Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Még várok rá... cikk

Még várok rá...


Ez egy pár hónapig tartó boldogság története. Ahogy jött, úgy el is fújta a szél...talán. Nemrég még nem is merült fel bennem, hogy ilyen hirtelen, bármilyen magyarázat nélkül vége lesz egy boldog időnek. Csodás néhány hónap volt, egy csodás pasi karjaiban. Nem tudom, vissza talál-e még egyszer hozzám, de én várok rá...amíg csak kell...
Még várok rá...

Kapcsolatunk tavaly ősszel kezdődött. Akkor még egy vidéki város kórházában, nővérként dolgoztam. Szerelmem a nővérét, K.-t (nevezzük őt így) látogatta szinte naponta, aki súlyos betegséggel küzdött. Az elején szinte nem is vettem tudomást róla, megszokott volt, hogy jött. Egy másik kórházba került át néhány hétre a "betegünk", így el is felejtődött, hogy valaha járt ott az én szerelmem. Aztán, egy decemberi napon ismét visszakerült az osztályunkra K., és szerelmem is naponta jött hozzá. Akkor már csak pár napot tölthetett az osztályon, mert bár nagyon küzdött, nem tudta legyőzni betegségét, két kisgyermeket hagyott maga után. Az utolsó nap borzalmas volt. Nekem kellett volna támaszt adnom a szerelmemnek, ehelyett ő volt az, aki vigasztalt, nagyon erős volt. Engem is megviselt az a nap, hiszen K. a kolléganőnk volt, nagyon szerettem, sok jó tanáccsal segítette a munkám. Ezen a napon vettem észre azt, amit a legkedvesebb kolléganőm már egy ideje mondogatott: "nem igaz, hogy ennyire vak vagy, olyan édesen néz rád...". Ekkor kezdtem érezni valamit, valami melegség árasztott el.

A temetés borzalmas volt, pláne az, amivel szembesülnöm kellett, szerelmemnek barátnője van.

Egy hét múlva, kolleginám unszolására elküldtem az első e-mailt, amire hamarosan jött is válasz. Nagyon szomorú levélke volt, leírta, mennyire hiányzik neki a nővére, nagyon jó testvérek voltak. Aztán egyre bátrabb, és forróbb hangvételű e-mailek követték egymást, míg egy januári napon ismét tragédia következett be. A barátnője írta a választ az utolsó e-mail-emre (ami flörtölős, de óvatos hangvételű volt), hogy szerelmemet súlyos autóbaleset érte, egy távolabbi kórházban, csövekkel, drótokkal a testén, az életéért küzdenek. A poklok poklát éltem át. Hogy történhetett velünk ilyen? Miért nem lehetek egy kicsit boldogabb? Ha másképp nem, legalább az e-mail-jeivel. A barátnő, aki gyanakodott ugyan, de jól reagálta le a magyarázkodásom, naponta írt a szerelmem állapotáról, én meg persze próbáltam tartani benne a lelket, hogy cserébe küldjön mindig valami infot. Szerencsére szerelmem nagyon jól viselte a lábadozást, hamar épült fel, minden áron mozogni akart, egész életében szeretett sportolni. Amikor már tudott, írta a mail-eket, hívtuk egymást, a barátnő pedig semmit sem sejtett. Egy szép tavaszi napon megkért, hogy kísérjem el egy vizsgálatra, amit persze boldogan meg is tettem. A baleset óta csak egyszer láthattam, fél órára. Az orvos mosolyogva állapította meg, hogy "milyen szép párocska" vagyunk. És valóban úgy is éreztük magunkat. Szerelmem folyton átölelt, a kezem után nyúlt, de én elhúztam magam, annak ellenére, hogy addigra már szinte elégtem érte...

A vizsgálatról hazaérve született meg az első csókunk, lágy volt, szinte bele remegtem. Aznap még egyszer találkoztunk, szavak nélkül öleltük, csókoltuk egymást. Ezután néhány csodás hónap következett. Ahogy időnk volt (hetente, két hetente) találkoztunk, szenvedélyes órák tették boldogabbá életünk. Csodás szerető, nagyon ráérzett minden érintésével arra, amivel kényeztetni tudott. Aztán a nyár végére valami megváltozott. Kezdtek elmaradni az sms-ek, hívások, és végül már ő is. Kérte, hogy legyen vége a kapcsolatunknak, mert fél egy újabb lebukástól (nem csak velem csalta meg a barátnőjét). Aztán 1-2 hét után ő volt az, aki keresett, és ismét egymás karjaiban kötöttünk ki. Azóta már több alkalommal mondta, hogy fejezzük be a love-story-t,és ideig-óráig én is úgy éreztem, hogy el tudom engedni, de valami mindig jött, amiért mégsem. Most ő nagyon erős, próbál végérvényesen véget vetni a kapcsolatunknak, de én már nem tudom elengedni. Nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni. Arra, hogy miért akarja befejezni a kapcsolatunkat, nem tudott konkrét választ adni.

Tudom, ha én nem leszek, lesz más, hiába van évek óta barátnője. Egyre nehezebben viselem a "szakítást", nem tudok koncentrálni semmire, nem érdekel a körülöttem lévő világ. Néha még beszélünk, de csak telefonon, ha látni akarom, mindig dolga van, én meg csak bólogatok, hogy biztos nagyon elfoglalt, és minden kifogását elhiszek. Csak egyet akarok, visszakapni a szerelmem, és azt a boldogságot, amit tőle kaptam.

Most várok rá, várom, hátha még egyszer láthatom. Várok a csodára, arra, hogy újra boldog leszek vele...




Írta: sellobaby., 2009. november 26. 10:03
Fórumozz a témáról: Még várok rá... fórum (eddig 32 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook