Elrabolták a gyermekkorom (beszélgetős fórum)

Nem kell hogy jéggé váljon a szíved (Isten mentsen meg tőle!), de eljön az idő amikor az álmaid valósággá válnak.. s akkor felfogsz lélegezni, újjá fogsz születni, s Te fogsz meglepődni a legjobban.

Edit néninek igaza van...jó hogy megtaláltad.

Azoknak, akik itt "követ" hajigálnak másokra...

A gyógyító írás

Írni jó. Írni vigasztaló. Írni naplót, mint Anna Frank, írni levelet, mint Mikes Kelemen. Írni, mintha majd valaki olvasná, írni egy képzeletbeli személynek- valójában írni önmagunknak.

Az írás különös dolog. Egészen más, mint gondolkodni valamin. A gondolkodás sokszor körbeforgó, önigazoló, az írás szembesít, kényszerít a megfogalmazásra és a kifejezésre.

Az elmúlt kb. harminc év kutatásai azt bizonyítják, hogy nemcsak szubjektíve jó leírni bánatunkat, vagy a minket ért sorscsapást, hanem az írás pozitív hatása mérhető.

Az első meglepő vizsgálatot James W. Pennebaker végezte két immunológussal. Diákokat arra kértek, írják le életük legnagyobb traumatikus eseményét, majd az írókat összehasonlították őket másokkal. Kiderült, hogy immunaktivitásuk javult a nem-írókhoz képest. Amikor tovább követték ezeket a fiatalokat, kiderült, hogy a későbbiekben sokkal ritkábban keresték fel az egyetem egészségügyi központját, mint korábban. A "gyógyító írás" ettől kezdve bontakozott ki, mint kutatási irányzat. Az ilyen kutatásokban általában két csoportot hoznak létre, s egyikbe-másikba véletlenszerűen sorolják be az embereket.

A "gyógy"-csoportba soroltak 3-5 napon át naponta 15-30 percet írnak az instrukció szerint:

"Írja le a legmélyebb gondolatait és érzéseit olyan rendkívül fontos érzelmi témákról, melyek hatottak Önre és életére. Írásában ara kérjük, valóban engedje szabadjára és fejezze ki legmélyebb érzéseit és gondolatait. A választott témája vonatkozhat a másokkal való kapcsolatára, mint pl. szüleire, szerelmeire, barátaira, rokonaira, írhat a múltról, a jelenről, a jövőről, arról, ami lehetett volna, vagy aki szeretne lenni, vagy amilyen most. Írhat naponta ugyanarról, vagy másról. Ne törődjön a helyesírással, a nyelvtannal, csak írjon!""!"

A vizsgálatokat elvégezték gyerekekkel, idősekkel, éltanulókkal és börtönlakókkal. Az írások elvesztett szerelmekről, halálokról, szexuális és fizikai traumákról, balesetekről és tragikus kudarcokról szóltak. A kísérleti személyek némelyike sírt és mélyen felkavaródott, de a legtöbbje arról számolt be, hogy az írásélmény értékes és jelentőségteli volt életükben.

A kontrolcsoportot mindig arra kérik, felszínes, hétköznapi témákról írogassanak.

Az írás általános hatása

A "gyógyító írás" vizsgálatokban részt vettek hosszú távon általában testileg egészségesebbekké váltak, hangulatuk tartósan kiegyensúlyozottabbá lett. A tanulók tanulmányi eredménye általában javult a következő hónapokban, a munkahelyükről elbocsájtottak könnyebben találtak új munkát írás után. Csökken a munkahelyi hiányzás is a megjavult egészségi állapot miatt azoknál, akik ilyen vizsgálatokban vettek részt. Ezek az eredmények azonban nem annak köszönhetők, hogy a vizsgálati személyek mondjuk többet tornáztak volna ezután, vagy kevesebbet dohányoztak volna. Az egyetlen eltérés az alkoholfogyasztás csökkenésében mutatkozott.

