Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Életünk és mi magunk... cikk

Életünk és mi magunk...


A cikkemet saját életem ihlette.

Mennyire tudunk változni? Mennyire vagyunk képesek arra,hogy negatív tulajdonságainkat felismerjük és változásra bírjuk?

Mennyire "formál" bennünket életünk, az általunk nap mint nap megélt dolgok, események? Milyen szinten képesek befolyásolni cselekedeteinket?

A továbbiakban ezt fogom fejtegetni kicsit,saját életemből kiindulva...

Életünk és mi magunk...

Erősnek lenni..

Egész eddigi életemben azon voltam, hogy ez sikerüljön és mindig sikerült!

Voltak olyan történések az életemben, mikor más talán kilépett volna, feladta volna... én nem tettem.

Hogy miért?

Azt hiszem, talán azért, mert az átlagosnál nagyobb bennem a kitartás, az akarat, még a legkilátástalanabb helyzetekben is tudok reménykedni, remélni azt, hogy valami változni fog, hogy jobb lesz... de nem akar bekövetkezni.


Minden emberi kapcsolatom egy csőd...

A családom soha nem tett szinte semmilyen erőfeszítést arra, hogy érezzem: szeretnek! Erről már írtam előző cikkemben, nem is ragoznám tovább...

Barátaim nincsenek, az elmúlt évek során megtanultam, hogy tartani kell a távolságot és senkiben sem szabad megbízni, mert pont a legédesebbnek tűnő barátság az, ami kellő elővigyázatosság hiányában a legkeserűbbé válhat...


Végül itt van a szerelem kérdése.

Nem jön össze és szinte biztos vagyok benne, hogy már nem is fog. Soha nem fogok olyan embert találni magam mellé, aki nem csak a testemért szeret, hanem a lelkemért is. Valljuk be, a mai világban irtó nehéz egy olyan fiatal nőnek társat találnia, aki dekoratív, de nem üres fejű és végképp nem üres lelkivilágú, és aki emellett még túlságosan érzékeny, vágyik a szeretetre, gyengédségre, odafigyelésre, megértésre, gondoskodásra, tiszta érzelmekre, amiket teljes szívéből tudna viszonozni...

Ellentmondásos személyiség vagyok, rendkívül érzékeny lelkivilágú, olyan, aki szeret adni, szeret segíteni, és aki SZERET SZERETNI! Persze, ha van kit és ha van olyan, aki értékeli és viszonozza... Sajnos azt kell mondjam, ilyen ember jelen pillanatban nincs. Nincs, nem volt és nem is lesz... ez egy erős érzés mostanában, ami van, mikor igencsak fáj és van, mikor teljesen hidegen hagy.

Az utóbbi érzés személyiségem másik részéből táplálkozik: az erőből, ami bennem van és legfőképpen a zárkózottságomból! Biztos vagyok abban, ha nem lennék ennyire introvertált személyiség, akkor elviselhetetlen lenne a magány. Mint ahogy írtam, így is fájdalmas, de időről-időre talpra állok, tovább lépek, mert csak így élhetem túl... mert biz' túl akarom élni és ehhez változnom kellett.

Változtattam azon, hogy a gátlásos, könnyen bántható, eltaposható, kislányból határozott, öntudatos nő lettem, olyan, aki ki meri mondani a véleményét, aki minden körülmények között kiáll saját igazáért, aki meg tudja védeni önmagát és aki mindig tudja, mit akar. Ez pozitív, hiszen a mai világban mindez elengedhetetlen a "túléléshez".

Sikerült elérnem azt is, hogy az annak idején jelentéktelen külsejű, kinézetű lány ma már szépnek, csinosnak, értelmesnek tartott nő. Ez szintén pozitív és ha rágondolok, boldog vagyok, hogy ilyennek tartanak és ezt jelzik vissza felém, vágyak váltak valóra... legalábbis vágyaimnak ez a része.


