Gyerekeink külföldön dolgoznak..lesz-e visszafelé is út? Ki és hogy érzi? (beszélgetős fórum)
Gondolom, egy zenetanár nem gazdagodik meg a jövedelméből. :(
Remélem, az ápolónőt pedig jobban megbecsülik, mint itthon.
Egy biztos, ott kis jövedelemből is meg lehet élni. De talán ő többet kap!
Ez van.
Vagy a haza, vagy a gyerek.
Egyetértek.
Amely haza kilöki a fiait, az nem is haza.
Mondom ezt itthonról. Nekem így alakult.
Ha itthon laknak, akkor az nem számít, mert ők biztosan hazajönnek.
A baj ott kezdődik, amikor nem is akarnak már visszajönni.
Amúgy tudod mit?
Aki jobban tud boldogulni máshol, menjen is!
Igen, ennyi!
Ahol jó élni, onnan nem menekülnek el az emberek.
De sok stadiont, templomot építettünk, még más földrészen is - a mi adónkat nem ránk költik. :((l
Nem én üldözöm el őket. Az elmenők leírták, hogy miért mentek el, és miért nem jönnek haza.
Szerintem ez nagyon szomorú, mert innen elmennek, és nem jönnek. Ez semmi jót nem jelent. Jó országból nem mennek el az emberek...
Senkit sem kell buzdítani, mennek sokan kényszerből is. :((
Abszolut nem! De kevesebben mennének, ha a rendszerváltás óta minden kormány arra törekedett volna, hogy felhozzák a magyar egészségügyet, oktatást, szakemberképzést, úthálózatokat, stb.... És nem utolsó sorban a fizetések sem a bé.a se..e alatt lennének!
A lányom mesterképzős Londonban, ég és föld az ottani és hazai egyetemi oktatás.
Minek? :(
Magyarországon tehát egy egyetemi oktató és egy pszichológus nem tudott fenntartani egy egygyermekes családot, Angliában egy takarítói fizetés elég volt még egy gyerek vállalásához.
„Ha nem jövünk ki Londonba, lehet, hogy a kislányom meg sem születik” – mondta egyszer egy magyar rendőrnek, aki otthon állította meg őket új, angol rendszámú kocsijukkal, és arról érdeklődött, megérte-e kiköltözni.
Lászlóék tehát megélhetési okok miatt menekültek Magyarországról, és szeretnének majd visszatérni, csak éppen a jövőt nem látják.
Nem szerették meg Angliát, a gyerekeik miatt maradnak: fia, Márk csak angol iskolában tanult, jól is megy neki: „Ha visszaköltöznénk az nem lenne nagyon jó, mert rosszabbul tudok magyarul, mint az otthoni gyerekek” – mondta a most 13 éves kamasz a könyvéből felnézve, érezhetően kicsit törve a magyart.
Nem, mert ott fognak élni, ahol boldogulási lehetőséget kapnak. Az meg nem itt van sajnos! :(
2019. február 08. 06:30
Nincs az az isten, hogy hazaköltözzek
A magyar munkamorál, a szaktudás sokat segít a beilleszkedésben
Miért is?
„Úgy szeretném, hogy egyszer ez a kérdés komoly legyen. :) Tanító néni vagyok, fél éve élek Grazban. Hihetetlen lelki válság volt a felmondás, de akármennyire szerettem az osztályomat, a megélhetés nem lehet erkölcsi kérdés.
...
A történetemhez az is hozzátartozik, hogy közben 120 ezer Ft-ra emelkedett a fizetésem és nem azért, mert valaki észhez kapott, hogy egy diplomás napi 12 órát dolgozó pedagógus nehogy már 104 ezret keressen.
Valójában azért, mert a minimálbér emelkedett. Így a felmondásom előtt pontosan annyit kerestem, mint az iskolában dolgozó takarítók, de kevesebbet, mint a konyhán dolgozók.
Ha otthon maradtam volna, felmerült bennem az a gondolat is, hogy felmondok és felvetetem magam takarítónak... kevesebb a felelősség.
Szerintem a kérdés is komolytalan sajnos. Hazamegyek, ha megbecsülnek!”
:)
Nem akarásnak nyögés a vége!
Én szeretek tanulni, és úgy emlékszem, mintha fiatalabb lennél, mint én! ;)
idős e az az ember kinek már sok gyermeke negyvenen felüli
elmenni fiatalon se akartam idősen meg pláne nem fiatalon is azért mert nem tudtam a nyelveket ma már remény sincs hogy megtanulnám őket jól használni.
Az a lényeg, hogy mindegyikük boldog legyen ott, ahol él!
Te pedig nem hinném, hogy idős vagy. Inkább, nem szeretnél elmenni. Nem baj az.
Én meg szívesen elmennék, ha kéne. ;)
Sikerült az embereket itt jól félrevezetni.
Maradjanak csak ott, legalább van jelenük, jövőjük. a gyerekeknek is.
Ti is elmehetnétek meglátogatni őket!
Több országban élnek már gyerekeitek, ha jól emlékszem...
Minek...
„Szakadnak a szálak, de nem igazán fáj”
„Harminchat évesen, házasságban, két gyerekkel, szaktudással, belefért az életem abba a táskába, amivel mások kirándulnak. Ez végképp meggyőzött, hogy jól döntöttem, megyek. Magyarországon ennyit értem el, és akkoriban az a hír járta, hogy akkor ennyit is érek. (…)
Itt tanulni tanítják meg őket, nem adatok ismétlésére. Elég furcsa az magyar szemmel, hogy a tanár szerint nem beseggelni kell a szorzótáblát, hanem megérteni.
Egyre ritkábban beszélek az otthoni ismerősökkel, barátokkal. Szakadnak a szálak, de nem igazán fáj. Úgy gondolom, maradunk. Most már vannak terveink a holnapra, a jövőnkre. Nem túléljük, hanem megéljük a mindennapokat. Látom a lányaink jövőjét, és az öregkorunkat. Ezt nem tudta megadni Magyarország, és nem látom, hogy szándékában állna.”