A módszert a későbbiekben mindféle variációban kipróbálták. Nem meglepő módon az is gyógyitólag hatott, ha valaki őszintén beszélhetett őt mélyen érintő lelki problémákról. Ez történik, amikor barátunkkal, szerelmünkkel, bizalmasunkkal kibeszéljük magunkat, de még inkább ez történik a pszichoterápia bizalmas légkörében, ahol még az is elmondható, ami talán egy szerelmesnek sem. A kutatók számos megfigyelést tettek azzal kapcsolatban, hogy bizonyos helyzetekben bizonyos témák sokkal hatékonyabbak, mint mások. Nagyobb hatást találtak akkor, ha ugyanarról a témáról nagyobb, pl. hetes szünetekkel írtak, nem pedig kétnaponta. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az írás nem egyszerűen reprodukciója annak, ami bennünk van, hanem átstrukturálja gondolatainkat és élményeinket. Mind ahányszor "ugyanazt" írjuk le, mindig átfogóbb és világosan lesz számunkra az, amiről írunk. A megértés útja az ismétlés. Mivel valójában magunknak írunk, mindegy is, hogy utána megsemmisítjük az írást, vagy elrakjuk. Nem a végtermék ugyanis a lényeg, hanem az írás folyamata, az önkifejezés kibontakozása.

Vizsgálták, van-e olyan specifikus személyiségvonás, amely miatt valaki többet profitálhat az írásból, de ilyet nem találtak. Ill. egy vizsgálatban a sokkal ellenségesebb személyek többet gazdagodtak az írás által. Az is világossá vált a kutatások során, hogy az írás gyógyító hatása független az iskolázottságtól, hiszen mindenki önmagát haladja meg, amikor küzd az önkifejezésért, és így mindenki önmagához képest kerül egy megvilágosodottabb és megtisztultabb állapotba.

Mitől működik az írás?

Pennebaker kezdeti feltevés az volt, hogy a "hallgatás", vagyis a trauma, fájdalom megtartása, ki nem beszélése egyfajta testi-lelki gátlást eredményez (freudiánusok most lecsaphatnak, íme az elfojtás megbetegítő hatása), de ezt a feltevést nem sikerült igazolni. Összehasonlítottak olyan személyeket, akik már korábban másoknak elmesélt traumát írtak le, olyanokkal, akik egészen az írásig titkolták bajukat, de mindkét típusra egyaránt jól hatott az írás.

A ma érvényben lévő magyarázóelv szerint az írás hatása abból ered, hogy az emberek nyelvileg fogalmazzák meg érzéseiket gondolataikat. Pennebakerék vizsgálták, milyen nyelvi jellemzőkkel írhatók le azok, akikre a legpozitívabban hatott az írás. A sok pozitív, ill. mérsékelt mennyiségű negatív emocionális leírást használók a későbbiekben egészségesebbeknek bizonyultak, mint azok, akik kevés pozitív, ill. kevés vagy túl sok negatív emóciót fejeztek ki írásaikban. Utóbbi elég érthető: aki túl kevés negatív emóciót jelenít meg, az vagy visszafogja magát, vagy számára nem jelentős eseményt írt le. Ami viszont igazán érdekes a nyelvi elemzésekből, az az ok-okozatot (ezért, azért, miatt) és belátást (megértettem, rájöttem) kifejező szavak használata volt. Ez azt jelenti, hogy azok gazdagodnak igazán az írás által, akik az írásélmény során mélyebb belátásra és megértésre jutnak életük fontos eseményeivel kapcsolatban. Ez a megértési folyamat tetten érhető abban is, hogy traumájuk újabb és újabb megfogalmazásai egyre koherensebbekké válnak. Amit megértünk, azt valamiképp el is fogadjuk. Az elfogadás azt jelenti, hogy egy addig lelkünkből kirekesztett élmény újra helyet kap a belső fényképalbumunkban, hozzájárul önismeretünkhöz, megszűnik tabu lenni. Az elfogadás és megértés csökkenti a trauma jelenlévőségét, megszűnik lassan az újra és újra való akaratlan felidézése.

Trauma és írás

Elissa J. Brown és munkatársai 2001-es vizsgálatukban nemi erőszakkísérletet vagy nemi erőszakot elszenvedett nőket kértek arra, hogy írják le minél részletesebben a velük történteket. A vizsgálatot követő egy hónap után azt értékelték, csökkent-e a nők szorongásszintje, ill. beszéltek-e másoknak az őket ért traumáról. Jól ismert jelenség ugyanis, hogy a nemi erőszakot átélt nők gyakran szégyellik, ami velük történt, sokszor bűntudatuk van, önmagukat vádolják, s ettől a megbélyegzettség érzéstől gyakran kiközösítettnek érzik magukat, növelve ezzel is lelki terheiket. A vizsgálat azt bizonyította, hogy minél részletesebben írták le történetüket, annál oldottabbakká váltak, és annál valószínűbben mertek a későbbiekben másokkal is beszélni az őket ért támadásról. Érdekes mód egy másik fontos változó a "személyes-részletek" volt. Akik jegyzőkönyvi tárgyilagossággal, vagy túlzott bevonódással írtak az eseményről, azok kevésbé javultak, mint azok, akik bizonyos távolságtatással, ugyanakkor mégis személyesen megélt eseményként tudták leírni a történteket. Ez megint csak arra utal, hogy az elzárkózás, vagy a még túlságosan erős bevonódás kevésbé segít. Természetesen az ismételt írás éppen ezeket a problémákat képes megoldani!

Joshua M. Smyth és munkatársai 2002-es vizsgálatukban egy hurrikánt és az azt követő szökőárt átélteket vizsgáltak. A traumatizáltság egyik tünete, hogy az átélt félelmetes trauma képei és az azokat kísérő élmények újra és újra betörnek az egyén gondolkodásába, felkavarják és védtelenné teszik. A trauma ismételt akaratlan és tudatilag le nem gátolható átélése az, ami igazán szenvedést okoz, és kihat a személy testi és lelki egészségére. Akik traumatikus élményükről írtak a vizsgálatban, azok hónapokkal később már nem mutatták a traumatizáltak jellemzőit, míg akik nem az átélt természeti katasztrófáról írtak, azoknál a későbbiekben még sokáig fennálltak a traumatizáltság tünetei.

Joshua M. Smyth és munkatársai egy 1999-es vizsgálatukban asztmás és reumás izületi gyulladásban szenvedő betegeket kértek meg arra, írják le életük legmegrázóbb eseményét három egymást követő napon. E háromszor húszperces tevékenység négy hónapos megfigyelés során jelentősen csökkentette mindkét betegcsoportban a tüneteket.

Írás, mint gyógyszer

A stressz egyértelműen testi megbetegedéseket okoz. Ennek csökkentése gyógyuláshoz vezet.

David Spiegel, aki arról híres, hogy először mutatta ki a relaxáció és a csoportos pszichoterápia túlélési időt megduplázó szerepét a mellrákkezelésében, Smythék vizsgálata kapcsán ezt írta: "Ha a szerzők hasonló eredményt mutattak volna fel egy gyógyszer alkalmazásával, a módszer rövid időn belül futótűzként terjedne el. Miért? Mert azt gondolhatnánk, megértettük a "mechanizmust" (függetlenül attól hogy igen vagy sem) és mert volna egy közvetítő gyógyszeripar, amely szorgalmazná ennek a szernek a használatát. A papír és ceruzaipar azonban nem valószínű, hogy szaklapokban jelentetné meg, hogy ezek az eszközök terápiásan hatékonyak az asztma és a reuma kezelésében."

Ez az írás tehát szeretné a papír és ceruzaipar ügyetlen marketingjét ellensúlyozni, és arra buzdítani mindenkit, aki szenved, hogy írjon, írjon és írjon.

Kicsit úgy érzem, hogy hőzöngsz, ne haragudj, de ezt nem tudom jobban kifejezni. A vita -ami itt folyik - csak egy sima vita. A vita mindig előbbre visz, ha ez érintettek higgadtak tudnak maradni, képviselik véleményüket, elmondják,hogy mit gondolnak és azt miért. Ez egy fórum. Itt azt gondolom, hogy nem célja senkinek a másikat tiporni, csak éppen különböző embereknek különböző tapasztalataik, véleményük, érzéseik vannak. Egy kicsit azt érzem, hogy az vagy, aki inkább figyeli a többiek reakcióit és úgy mond véleményt... óvatos vagy az én meglátásom szerint itt a fórumon.

Amikor Kitty azt írta, hogy ezt a cikket csak figyelemfelkeltésként írta, akkor én azt mondom, hogy sikerült neki. Csak nem hiszem. Nagyon fájdalmasan érinti még mindig ez az ügy (nem csoda) és nem objektív. Nincsen benne tanulság, hacsak nem az, hogy az erősebb dirigál, a gyengébb az elszenvedő. Ennek pedig nem kellene tanulságként szolgálnia. Ez a számomra egy nagyon szomorú történet, sajnálatos, hogy előfordulhat. Azokon, akik átestek rajta vagy esetleg folyamatban van egy ilyen durva erőszak az irányukba, nem segít (hacsak nem segít a tudat, hogy ez mással is megtörtént már, nemcsak velem). Ha most Kitty módosítaná a cikket és leírná, hogy most, felnőtt fejjel mit gondol a történtekről, mit kellett volna máshogy csinálnia, hova lehet fordulni, mit lehet tenni, hogyan lehet átvészelni.... Az segítség, az tanulság.

Ez a cikk Kitty "kiáltása" a fájdalomért, az elveszett gyermekkorért, az elvesztett szülőkért.

És persze mondhatod, hogy "na, te okos, honnan tudod, mást írt le, azt amit idéztem, nem tudod elfogadni?". Elfogadom, de nem hiszek benne.

Egyébként mint mindenki tudja, például maga az öngyilkosság legtöbb formája is segélykiáltás, pedig a történés maga mást mutat... :(((

Először is az igazságszolgáltatás gyengeségére. Sok vizsgálat, hosszadalmas procedúra, meghúzkodják az áldozatot és a büntetés aránytalanul kicsi (szerintem).

A szégyen, amit az áldozat érez. Azt hiszem, ezt valóban a társadalom generálja. A szexuális bűncselekmények áldozatai hatalmas szégyent éreznek. Az emberek, a közösség nem segít ennek feldolgozásában. A téma a legtöbb ember számára tabu, "a négy fal közé való". Ugyanígy gondolkodnak a családon belüli erőszakról is.

Ennek a témának hatalmas hírverést kellene csapni, de ez nem az érintettek feladata. Azt kellene tisztázni, hogy egy krízishelyzet esetén hova fordulhat az elszenvedő. Azt, hogy hol fognak tenni érte érdemben valamit is. És persze nem utolsósorban azt is tudniuk kellene, hogy a helyzetből magából rögtön hogyan lehet kimenteni az áldozatot... Sok-sok kérdés. Én úgy érzem és hallomásból tapasztalom, hogy a rendőrség jogköre sem tisztázott ezügyben és a kiérkező rendőr keveset tud tenni, ha egyáltalán mer (nem az elkövetőtől, hanem az esetleges következményektől fél).

szép általánosságokról beszélsz, de ha azt mondod, mindenki más, tudnod kellene, hogy mindenki máshogy dolgozza fel a történteket, még az itt leírt mondataim sem jelentenek ugyanazt másoknak, mint nekem.

a lányok valószínűleg lelkisebbek, mint te, lassabban dolgozzák fel. de ez az ő tempójuk! nem lehetséges nekik ezen gyorsabban haladni. hadd haladjanak a saját tempójukban, nem értem, ezzel mi bajod, hiszen különbözők vagyunk...

miért kell leszólni más közösségét, úgy hogy még nem is ismered őket? miért kell feltételezni, hogy álszent emberek segítségére támaszkodik?

kérdezés nélkül véleményt alkotsz, pedig nem csak az van a világon, amit te ismersz...

"Felháborít a társadalom reakciója, amellyel ezt a témát kezeli."

ezzel pontosan mire gondolsz?

171. Kitty "a cél a figyelem felkeltés lett volna"

valahogy sikerült felismernem :)

te miért ismerted félre a helyzetet?

Nem olvastam a cikkedet, de ha fenn van megfogom keresni..s nem azért hogy kötekedjek veled.. S ha most végig nézed a kommenteket, pro & kontra. Mindenkinek más és más a véleménye, s ez természetes. Ha valakit feketének akarunk látni azt a végén fekete lesz. Te feketének akarsz látni, így feketévé váltam a szemedben, de ettől még ugyan az a ember vagyok, s maradok mint ezelőtt.. se nem fekete, se nem fehér.. vegyes mind mindenki más.. Nem vagyok álszent, nem tudok bájologni ha érzem hogy valami nem stimmel.. Kemény és igazságos vagyok/voltam s azt hiszem már az is maradok.

Te is, Kitty is s még nagyon sokan sérültünk, kinek mit osztott a sors. Minden embernek meg van a saját keresztje, s ha mindenki ki tenné, hogy az övé a legnagyobb, bizony nagyon hamar vissza emelné, mert látná hogy a másiknak sokkal nagyobb van. Van aki erősebb, van aki gyengébb s ebben sincs semmi kivetni való, hiszen minden ember egy külön egyéniség.. Az lenne a rossz a mindenki egyforma lenne, milyen unalmas lenne az életünk.

A cikkre visszatérve, Kitty rosszul indította. Amit a végére irt azt kellett volna bevezetőnek, s nem kellett volna személyre szabottan írnia.. Ő sem tudta hogy hogyan reagálnak rá az emberek.. s megmondom őszintén én sem gondoltam hogy ilyen messzire megy el ez az egész. Sajnálom mint embert de helyette nem tudok cselekedni. Viszont a vissza pörgeted a válaszokat, megtalálod azt a véleményem, melyet feketén fehéren leirtam.

Mivel igennel válaszoltál nem folytatnom. Őszinte részvétem anyukádért.

Az a kitérő nem Kitty miatt történt.. Nálad, a szívedben van egy hatalmas mély seb, ami felszakadt, s még azt is megreszkírozom hogy közben sírtál...amin nem csodálkozom.

Ha elolvastad volna amúgy az én cikkemet is amiről már én is kaptam itt rosszat,bár ez nem is az a topic akkor tudnád hogy volt-e vagy van-e rákos a családban!!

Meg sem nézed kinek írsz,ki mit ír..Csak bombázod a saját véleményed..

Ez a mondat azért íródott mert,szó esett arról hogy esetleg nem tettem meg a kellő lépéseket a saját családom problémáival szemben..

Ekkor jutott eszembe ez is..

A kérdésedre a válaszom,igen!

Az anyukám méhnyakrákos volt.És mielőtt bármit is írnál,ez a mondat nálunk a mi lakásunkban hangzott el!!!

Minek következményeképp másik mentőt kellett hívni,amiben volt orvos is,hogy eldöntse anyut vihetik-e..

A kezem között halt meg,mert leállt a keringése..

Nagyon sajnálom ha elkanyarodtam a témától,és egy percig nem tudtál olyat írni ami Kittynek biztos segített volna!

Itt alaposan elkanyarodtál a témától. Azt írod, hogy: "A borzalmas az hogy rákos beteget sem visznek kórházba ha már olyan rossz az állapota, én mentős szájából hallottam elhangzani ezt a mondatot:

"a kórházak statisztikáját rontja a sok halál eset". . Hát haljon meg otthon. . . " Fel teszek egy kérdést: Volt a családodban rákos beteg? Igen, vagy nem? Ha erre válaszolsz folytatom..

Az én esetemben nem lehetett fordulni senkihez..

Próbálkoztunk,a rendőrség azt mondta kijön ha vér folyik!Az orvos ha nem akar kezelést nem tud mit tenni!

A borzalmas az hogy rákos beteget sem visznek kórházba ha már olyan rossz az állapota,én mentős szájából hallottam elhangzani ezt a mondatot:

"a kórházak statisztikáját rontja a sok halál eset"..Hát haljon meg otthon...

Nem elemeztelek ki, dehogy, nem szokásom. Annál jóindulatúbb vagyok, mint amit a hozzászólásaim által gondolsz rólam.

Azt sem gondoltam, hogy lelkibeteg vagy. Ha gondoltam volna, akkor már megosztottam volna veled.

Azt nem gondolom, hogy a cikkek azér íródtak, hogy felhívják a figyelmet a családon belüli erőszakra. Inkább segélykérésnek tűnnek a számomra. Nincs mit okulni belőlük, mert az adott szituációban senki nem tudott úrrá lenni a dolgokon (kivéve Kitty történetében a szomszéd bácsit, aki abszolút normális módon reagált).

Okulni akkor lehetne belőle, ha valaki leírta volna, hogy ilyen esetben hova lehet fordulni segítségért és milyen lehetőségek vannak a krízis megszüntetésére. De mindenki sodródott az eseményekkel.

Ne higgye senki, hogy nem tudom, mire vágytok, mire vártok. És megértem a jó szó utáni vágyatokat is. Felháborít a társadalom reakciója, amellyel ezt a témát kezeli.

De hiába...nem kell ezt elhinni, de csak a tettekkel lehet segíteni igazán, a szavak egy idő után nem számítanak már. És a fájdalom, ha nem lesz az ember úrrá rajta, csak mélyül és nagyon sok szomatikus panaszt is okozhat, nem csak lelkit.

Lehet, hogy nagyon ajtóstul rontottam a házba, nem akartam megbántani senkit. Ha sikerült, azt sajnálnám.