Mindig olyan jövőt képzeltem el magamnak, ami boldog, sok szeretettel és néhány olyan emberrel, aki őszintén szeret és akivel mindent megbeszélhetek. Sajnos ez az, ami nem teljesült... nem sikerül olyan embereket találnom, akik nem csak kihasználni próbálnának és akik nem csak saját magukkal foglalkoznának, hanem kicsit velem is. Volt egy időszak, mikor bíztam abban, hogy ez változni fog, belevetettem magam az ismerkedésbe, próbáltam nyitni ismeretlen emberek felé azzal a szándékkal, hogy megismerjem őket és ők is megismerjenek engem, aztán a számtalan csalódás után feladtam, ismét magamba fordultam, bizalmatlan lettem, de olyannyira, hogy mostanában már totálisan képtelen vagyok megnyílni - vagy sose nyíltam meg igazán? Ez még könnyebben elképzelhető... és innen már kapcsolódhatunk az általam felvetett téma másik részéhez: mik azok amiken mi magunk nem tudunk változtatni.


Először is nem tudjuk egyes személyiség jegyeinket megváltoztatni, bárhogy is szeretnénk. Nem tudunk bezárkózó, gyanakvó, bizalmatlan, komoly emberből hirtelen nyílt, csacsogó, örökké vidám és derűs emberekké válni, pláne, ha még tele vagyunk problémákkal is, amiket bár szándékosan igyekszünk elrejteni a világ elől minden erőnkkel, mégsem mindig hiteles. Én ilyen vagyok, mindig ilyen voltam, gyermekként sem hisztiztem, bezártam a problémákat, sőt, szégyelltem őket, szégyelltem volna, ha gyengének látnak, vagy ha beszélnem kellett volna azokról a dolgokról, amik bántottak. Mondjuk nem is lett volna kinek. (Talán jobb így, mert ennek révén tanultam meg, hogy az én problémám, fájdalmam csak az enyém, nem másé, és így sose vetítettem ki a környezetemre a gondjaimat és sosem éreztem vágyat arra, hogy a bosszúmat másokon vezessem le).


Egyikünk jobb emberismerő, másikunk kevésbé, én sajnos az utóbbi kategóriába tartozom. Sokszor fordul elő, hogy nem ismerem fel elsőre, ki az, akihez őszinte lehetek, vagy akit a bizalmamba vonhatok és aki az őszinteségemet nem fordítja ellenem, így már nem merek a bizalmamba fogadni senkit. Az évek folyamán sajnos ezen sem sikerült változtatnom...


Végezetül nem tudjuk befolyásolni azt, hogy milyen emberekkel hoz össze minket a sors. Azok az emberek, akikkel összehoz bennünket, nagyban meg fogják határozni, milyen képet alakítunk ki magunkban az emberi természetről, úgy általánosságban, mennyire merünk majd közeledni hozzájuk a jövőben, vagy mennyire nem, az pedig, hogy mennyi jót kapunk tőlük, vagy mennyi rosszat, többek között azt is meg fogja határozni, hogy saját magunkat mennyire fogjuk becsülni és hogy magunkról milyen képet fogunk "látni" saját magunkban.

A folyamatos csalódások, a sok fájdalom és a sok rossz megtöri az emberi lelket, pláne azt a lelket, ami már így is sérült, hiába a sokszor emlegetett erő és öntudatosság, hiába vannak olyan értékeim, amiket érzek magamban - bár folyamatosan azt tapasztalom, hogy senkit nem érdekelnek - mégis az rögzült belém, hogy én nem vagyok szerethető, hisz minden erőfeszítésem ellenére senkinek nem jelentek semmit és már nem vagyok képes elhinni, mikor azt mondják:"Ez CSAK egy érzés, amit CSAK Te érzel!"

Egy kívülálló mindezt nem érti...

Pozitív visszajelzések tömkelegét kapom:"szép, csinos, értelmes, melegszívű, kedves nő vagy" - nos igen... mély sebekkel a lelkemben, amik örökre ott maradnak és amik mások számára láthatatlanok...




Írta: Miss Angel, 2013. április 26. 09:08
Fórumozz a témáról: Életünk és mi magunk... fórum (eddig 107 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook