Írjunk verset, a sorok vége összecsengjen:) (fórumjáték)

Hullanak az élettelen levelek,

sűrű köd üli meg a lelkeket,

csöndbe szürkült már a táj,

emlékké vált a forró nyár.

Bonyolódó világunk,

lassan hulló virágunk,

szirma pereg,mint a könny,

emberek lelkén közöny.

Őszbe fordult már a táj,

sok-sok madár messze jár,

elmúlt a nyár, a forró napok,

előkerülnek a sapkák, kalapok.

Varrni sajnos nem tudok,

mert ahhoz suta vagyok,

lefoglalt az iskola,

sokat jártam én oda.

T'án igazad van Vendégem,

a sírás segít a gyengéken,

de ha akar, hát írogasson,

bár, ő inkább varrogasson.

Alessandro,lelki társam,

ily szigorún sose lássam!

Merjen minden ember írni,

jobb az,mintha elkezd sírni...

Inkább száguldozzál lovakon,

ha túl leszel egy üveg konyakon,

biztosan jobban tudnál helyesen írni,

te lovon vágtatva sem tudnál verseket írni.

Játszom én itt sok-sok szóval,

pedig lelkem száguldana sok-sok lóval,

beváktatnám az egész világot,

ehelyett épp most, verset fabrikálok.

Néha igen,néha nem,

csapongó az én kedvem,

néha sírni szeretnék,

másszor egri hős lennék...:)

A mi Vendégünk szereti a véres krimiket,

hol halomra öldösik a nagyokat és a kicsiket,

engem az ilyen filmek cseppet sem érdekelnek,

inkább nézek olyanokat, melyben néha énekelnek.

Filmet néztem az este,

gyilkolt néhány menyecske,

öldösték a pasikat,

gyűlölködtek jó sokat.

Nem könnyű ám verset írni,

A jó rímeket megtalálni,

De kis csapatunk megpróbálja,

Mennyit ér a tudománya.

Nem mentem én ki végleg a játékból,

lábaimat lógattam pihenési szándékból,

de ti nélkülem is tudtok ám jókat verselni,

csak ahhoz az összeillő rímeket kell fellelni. :)

Mert itt hagytál,

elmentél,

játékunkból

kimentél.

Ó, jaj de lefagyott itt minden,

hiszen itt már új versike nincsen!

Mégis mire vártok kedves rímfaragók?

Talán majd versikéket írnak a nyírfalakók?

Mikor a szavad megérint,

a sors üzen:jobb ez bizony mint

egy félresiklott kapcsolat,

mikor a partner csak mulat.

Nem tudjuk, mennyit ad az ég,

Fogjuk hát egymás kezét,

Tartsuk szorosan egybefonva,

Olyan szép ez a boldog óra.

Mindenki kifelé ballag,

egyszer vége lesz a dalnak,

de amíg még itt e Földön vagyunk,

együtt könnyezünk és együtt vigadunk.

Bizony,bizony így van ez,

lehull lassan az a mez

mit rám tettek a napok,

már kifele ballagok.

A multat csendben elengedem,

A jövő sem fontos nekem.

Élek a mának, a jelent élvezem,

Mert nem tudom, meddig tehetem.

Elöntött a sok dolog,

és az ember kódorog,

ez is kéne,meg az is,

főzni kell és mosni is.

Körülöttem néma csend,

Csillagok az égen fent

Vigyázzák álmom! pihenek,

Reggel nyugodtan ébredjek!

A háttérben hírek szólnak,

hitele már nincs a szónak.

Hol ez,hol az kezdi megint,

zúg a fül s az ember legyint.

Este van, és nagy a csend,

Pötyögtetek gépemen.

Valami verset kéne írni,

De a rímek nem akarnak jönni.

Az ember bizony már csak olyan,

ha kell,ha nem,mindig rohan,

akkor eszmél mikor késő,

az élet rövid...s egyszer él Ő.

Versed kedves, szívszorító,

A szeretet vissza már nem adható.

Tovább adni tudjuk csak

Ki másnak? Az utódoknak.

Gyertyát gyújtok Anyák napján,

bárcsak Őt egyszer visszakapnám,

mindent mit értem tett visszaadnám,

addig is, gyertyát gyújtok Anyák Napján.

Kézbe csokrot nem adhatok,

Vele temetőbe ballagok.

Kapok én is hál' Istennek,

És a kedves gyerekemnek.

Vasárnap és Anyák Napja,

virágcsokrot vajh ki kapja?

Kinek adják a kezébe,

s kinek sírra,temetőbe.

Én vagyok a fokhagyma,

Cserebogár kicsoda?

Ő egy másik versíró,

Ez nagyon jól látható.