Anyapara (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Anyapara
Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Kezdetben én is így éreztem, de hamar rá jöttem, hogy "én is ember vagyok".
Mindenkinek kell egy kis magán élet, egy kis kikapcsolódás, lélegzethez jutás. Attól még ugyan úgy szeretjük a gyermekeinket, ha néha egy kis időt külön töltünk tőlük.
S ne feledjétek, hogy a gyerekeknek is jót tesz, ha megismerkednek másokkal is, s közösségben vannak. Csak így tudnak szocializálódni.
Szia Kriszti!
Ne érezd magad rossz anyának, mert tuti nem vagy az! Minden embernek szüksége van egy kis magánéletre. Látom nálatok már megoldódott a probléma( közösségbe járnak a gyerekeid) és biztos jut időd egy kicsit a feltöltődésre is.
Sziasztok Kedves Anyukák!
Életemben először fórumozok itt és persze nincs is időm végigolvasni az összes hozzászólást. De ez a cikk (őszinte vallomás) mélyen a lelkembe vágott, mert ugyanígy érzek. Csak annyival tolom el jobban, hogy rossz anyának is érzem magam a szabadságvágyam miatt. Hiszen én akartam annyira családot és gyerekeket. 2 "picim" van, lánykák, most lett a kisebb bölcsis, a nagyobb ovis, úgyhogy most már szabadabb az életem. Lelki-ismeret furdalással, de mégis nagyon vártam, hogy elinduljon a bölcsi a kislányomnak, szerencsére könnyen be is szokott. Mert valahol van bennem egy ilyen gondolat (ami talán téveszme), hogy milyen anya az, aki alig várja, hogy megszabaduljon a gyerekeitől? Igyekszem ilyenkor letorkollni magam, mert igen, kell a szabadidő, a saját magunkra fordított idő.
Hát egyelőre ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
Mindenkinek további szép napot: Kriszti
Sziasztok! Időm persze nincs végigolvasni, amit írtatok, mert nekem is 2 kicsi gyerekem van. A "nagy" 3 éves lesz hamarosan, a pici 3 hónapos sincs még. Úgy emlékszem, 2006. novembere körül volt az utolsó olyan éjszakám, amit átaludtam. Most ugye 2010. január van... Először a terhesség vége felé kezdődtek az ébredések, amikor már "minden bajom" volt, utána kisbaba, stb. Aztán már nem is kisbaba, de a mai napig minden éjszaka felkel és átjön hozzánk, de ez már fel sem tűnik, hiszen a kicsi miatt mindenképp kell kelnem ugye.
Napközben ugyanez, nem is egy időben alszanak teljesen. Én ilyenekről nem merek ábrándozni sem, hogy ide-oda menjek, hanem már az egy felüdülés, ha kitakaríthatok vagy ilyesmi. A férjem 2 helyen is dolgozik, alig van itthon, amikor végre mégis, akkor próbálunk abba a kis időbe belesűríteni mindent, de hát nem megy, na.
A nagyobbik most oviba megy, de nem hiszem, hogy ezzel könnyebb lesz bármit is az életem. Inkább én is attól félek, hogy vele együtt bőgök majd. Néha ki tud akasztani, ez tény, de imádom és szinte sosem töltöttünk külön pár óránál többet mi sem még. Most meg már nagyfiú és ő is "dolgozni megy", ahogy ő mondta.
A lényeg, hogy szerintem nagyon sokan vagyunk, akik néha csak arra vágynak, hogy kicsit levegőhöz jussanak. :) Én olyankor szégyenlem el magam, amikor csodaanyukák áradozásait, rózsaszín meséit hallom, olvasom. Aztán megörülök, hogy igenis mégsem egyedül én érzem néha fárasztónak a mindennapjaimat, hanem ez így megy máshol is, ahol kicsi gyerek(ek) van(nak).
ebbe tökéletesen igazad van, csak látom néha a lányomat, alig van szabadideje nagyon sok a tanulnivaló, pontosabban a sok felesleges tanulni való, olyanokat tanitanak aminek soha nem veszi hasznát, viszont nekik is kell egy kis szabadidő...pihenés....
én is vissza sirom a régi időket, szerintem az sokkal családcentrikusabb volt...
Hosszú-hosszú ideje ez az asszonyok sorsa. S mi ezt néhány kivétellel elfogadjuk és vállaljuk.
Persze mára sokat változott a világ. Sok helyen a férjek is besegítenek a háztartási munkába. Legalábbis ott, ahol az asszony is dolgozik. Viszont mi kissé elkényelmesítettük a saját gyerekeinket. Gondoljatok bele, nagyanyáink idejében mennyi mindent megtanultak a gyerekek. A lányok mire férjhez mentek, tudtak mosni, főzni, varrni. A fik meg pl. tudtak fát vágni, ásni, szántani, állatokat ellátni.
S mit tudnak ehhez képest a mi fiatalok? A legtöbbjük még a mosógépet sem tudja beindítani, nem hogy vacsorát főzni.
Nos ezen a szemléleten, hozzáálláson kellene változtatnunk. S a gyerekeinket legalább minimálisan az életre nevelni. Ezzel segítenénk nekik is, meg magunknak is.
jaj de szép volna igy:))) de sajna a párom ritkán van itthon..., most, hogy a pici nálunk van igy elviszi az oviba és isibe a gyerekeket, onnantól már minden az én dolgom, ő csak este 8-9 körül ér haza, addigra már minden készen van, leckeirás, fürdetés, vacsi és már le is fektetem a kicsiket, szombaton szintén dolgozik, vasárnap délután van szinte csak velünk...sajnos nem olyan világban élünk ahol apuka vacsorára hazatudjon érni?((
viszont az igaz, hogy a nagyobbik lányom sokat besegit, szerencsére imádják a kicsiket, és nekem ez is már nagy segitség...
Maximálisan egyetértek veled! Eleinte én is aggódtam azon, hogy hogy néz ki a lakás, aztán rájöttem, hogy ha megszakadok, akkor sem lesz olyan makulátlan rend, amilyen a gyerekek nélkül lenne. Egyébként a nappali nagyjából mindig rendben van, csak a gyerekek szobája "csatatér" általában.
Az is nagy igazság, hogy a gyerekeket be lehet, sőt kell is vonni a házimunkába. Nekem két fiam van, mégis úgy segítenek, mintha lányok lennének. A 9 éves nagyfiam be tudja keverni a palacsintatésztát és a fasírtot, rendszeresen segít a főzésben és mosogatásban. A 6 éves pedig a porszívózásban segít. Nekem is könnyebb és ők is hasznosnak érzik magukat, nem is beszélve arról, mennyire boldogok a dícséret miatt.
Persze, az egészen kicsi gyerekeknél ez még nem kivitelezhető, de egy ovis gyerek is már sokat tud segíteni. Ráadásul azt, hogy esténként pakoljon el maga után, nem lehet elég korán kezdeni. Nálunk a lefekvés is úgy történik: pakolás, fürdés, fogmosás, alvás. Minden csak rendszeresség és következetesség kérdése.
Igazad van. Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy nem vagyunk robotok. És ami a fő: nem mi vagyunk a lakásárt, hanem a lakás van értünk!
Ki lehet, is ki is kell alakítani úgy az otthoni teendőket, hogy jusson elég időnk a gyerekekre.Egyáltalán nem baj, ha napjában csak egyszer mosogatunk el. Vagy ha úgy időzítünk, hogy a hétvégén lehetőleg ne kelljen semmi időigényesebb házimunkát végeznünk.
No és ami nagyon fontos. tudom, hogy pici gyerekekkel nem könnyű, de már nagyon korán rájuk lehet bízni bizonyos feladatokat.
Ha bevonjátok őket a feladatok elvégzésébe, sokkal hamarabb lesznek önállóak, és még a takarítás is lehet szórakoztató a gyerekekkel együtt.
Tudom, most sokan azt gondoljátok, hogy könnyű másnak tanácsot adni. De igaz, hogy a saját erőmből, magamtól kellett rájönnöm ezekre a dolgokra.
Sokszor én is sikítanék legszívesebben, amikor a két és fél évesem utánam jön a wc-be, vagy bemászik hozzám a fürdőkádba, de még a fogorvosi rendelőben is az ölemben ült, miközben tömték a fogam (hiába hívtam segítséget, nem maradt el vele a váróteremben)...
De aztán mindig eszembe jut a fogantatása előtti időszak, amikor már nem tudtam rámosolyogni a szembejövő babakocsis anyukákra, annyira mart belül az irigység, hogy nekem nincs és ki tudja mikor lesz (lesz-e egyáltalán) gyermekem...
Hát..az olvasottak nem lepnek meg,hiszen amit most Én fogok leírni,hozzáteszem nem panaszkodásképpen,szintén hasonló gondolatok.
Az Én lányomnak enyhe (baloldali) féloldali bénulása van,epilepszia és hiperaktív is a drágám.7hónapos kora óta,hordom különféle gyógymasszázsra,úszásra.Mikor már nagyobb lett,elkezdődtek a foglakozások: gyógytorna,logopédia,konduktív terápia,és sajnos a kialakult epilepszia miatt,folyton kontroll vizsgálatokra jártam vele gyermek rehabilitációra,és neurológiára.Így ebből kifolyólag nem sokat voltunk otthon,nyugalomban,kettecskén.Talán azért nem is tűnt úgy fel,hogy repül az idő.Bár ránk más törvények vonatkoznak,és pedig,hogy Gyesen tartózkodhatok Lányommal,míg meg nem gyógyul,de legkésőbb 14éves koráig.Bár ne így volna,és inkább egészség lenne.El jött a várt ovi,de a Lányomnak nem sikerült beilleszkednie,betegségéből kifolyólag,így korlátozták a bent töltött idejét,ami azt jelenti,hogy nem alhatott bent.Akkor 15h-ra mehettem érte.Arra hivatkoztak,hogy,mivel,hogy állandó gyógyszeres kezelésre szorul...Amúgy meg nem bírták lefoglalni,fegyelmezni.Így beértem vele,8- fél 9-re(autóval 10perc),még bevásároltam,és kipakoltam,hozzá kezdtem főzni,szinte mehettem is Helgáért az oviba.Bevittem reggel az oviba,mikor haza értem nézek szét és káoszba a lakás:szét dobált játékok,mosatlan hegyek halmaza,és a mosókonyhából is ömlik ki a szennyes,de még jó lenne porszívózni is,főzni...-volt,hogy kapkodva rohangáltam a lakásba,mint egy mérgezett egér.Mondanom sem kellett,hogy végül mindenbe csak épp belefogtam.Majd volt olyan nap is,mikor csak körül néztem és kérdeztem magamtól,hogy ez már mindig így lesz?Minden nap csak a robot?Mikor kicsit jobban fölülkerekedett a lustaság,és az önző Énem,akkor bizony ahogy szokták mondani,bele ültem a káosz közepébe,és netteztem,tévéztem,olvasgattam,abban a kemény 2-3h-ban,amit egyedül tölthettem.Persze ezt mind a magam kárára,mert a munka az bizony megvárt,és rám várt...De néha tényleg muszáj kicsit magunkkal is foglalkozni,a lelkünkkel.Ha csak bolyongok egy kicsit a hipermarketba,már másként térek haza a Lányomhoz,és a Férjemhez,és másként tekintenek rám.Hiszen nem a nyúzott,agyon hajszolt asszonykáját,Anyuját kapja vissza,hanem egy mosolygós csajszit,aki tettre készen jön haza.
Még az ovi mellett azért kell járnunk fejlesztésekre is,heti 3* 1h-ra kocsikázás,de így fejlődik,ha fejlesztve van,az Én okos és szép Lánykám.Még,hogy színezzem tovább kicsit a történetet,egy az örök igazság,hogy a változás az állandó!Most született meg a Tesó,Ati Robi,és mondanom sem kell,hogy ezek a dolgok hatványozódni látszanak.Állandó pörgés:gyógyszert beadni,rendelni,öltözködés,készülődés két gyerekkel reggelente,a hisztit kezelni,a másiknak pelust rendelni,szopiztatni,most vajon mért sír kitalálni???Tél van ráadásul,mennyi ruhát kell ráhúzni,és hogy nem szeretik a sapkát..Mire kiérek az autóhoz,már szakad rólam a víz,és akkor állhatok neki levakarni a jeget a kocsi ablakairól...ÁÁÁ Majd rohanni hozni haza,mire lefektetem Helgát,szaladok,mert sír a kicsi,nem könnyű,de szeretem a kihívásokat.Majd jöhet a játék,közbe kavarom a rántást,és teszem a másik kezemmel a cumit a pici szájába.Egy kicsit ki van élezve a történet,de valljuk be,ez mégis így természetes.
Anyukám mondta meg az igaz bölcseletet: -Kislányom ez az asszony sors!!!
Valaki erre született,valaki nem...
De,hogy a gépezet ne álljon le,igen is kell néha egy kis áramszünet,időnként mindenkinek! :DDD
Bocsi,ha kicsit hosszúra sikeredett...
Kitartást Kriszta,és minden Anyucinak,Feleségnek,nem vagytok egyedül a gondolattal!
További szép napot! :D
Sziasztok
Hát én már túl vagyok a piciken, no meg a nagyokon is.
Szinte mindenkinek igaza van az előttem szólók közül. Nincs annál érdekesebb amikor szinte minden percet a gyermekünkkel tölthetünk. Imádtam én is. De nagyon vigyázni kel hogy megtaláljuk helyes egyensúlyt.
Egyrészt nem szabad magunkat teljesen feláldozni a gyereknek és a családnak. Másrészt viszont igyekeznünk kell, hogy a lehető legtöbb időt velük tölthessük. Ez egy mérleg hinta, ahol nagyon könnyen áteshetünk a másik oldalra.
Fontos, főleg a mai világban, hogy gyermekeinket bizonyos önállóságra szoktassuk. Hogy tudják, időnként nélkülünk, esetleg mások segítségével is boldogulhatnak. Amikor bölcsibe, oviba, vagy iskolába mennek.
De ami a legfontosabb, az hogy tudniuk kell: amikor fontos és szükségük van rá, mi mindig ott leszünk nekik. Számíthatnak ránk.
Emlékszem, mikor 25 évvel ezelőtt először oviba vittem a lányom. Belülről én is sírtam, úgy éreztem, hogy elveszik tőlem. De kívülről mosolyogtam, mert tudtam, ha kimutatom fájdalmam akkor csak a lányomnak lesz nehezebb. Sok év kemény munkájáéba került, mire megtanultam racionálisan állni ezekhez a dolgokhoz. Nagyon nehéz, de szükséges a gyermekünk normális fejlődése érdekében.
Sziasztok!
Én egyedül vagyok az 5 hónapos kisfiammal!
IMÁDOM minden percet amit vele tölthetek, de néha igenis rámférne egy kis kikapcsolódás!
Kicsit kimozdulni nélküle, mint régen, csak beülni a kocsiba és menni!
Egy darabig még ezt esélytelennek tartom!
De majd eljön mindennek az ideje!
Sziasztok!
Én a nagyfiammal voltam úgy, hogy alig vártam, hogy legyen egy kis szabadidőm mellette. Vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Mondjuk ő elég izgága kis kölyök volt (még most is az, elég nehéz vele bírni).
Aztán mikor mehettem volna dolgozni, terhes lettem a picivel. Vele már teljesen más volt. Imádtam vele lenni - igaz, ő sokkal nyugodtabb, szófogadóbb, mint a nagy. Amikor el kezdett oviba járni, nem ő sírt, hanem én, hogy ott kell hagynom.
Most már nagycsoportos, de még mindig alig várom, hogy végre mehessek érte ebéd után, annyira hiányzik.
Néha tényleg elege van az embernek és szeretne kicsit egyedül lenni. De sokszor belegondolok és látom is, hogy ahogy nőnek, egyre önállóbbak lesznek és nem vágynak már annyira a szülők társaságára. Ez jobban megvisel, mint amikor minden percemet velük kellett töltenem.
Észre sem vesszük, ahogy múlnak az évek és hipp-hopp felnőnek, kirepülnek és akkor már hiába sírjuk vissza azt az időt, amikor kicsik voltak.
Én azt vallom, ragadjuk meg a jelent és élvezzünk minden percet, amit gyerekeinkkel tölthetünk.
én élvezem az itthon létet a gyerekekkel, bár igy is elég sokat rohangálok miattuk, eleinte vágytam vissza dolgozni és vissza is mentem, de csalódtam a munkahelyekbe...én most úgy érzem megtaláltam az életem értelmét , célját, már nem akarok munkahelyen dolgozni, hiszen ez is valahol egy munka, hogyha gyerekeket nevelek...
viszont időt most is szakitok magamra, olyankor besegit a párom...
A hozzászólásokból ítélve úgy látom, hogy ez mindenkinek megfordul a fejében. Most a harmadik gyermekemmel vagyok itthon, már egy éves. Így a negyven felé közeledve jobban értékeli az ember, hogy még egy utolsót babázhat és az időt sem akarom siettetni, attól pedig külön frászt kapok, hogy bölcsibe kell adnom majd. A másik kettő nagy, ők együtt voltak kicsik, akkor még nehezebb volt.
Most nem vágyom még annyira egyedüllétre, viszont sokkal könnyebben válok meg tőle egy-két órára, és mivel már a szoptatás miatt napközben nincs hozzámkötve, így a családtagokra nyugodt lélekkel bízom. Nagyon szereti őket és el is van velük. Nekem jó érzés valamelyik naggyal kimozdulni és jó érzés látni, mikor hazaérek, hogy a kicsi éppúgy örül nekem is, mint a munkából este hazatérő apukájának.
Az egy óra nyugalom csak egy kis szervezés kérdése, az apuka, egy barátnő ennyi időre biztos elvállalja a kicsit. A nagyobb fiúval pedig úgy lehet filmet nézni, hogy apa elviszi a kicsit egy nagy sétára, vagy amíg alszik, addig "elszöktök" moziba, így ha túl korán ébred, sem zavarja meg a közös programot.
"Egyre többször gondolok arra, hogy ki is vagyok valójában. Anya, feleség, háziasszony.
Na de hol vagyok Én? Aki szeret olvasni, barátnőkkel találkozni, németül beszélni."
Szerintem ezek a gondolatok sok nő fejében "megfordulnak". Főleg azoknak a nőknek a fejében, akiknek a gyerek előtt is volt életük...