sír. Mi úgy gondoltuk, hogy 40 éve házasság után nagyon sok idő kell egy ilyen tragédiát feldolgozni és hagytuk, sírja csak ki magát és mondja el újból és újból a már százszor is elmondott dolgokat, mindent ami csak kikívánkozik, amit még egyszer el kell mondania ahhoz, hogy lélegezni tudjon. Ő meg csak mondta meg mondta és sírt, meg sírt, mi meg minden nap és minden héten és minden hónapban csak meghallgattuk és meghallgattuk és újból meghallgattuk. Ő így dolgozta fel a több mint 40 évig tartó házasság és társ elvesztését. Már 5 év telt el, még mindig sírva fakad, ha apuról van szó. De él, mosolyog, nevet és programjai és céljai vannak és a minap mondta, hogy ő már újból megtalálta a maga útját, ami tele van örömmel, bár azt az utat, amit apuval együtt járt be, sose felejti el és mindig is az az út lesz az ő igazi útja. Remélem van családod, barátaid esetleg munkatársaid, akik meghallgatnak, akiknek kiöntheted a szíved. Együttérzek veled.
A "gyászmunkát" el kell végezni mindenkinek. Ennek is megvannak a sajátos szakaszai, de általánosságban egy év körüli idő szokott lenni.
Meggyőződésem, hogy már túljutottál a bezárkózó, magábaomló szakaszon, most ki kellene beszélni a dolgot. Olyanokkal, akik maguk is megérték, túlélték a dolgot. Ők lehetnek a Te támaszaid, hallgatóid és a bizonyosság, hogy van még élet és nevetés.
Kesesd az orvosodat, ajánljon pcihológust, alapítványt, csoportterápiát, ha nincs erre alkalmas barátnőd. És ha nincs, talán ott találsz - és programokat is!
Nem tudok semmi okosat írni, csak hogy meg kell élni a fájdalmat. Mindenki másképp gyászol, és a gyászidőt se lehet behatárolni.
Igazából csak szeretném kifejezni őszinte részvétemet! :( Sok erőt kívánok!
Szia!
"Talán ez egy folyamat, amit végig kell szenvednem, hogy lélegzetet tudjak venni, ha már kiszenvedtem magam?"
Kérdésedben a válasz. Ezt nem lehet elkerülni. De nyilván mindenkinek más a feldolgozási ideje. Amíg tiltakozol, addig még csak az elején vagy a folyamatnak. A végső stádium az ELFOGADÁS.
A múlt elengedésének 5 fázisa:
1. elutasítás
2. düh
3. alkudozás
4. fásultság (depresszió)
5. elfogadás
Innen be tudod azonosítani, hogy nagyjából hol tartasz az élmény feldolgozásában.
Sok sikert.
Az a tapasztalatom, hogy ahol a hazasparok szeretetben, megertesben elnek, gyakran tragedia valasztja el oket egymastol ido elott;
akiknek pedig pokol az eletuk, de mar nem tudnak szabadulni egymastol, bizony megkeseritik egymas eletet :(
Mintha mazohistak lennenek :(
Igaz,már 7.éve történt,de én 31 év után maradtam egyedül.Két csodálatos gyerekem mellett a hitem és egy gyász feldolgozó csoport segített!Fontos,hogy ne sajnáld magad,hanem élj!Örülj,hogy ennyi boldog év adatott!Mások a töredékét sem kapják meg...sajnos!
Kívánom,hogy mielőbb elfogadd a megváltozhatatlant!
fogadd őszinte részvétem!
ne akarjad elfelejteni. próbálj meg erős lenni, és mindig a szép dolgokra emlékezni. fel kell állni és menni tovább.
Én a Fiamat veszítettem el, iszonyú nehéz volt.
soha nem tudom feldolgozni.
41 évi házasság után halt meg a férjem, 10 éve.Tüdő rákja volt, amit megmondtak nekünk, sőt azt is, hogy az állapota alapján4-5 évet élhet még. Ettől kímélt meg Téged a sors és adj hálát neki érte. 4 és fél évet éltünk együtt úgy, hogy már nem volt egyeteln közös célunk, tervünk. Nem volt közzös jövönk, csak múltunk, aminek a legboldogabb percei lettek a legfájdalmasabbak, hisz tudtuk, hogy rövidesen itt kell hagyni. Elmaradtak a közös esték dumcsijai, a szerető ölelések, tervezgetések, a nyaralások. Mindenben a közeli válás volt jelen. Rémes és fájdalmas volt. Mi nem beszéltünk a betegségéről, csak ha Ő akarta. Mikor már a végefele járt, azt mondta nekem: Drága fiam, Te nem halsz meg, csak én. Neked kötelességeid lesznek, vállanod kell az enyémeket is, légy bátor, ahogy idáig is az voltál. Ennél nincs fájdalmasabb.
Mindig szemelőtt tartottam, mit tenne Ő adott esetben, hogy döntene. Egyetlen percig nem viseltem fekete ruhát, de még ma is sokat gondolok Rá szeretettel, békével, jókedvvel.Valéahogy ott ül az asztalnál, csak nem látható. Mikor 5 évvel későkk e4gy új kapcsolatot kezdtem, előtte megkérdetem a gyerekeim véleményét.Mindegyik boldog volt, hogy nem egyedül folytatom tovább, hanem társam lesz, helyre áll a rend az életemben. Ez 6 éve tart, mind a három gyerekem, unokáim nagyon szeretik. Ez nem azt jelelnti, hogy elfelejtettem a férjem, a gyerekeim apját ! Ő is tiszteli benne azt az ismeretlen embert, aki az életemben 41 évig a társam volt.Azt szoktam mondani, kell tudni múlt időbe tenni olyan eseményeket, amin válltoztatni nem tudunk, s így haladni tovább.
Igen, a kibeszélés nagon sokat segít
de jobb olyannal aki ismerte is. Én most szinte telefonos lelkisegély vagyok két jóbarátom özvegyének
Részvétem!
Leirtak már mindent. Én is látom, érzem pár körülöttem lévő özvegy vívódásait
Nincs más mint az idő és valamit KELL csinálnod, el kell foglalnod magad, hogy lassan de megnyugodjál
Ne vedd udvariatlan bunkóságnak, de jobb igy elmenni mint daganatos betegségben, láttam jó barátaimat.
Sajnálom..:( A gyásznak vannak szakaszai,ezeket meg kell élned.Nagyon-nagyon nehéz.:( Jó lenne,ha felkeresnél egy szakembert.Ő sokat segíthet! Minél előbb,annál jobb!A seb,persze,mindig ott lesz,de legalább nem fog vérezni..:( Találkozhatsz olyanokkal,akik esetleg ugyan ezt érzik,mint te.Beszélgetés közben,sokat segíthettek egymásnak!
Sok erőt kívánok!