"Attól még, hogy ráütsz a fenekére, nem törik csontja!" Egyetértesz? (beszélgetős fórum)

De. Akkor is el lehetett volna intézni máshogy.

Szerintem szomorú, ha valaki azt gondolja, őt jogosan ütötték meg a szülei, és megérdemelte, mert máshogy nem lehetett volna kezelni a problémát. Ez elkeserítő.

Egyet értek, de ez nem mindig van így. Saját tapasztalatból mondom. Én pl. sokszor olyan beszédstílust engedtem meg magamnak, amit már másként nem lehetett kezelni. Önkontrollnak nyoma nem volt, ami a viselkedésemet illeti, csak akkor, amikor kaptam egy istenes pofont.

Természetesen tudtam, hogy rosszat csinálok, és hogy marha tiszteletlen vagyok, de pont leszartam. :)

Szerencsére nem tanultam el agressziót egyáltalán, sőt, tudom kezelni a helyzeteket.

Alapvetően nem arról volt szó, hogy kétnaponta lepofoztak a székről, egy évben talán egyszer fordult elő, de akkor bizony magam is tudtam, hogy én tehetek erről...

Akkor nem értem miről beszélsz?

Kaptál egy pár sallert és akkor mi van?:))

Felnőttnek nevezed magad ,és még ezeken rágódsz?

Vagy hazudsz,vagy nem mondasz igazat!:DDD

Nem jó a netem bocs.:)

Szóval..Szerintem nincs az a helyzet, hogy egy szülőnek joga lenne megütni a gyerekét azért, mert kiérdemelte.

A főnőkünket sem csapkodjuk, ha valami nem tetszik. Akkor a gyermekünket miért? A gyerek viselkedése nagyban tőlünk függ és ha azt tapasztalja, hogy elfogadott az agresszió, akkor ő is így fog tenni.Szerintem hasznosabb (legalábbis hosszú távon), ha kellő önkontrollal rendelkezünk, mert akkor gyerekünk is ezt tanulja meg.

Abban igazad van, hogy minden gyermekhez meg kell találni a megfeleő utat, már ami a nevelését illeti, de ez semmiképpen sem lehet a verés.

Szóval..Szerintem nincs az a helyzet, hogy egy szülőnek joga lenne megütni a gyerekét azért, mert kiérdemelte.

A főnőkünket sem csapkodjuk, ha valami nem tetszik. Akkor a gyerme

Szerintem nincs az a helyzet, hogy egy szülőnek joga lenne megütni a gyerekét azért, mert kiérdemelte.

A főnőkünket sem csapkodjuk, ha valami nem tetszik. Akkor a gyermekünket m

Sziasztok!

Én anno apukámtól nem egyszer kaptam akkora pofont, hogy székestül borultam fel. :)

Nem lettem lelki sérült, ő sem lett az, szeretjük egymást, és felnőtt, mamlasz fejjel azt mondom, hogy marhára kiérdemeltem amit kaptam.

Ehhez mit szóltok? :)

Nem voksolok mellette, vagy ellene, de én pl. tipikusan az a kamasz voltam, aki egyenesen kiharcolta ezt magának. Addig nem álltam le... Van ilyen gyerek, van olyan gyerek, és szerintem mindenkinek meg kell találni a sajátjához vezető utat. Ami minden esetben más és más lesz, mivel egy önálló kis személyiségről van szó, és nem egy sorozat gyártásról, amihez használati utasítást adnak.

Van, ahol elkél, sőt, szükséges egy jól irányzott pofon, és van, ahol ez nem célra vezető. Nekem olykor kellett a pofon, hogy tudjam, hol van a helyem.

Na most,nálunk a következők zajlottak:

Az ablak előtt van egy 1 méter magas támasz.

10-jére:-kisfiam,ne ugrálj ott,mert leesel!

-anya,nem fogok!(6 éves)

Következő pillanatban bukfenccel esett le,lehorzsolta a fél fejét,nyakát is törhette volna!

-légyszíves ne ugrálj az ágyon,mert beütöd magad!

Aztán leesett,megrándult a bokája,sebészetre rohanás.

4 éves volt,amikor kaptam egy fritözt,és volt benne egy ilyen karika.kiváncsi volt rá,hogy mi az,elvettem tőle,és rongyosra magyaráztam a számat,hogy azt nem szabad,mert éles,visszaraktam a dobozba,gondoltam megértette ,a kis kiváncsi csak kiszedte a dobozból,és amikor észrevettem,el akartam venni,de ő elszaladt,kezében ökölbe szorítva esett el vele.2 újját elvágta,3 órás műtét,6 hét gipsz,3 hónap gyógytorna,és csoda,hogy rendesen tudja ma használni.Ma úgy gondolom,inkább vertem volna el a kezét,akkor amikor hozzányúlt,talán meg értette volna,és nem lett volna ez a baleset.

A fenéket. Tök normális szüleim vannak, soha nem akartak nekem ártani. Viszont kaptam néha fenékre, sőt pofont is, és utólag visszanézve egyiket sem éreztem szükségesnek, és még mindig rossz érzéssel gondolok vissza ezekre, mert alapjában véve jó és kezelhető gyerek voltam. Ezt meg is mondtam nekik felnőttként.

Nehogy már az jöjjön le,hogy valami brutális, gyerekverő szüleim voltak, mert szó sincs ilyesmiről.

A kettő nem zárja ki egymást.

Szerintem minden ember tudja,hogy a testi fenyítés nem módja a nevelésnek,ettől még megtörténik,mert igen,néha elszakad a cérna.

De nem kellene összekeverni ezt a tudatos bántó szándékú veréssel,lelki sanyargatással.

Mert a kettő között óriási különbség van.

Annyi mindent ki lehet találni önigazolásképp... Sokkal nehezebb azt mondani, igen, tehetetlen voltam, elszakadt a cérna, nem tudtam kezelni a helyzetet, odacsaptam. Mennyivel jobban hangzik, hogy féltésből, szeretetből stb. ütök meg egy másik embert...

Emberek vagyunk, hibázhatunk. De ettől még nem hiszem el, hogy egy jóérzésű ember ne tudná eldönteni helyes-e megütni egy másik embert vagy nem... Teljesen függetlenül attól, hogy az gyerk vagy felnőtt.

Mert ártó szándékkal kaptad.:(

Nem azért,mert féltettek,hanem ,hogy bántsanak.

Ez a különbség.

Szerintem a gyereknevelés kb ugyanolyan,mint az együtt élés egy férfival.

Van ahol beszélgetnek ,van ahogy tányérokat csapkodnak a falhoz ,van ahol kiabálás megy.Mindaddig ,amíg nem fájdalom okozás a cél,az eszközök a pillanatnyi hangulat függvénye.

Meg lehet bocsátani egy elcsattant pofont,amikor tudtuk gyerekkorunkban,hogy szeretetből,féltésből volt.Ezt érzi egy gyerek.

És ez szerintem senkiben sem okozott lelki sérelmet.

Nem is csak érvekkel lehet nevelni. Nem csak ez a két módszer van: magyarázás vagy verés. Sokkal szélesebb ennél a repertoár.

Egy hároméves egyébként simán megérti az érvelést.

párszor nyugodtan vissza lehet élni az erőfölénnyel. A gyerek próbálgatja a határokat, be kell lőni a szerepet, helyet. És még mindig nem a rendszeres verésről beszélek.

Én bizony rácsaptam a seggére mikor a boltban úgy szórakozott már nem először, hogy elbújt. És nem azért, mert hülye és nem fogja fel, vagy mert nem mondtam el neki hogy miért ne bújjon el, hanem azért mert gyerek, és próbálja hogy meddig mehet el. Tudta nagyon jó,l hogy nem szabad, mégis megtette.