Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Egy tinimami története cikk

Egy tinimami története


A napokban találtam rá egy 2009-es cikkre ugyanebben a témában. Szerintem fontos, hogy beszéljünk a tini anyaságról. Így arra gondoltam, hogy megosztom veletek az én (sajnos nem túl vidám) történetemet. Remélem segítségére lesz egy-két fiatalnak a nehéz időkben.
Egy tinimami története

Igaz, már nem voltam teljesen tini, a 18. életévem elején jártam. A párommal akkor már másfél éve együtt voltunk. Szinte együtt is éltünk (általában náluk voltunk, mivel ott nem nagyon volt senki rajtunk kívül), már az albérletet is kerestük magunknak. Csodálatos terveink voltak a jövőre nézve .

Ő akkor 25 éves volt, 5 éve fix munkahelye volt egy nagyobb gyárban, én pedig végzős gimnazista voltam.

Sokáig nem tudtam, hogy terhes vagyok, mivel PCOS szindróma miatt évente csak egyszer jött meg a menstruációm (vagy még annyiszor se).

Buták voltunk, mert csak megszakítással védekeztünk, azt hittük, nem lehet baj.

De egyszercsak elkezdtem furán érezni magam, émelyegtem reggelente és a derekam is fájt, a hasam meg feszült, mintha egy kő lett volna benne. De nem nagyon foglalkoztam vele. Nem gondoltam arra, hogy terhes lehetek.

Egyszer egy kicsit feszülősebb pólóban mentem be suliba és ahogy ültem, a padtársam rám nézett és azt mondta : "Liló, neked milyen kismama hasad van!"

Itt már azért elgondolkoztam rajta, hogy mi van akkor, ha megesett velem a csoda. Délután el is rohantam venni egy két darabos terhességi tesztet.

Remegett a kezem, mikor kivettem a csomagolásból.

Csodák csodájára, a teszten két csík jelent meg.

Teljesen leblokkoltam, elkezdtem sírni. Arra gondoltam, most mi lesz?! Mindig fiatalon akartam babát, de nem volt se munkahelyem se végzettségem és még lakásom se. Járt az agyam, hogyan mondom el majd anyukámnak és a páromnak és hogy vajon mit szólnak majd.

Este, amikor a párom haza ért, mondtam neki, hogy egy fontos dologról szeretnék vele beszélni. Mikor elmondtam, hogy terhes vagyok, azt hitte csak viccelek, majd a kezébe nyomtam a tesztet. Teljesen ledöbbent, nem tudott reagálni.

Azt kérdezte, hogy akkor most mi lesz?

Nem tudtam, mit válaszoljak.

Semmiképp sem akartam abortuszra menni, szerencsére a párom nem is erőltette. Úgy döntöttük vállaljuk a felelősséget.

A szülőknek volt nehéz elmondani. De azon is túlestünk. Kaptunk hideget-meleget. Anyukám nagyon jól fogadta, de persze nem volt feldobva tőle. A többi családtag nem nagyon tudta kezelni a helyzetet. Mindenki szegény édesanyámat ostorozta az én botlásom miatt.

Orvoshoz is elmentünk egyből, aki megerősítette, hogy terhes vagyok, méghozzá 16 hetes.

Jó pár hétig még titkoltam mások előtt a dolgot.

Majd arra gondoltam, nem érdekel a véleményük. Sokan tettek rám megjegyzéseket az iskolában, de örültem, hogy lassan érettségi és addig csak kibírom.

Nem volt egyszerű ez a terhesség, mivel nagyon sokszor szégyelltem magam miatta és borzasztó rosszulléteim voltak.

Nagyon sok fórumot olvastam el a tini terhességgel kapcsolatban, leginkább mások tapasztalatai érdekeltek és sokat segített nekem ebben az időszakban.

Szerencsére nem sokat költöttünk, sok baba van a családban és kaptunk kisruhákat. De persze a többi holmit meg kellett venni.

A párom nagyon beleélte magát, hogy apuka lesz, nagyon sok törődést kaptam tőle. Büszke voltam rá.


Telt az idő egyre nagyobb és nagyobb lett a pocakom, már sok minden megvolt, a babaágy a babakocsi és a lakás is. Sikeresen befejeztem az érettségit is.

Nyáron a páromnak kiderült egy súlyos betegsége . Nagyon aggódtam érte, nagyon ideges voltam mindig miatta. Ez a betegség annyira elhatalmasodott, hogy nem lehetett gyógyítani. A párom belehalt... Teljesen összetörtem, minden borzalmas volt. Csak sírtam, nem mentem ki a házból, nem ettem.

Minden sokkal nehezebb lett a terhességemmel is. Nem tudtam aludni, nem volt jó se állva, se fekve. Szétszakadt a hátam és a lábam. Bipoláris lettem.

Arra gondoltam, hogy a kisfiamat (merthogy fiú lett) nem nevelheti fel egy depressziós anyuka. Örökbe akartam adni. Nyílt örökbeadással.

Nagyon sokáig gondolkoztam ezen.

Majd pár hónap múlva meg is született az én gyönyörűséges kisfiam. Az apukája nevét kapta. Mikor megláttam, tudtam, hogy mi összetartozunk.

Nagyon nehéz volt a babával, minden körülötte forgott. Nehéz volt éjszaka felkelni percenként. Hálás vagyok az édesanyámnak, az anyósomnak, a sógornőmnek és a barátaimnak a rengeteg segítségért.

Ma már a kisfiam 5 éves, kívül-belül pont olyan, mint az apukája.

Nagyon okos és ügyes fiú.

Sokat mesélek neki az apukájáról, mindent elmondok neki, amit együtt megéltünk.

Képeket adok a kezébe róla és a sírjához is mindig kijárunk.

Munkát is találtam egy hotelben, recepciósként.

Nem mondtam le a barátaimról. Sokszor jönnek át hozzánk. Imádják a fiamat és a fiam is őket.

Nagyon jól megvagyunk.


Lányok ! Nagyon vigyázzatok, mindig védekezzetek! Én nem tettem és meg is lett az eredménye, persze már el nem tudnám képzelni az életemet a fiam nélkül.

Ha még is becsúszna a baba ilyen fiatalon és úgy döntötök, hogy megtartjátok akkor készüljetek fel. Nem lesz könnyű, a terhesség alatt sem és amikor meg lesz a baba akkor sem. De megéri . Nem fogja elvenni az életeteket . Ha igaz barátaitok vannak akkor a kisebb bulizásban sem lesz hiány.

Sok szerencsét nektek! Köszönöm, hogy elolvastátok!




Írta: liloo_0, 2016. június 2. 13:08
Fórumozz a témáról: Egy tinimami története fórum (eddig 19 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook