Ti támogatjátok anyagilag a gyermekeitek életkezdését? Ha nem, akkor miért nem? (beszélgetés)

Csatlakozom Forresthez: valóban könnyebb volt, még majdnem nulláról indulva is!

Lakást nem tudtunk volna venni, de így, ahogy mondtam, a férjem szülei segítségével apránként lépegethettünk, amikor lehetőség volt rá, az építési kölcsönt is visszafizethettük úgy, hogy munkahelyi/vállalati hitelt vettünk fel :-) Mert akkor még arra is volt lehetőség, a cégek tudtak segíteni. Nem mondom, hogy nem volt ára, mert iszonyatosan sokat dolgoztunk, de volt munkalehetőség a főálláson túl is és biztos volt. Volt időszak, hogy a kettőnk fizetését 20 forintra be kellett osztanom (akkor az még pénz volt :-))) Ma örül, akinek egyáltalán munkája van, nemhogy többet is vállalhatna :-(

Ha ma egy fiatal kikerül az alapképzésből, és nincs (anyagiak híján) lehetősége továbbtanulni, annak nagyon nehéz: se végzettség, se munka - tehát én nem tudom, hogy velem mi lenne a mai körülmények között. Negyvenegynéhány évvel ezelőtt volt lehetőség először szakmát, majd érettségit szerezni esti iskolán, és ezt a munkahely is támogatta. Jó, hát főiskola csak 90 után jöhetett képbe és akkor már húzós volt, de még mindig belefért.

Szóval nagyon nehéz ma azoknak a fiataloknak, akik mögött nincs biztos, támogató család.

Amikor mi ketten voltunk még csak kint,egy ehyszobas lakást bereltunk havi 400-ert.

Kajára naponta 4euro fejenként bőven elég volt,ebből főztem,volt benne édesség, minden.

Havi 100 volt a benzin és a kocsi biztosítás.

Ez így 750 Euro

Kerestünk ketten 3000-et.

Na most ha még ehhez jön minimális cipő,ruha vásárlás,akkor is el lehet havi 2000-et tenni.

Igazad van,ha valaki azért jön,hogy lakásra gyűjtsön minél hamarabb,akkor ott nem fér bele a fodrász,étterem,mozi.Meg a gyakori hazautazás.

De valamit valamiért.

Én mondjuk nem járok se fodrászhoz,se étterembe.

Filmet otthon nézünk,a hajam évek óta magamnak festem,vágom,étteremben pedig Magyarországon sem voltunk szinte soha.

Nekem egy étkezés nem ér több ezer forintot

Próbáld meg, hogy nem rágódsz rajta! Csak még jobban megkeseríted az életedet - ez van, magadra (és a párodra) vagy utalva, együtt keressétek a kiutat.

Tudod, vannak ezek a bölcsességek, hogy "az élet olyan, mint a kártyajáték: a leosztott lapokkal kell játszani" - viccesen hangzik, de nagy igazság.

Én meg tudom érteni, hogy a gyereke/i/d rovására majd nem foglalkozol a szülőkkel, de szintén saját tapasztalat, hogy nagyon nehéz lesz. Sajnos, az embernek van lelkiismerete :-), még akár érdemtelen szülőkkel szemben is.

(Mint jeleztem, én saját bőrömön tapasztaltam a szüleimtől kegyetlen dolgokat - nemcsak anyagi értelemben - úgyhogy az utolsó két mondatomra kérem, senki ne reagáljon elítélően. Köszönöm.)

Azért mondod ezt, mert nem laktál még tartósan külföldön. Más kimenni turistaként és látni az ismerősöket, meg teljesen más dolog, amikor az ember ténylegesen kint van, ketten egyedül, se egy rokon, se egy barát (persze, összelehet szedni ilyen-olyan ismerősöket, de messze nem ugyanaz, mint a 10+-éves barátok társasága), végzed a viszonylag szar munkádat, mert mondjuk nem mérnök vagy, nyilván jobban keresel, mint otthon, de valójában nem élsz sokkal jobban a külföldi albérletben, mintha otthon sajátban lennél, főleg, ha már gyerek is van, és nem egy garzon bérleti díját kell kifizetni, és még az óvoda/bölcsőde sincs ingyen.

Mindenből kimaradsz, ami otthon történik, honvágyad van, hiányzik az a környezet, amiben leéltél 25-30 évet.

Érdekes dolog ez. Akik otthon vannak, azoktól én is mindig azt hallom, ha kijönnének egyszer, vissza sem mennének, de a kint élő magyarok állandóan keseregenk, mert haza akarnak menni csak nem tudnak. Keveset ismerek itt, aki azt mondja, nem menne vissza, ha tehetné.

Nem mondtam, hogy lakást fogunk venni, én sem azt hiányolom, hogy nem kaptam komplett lakást.

De ha úgy alakul és szeretnék, lakhatnak nálunk a párjukkal, hogy összespóroljanak egy kis önerőre.

Ha valaha megörököljük a szülők házait, azt automatikusan ők kapják (az egyik ér kb. 40-45 milliót, abból már elosztva is tudnak mit kezdeni).

Remélem nem nagy hitel kell, szóval már kis összegeket is elkezdünk majd félretenni, esetleg, ha más nem jön össze, mire saját otthont szeretnének, eladjuk a saját lakásunkat, mi megyünk valami garzonba és a különbözetet megkapják.

Én nem szeretném, hogy 30 év múlva ne lássam se a gyerekem, se az unokám, mert külföldre mentek és nem jönnek már vissza (nyilván, ha alapból menni akarnak, oké, de ne azért legyen, mert nincs más lehetőségük).

De azt nem látom, hogy miből fogod támogatni a gyerekeket?

Mármint oké, vesztek mondjuk egy 60 m2-es lakást, de ahogy írod, kell majd hitel is. Jó esetben 40-50 éves korodra visszafizetitek a hitelt. Emellett hogy güriztek össze még egy lakást a gyereknek?

Én sem tartom ideálisnak a szülőkkel való együttélést, egykor azt gondoltam, sosem lennék rá képes (a sajátaimmal mondjuk most sem), de ma már azt kérdezem, látva az otthon élő/élt barátnőimet, hogy tényleg jobb volt nekünk albérletben, hónapról-hónapra élve vagy olyan keveset félrerakva, hogy abból még egy önerőt is évekig tart összegyűjteni?

Ők spóroltak, kisbabát vállaltak, mellette még szórakozásra is futott. 27-28 éves korukra megvolt a lakás javarésze, lehetett költözni, mi ekkor jutottunk el oda, hogy nem megy tovább, induljunk külföldre.

Néha nem is tudom, lesz-e 35 éves korom előtt egyáltalán gyerekem, és ez elkeserít. Pedig én sem a hitelmentes lakásra várok, csakhogy legyen már annyi alap alattunk, hogy ha gond van, ne az anyaotthonban kössek ki.

Igen, tényleg úgy érzem a lelkem mélyén, hogy cserbenhagytak. Hogy kellett a gyerek, mert akkoriban az volt a "divat", hogy 20 évesen esküvő, aztán baba, de ennyiben kimerült a dolog, az már baromire nem érdekelte őket, hogy mi miképpen indulunk el az életben, nem jutott eszükbe 20 éve, nem jut eszükbe most sem. Mossák kezeiket, örüljünk, hogy felneveltek minket és boldoguljunk, ahogy tudunk.

De mondom, ez nem csak az én szüleimet jellemzi hanem a testvéreit is. Egyszerűen nem értem a mentalitás-váltás okát, nem értem, ha ők anno kértek/elfogadtak segítséget, ha látják, hogy ők így tudtak fiatalon boldogulni, akkor miért nem foglalkozott soha semelyik azzal, hogy a saját gyerekeinek valami kis kezdőtőkét összeszedjen. Örök kérdés igazából erre itt most nem is nagyon válaszolt senki...

Persze, ez van, mit tudok tenni? Semmit. A dolog egyetlen "pozitívuma", hogy tiszta lelkiismerettel nem fogom támogatni a szülőket öregkorában, pedig akkor előreláthatóan nekik lesznek anyagi problémáik, de én fogom mosni a kezeimet. Lesznek akkor saját gyerekeim, akinek segíthetek.

" egy helyen élni évtizedekig..."

Látom, itt mindenki fiatal :-), akkor egy kis történelem:

Falun élünk, 43 évvel ez előtt itt sem volt vezetékes víz (a patak túl oldaláról hordtuk a vizet, az utcának ennek a felén ihatatlan/használhatatlan volt). Lakáshoz talán juthattunk volna, de az uram, az anyósom, és az anyósom anyukája itt születtek. (A lányom már kórházban, de ide hoztuk haza, ő is úgy tekintett magára, hogy itt született :-)))

A nagymama 82 éves korában halt meg, itt élte le az életét.

Amikor odáig jutottunk, akkor ráépítési engedéllyel ide építettünk, tehát telket nem kellett vásárolni, addig pedig itt, a férjem szüleinél laktunk - azzal is spóroltunk, mert nem fogadtak el semmi költséghez hozzájárulást. Ez igenis, óriási segítség volt!

Tudom, hogy ez falun nem ritka, és nem hasonlítható össze a városi panellal (amelyek többsége ráadásul max. 50-60 éves). Általában a családi házakhoz ragaszkodnak az emberek, ezt a "városi" rokonainknál, ismerőseinknél is tapasztalhattuk. Jó, hát talán eladni is nehezebb, mert egy városi családi ház különösen drága, de a fenntartási költségek, a sok munka ellenére is jobban ragaszkodnak hozzá.

Hogy a fórum témájához is szóljak: igen, támogattuk, több okból is. Aztán az élet mást hozott.