Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Szépség & Egészség témák » Sugárkezelés kalandokkal cikk

Sugárkezelés kalandokkal


Időre érkeztünk: az előjegyzés reggel nyolcra szólt. Szédelgek, sem enni, sem inni nem volt szabad, ráadásul hajnali háromkor kellett kelnünk, hogy felérjünk kocsival. Ülünk a rendelő előtt, idősek többségében, én vagyok az egyetlen fiatal közöttük.

A legtöbbjüknek már nem ez az első alkalom. Beszélgetünk, a tapasztaltak elmondják, mire számíthatok: kihullik a hajam és a szemöldököm, nem hullik ki; többször vissza kell jönnöm, nem kell többet jönnöm; ellentmondás ellentmondás hátán. Megunom, felállok, sétálni kezdek, nézelődöm. Nyílik az egyik ajtó, középkorú nő lép ki rajta. Elborzasztó látványt nyújt: koponyáján ormótlan vasszerkezet ül stabilan, egyfajta újkori töviskoszorúként. Hogy a kép teljesebb legyen, látom, homlokában lyuk van, abba van az egyik rögzítőszeg belecsavarozva. Természetesen vérzik, de ez már csak a hab a tortán, hogy egy kicsit morbid legyek. Á, velem úgysem fogják ezt csinálni – gondolom, akkor az orvos biztosan elmondta volna…

De mi van, ha azért nem szólt, mert akkor esetleg soha többet nem megyek vissza? – Töprengek. Kísérőm, barátom nyugtatgat, egészen más lesz, különben is, ha mégsem, úgyis rendesen elérzéstelenítik…

Közben szóba elegyedem a keretes hölggyel, mint kiderül, neki ez már a harmadik beavatkozása, lassan megszokja. Igen, ezt a szót használja.

A nevemet hallom, egyelőre csak egy papírt nyomnak a kezembe, amivel az alagsori CT-t kell felkeresnem, mert a beavatkozáshoz naprakész felvétel szükséges. A vizsgálatot már jól ismerem, fél évente csinálják ezt és az MRI-t is. Gyorsan vége, a kontrasztanyagra, amit közben kapok, most sem reagálok rosszul, ami jó hír, mert innentől ehetek-ihatok.

Az eredménnyel vissza az aktuális rendelő elé, leülök, és habzsolni kezdeném a magunkkal hozott szendvicseket, ám ekkor ismét szólítanak, most oda, ahonnan korábban a hölgy jött ki. Egyedül megyek be, már nem félek. Bekapcsolt a „robotpilóta”, ami a stresszes helyzetekben mindig zúdít egy adag humorérzéket az ereimbe. Kinek adrenalin, kinek ez… Szerintem én vagyok szerencsésebb.

A már jól ismert orvos fogad, felcsípteti a felvételt egy megvilágított üveglapra, majd mutogatni és magyarázni kezd. A tumor mérete az elmúlt fél év alatt nem csökkent – mitől csökkent volna -, ezért a sugárkezelés elkerülhetetlen. Majd a további információk a beavatkozásról, amiket korábban már megbeszéltünk. Ezután méricskélni kezd a fejemen, figyelmeztetve: nagyon fontos, hogy szikrányit se mozduljak. Kijelöl három pontot.

Rövid idő múltán egy asszisztensnő lép be, és érzéstelenítőt vesz elő, fecskendőbe szívja, majd a doktor a megjelölt helyeken a bőr alá fecskendezi. Apró szúrás, nem fáj, amint az sem, amint a már zsibbadt bőrön szikével kb. centiméteres vágást ejt. A következő pillanatban egy fúróval a kezében lép hozzám, és én majdnem felvihogok, ugyanis mi otthon a falat fúrjuk Black and Decker szerszámokkal, és a doktor kezében a miniatűr fejjel ellátott kis masina is ezt a márkanevet viseli.

Hát persze, hogy a koponyacsontot fúrja meg. Fájdalom semmi, csak valami fura rezgés, és kellemetlen pörköltcsont-szag. Hát persze, hogy a nehéz fémkeret rögzítőszegei kerülnek a lyukakba. Magyarul én is töviskoronát kaptam… Jó nehéz. És jól is tart, ugyanis az orvos két oldalon megragadja, és szinte elemel a földtől. Szilárd. Bármit csinálhatok, míg a mentő megérkezik, csak egy dologra vigyázzak: lehetőleg ne üssem be sehová. Kilépek, az elsápadó arcokból olvasom, nem akármilyen látványt nyújthatok. Pár pillanat múlva kiderül: mivel a zsibbadt bőr miatt nem érzem, ám mindenki látja: horror, amint a homlokomon vérpatak araszol a szemem felé. Kapok gézt, immár nem vérzik. Viszont WC-re kell mennem. Kb. 70x70 cm-es, fogalmam sincs, kikre méretezett fülke, mire nagy nehezen magamra csukom az ajtót, és leülnék, naná, hogy alaposan belecsapom a fejem az ajtó belső, boldogabbik felébe. Csak úgy rezeg az agyam.

Rengeteget kell várni a mentőre, ami délután kettő körül érkezik meg, addig azon zsörtölődöm, hogy bezzeg ilyenkor egy francos kamera sincs a közelben – normál esetben barátom 2 db. kamerával, és 1 db digitális fotómasinával a kocsijában közlekedik – mint kiderül, vanni most is van, viszont nem hajlandó kimenni érte.

A mentő megjön, kiderül, négyen megyünk a Kék Golyó utcai Onkoterápiás Központba, naná, hogy Budapest másik végében van…

Kísérők kocsival jöhetnek utánunk. A cuccomat a barátomnál hagyom, táskástól, mobilostól, mindenestől.

Az utasítás még mindig életben van: fejünk lehetőleg ne ütközzön…

Ehhez képest a mentőben egy darab stabil pont sincs – amibe kapaszkodni lehetne – szóval pattogunk rendesen, hála a legendás fővárosi kátyúknak, valamint sofőrünk abbéli tévképzetének, hogy ő éppen a Párizs-Dakar rallyn rodeózik. Naiv, mentőhöz nem szokott lényemmel elmarom az első fixnek látszó, kezem ügyébe akadó felületet, amely nevezetesen az ülés karfája. A frász tudta, hogy úgy van megcsinálva, hogy az első nagyobb bukkanónál felcsapódjon – természetesen gyanútlan személyemmel együtt. Ez az első pillanat, amikor (repülés közben) egyfajta testetlen érzés fog el – kívülről szemlélem magam – és arra gondolok: ez nem én vagyok, mi a francot keresek én itt?

Közben Niki Lauda miatt elveszítjük kísérőinket a csúcsforgalomban, mire a célhoz érünk, kiderül, közülük senki sem tudott követni bennünket, valahol elkeveredtek. Az épületkomplexumban egy alagsori helyiségbe megyünk, ott leülünk, ekkorra már kezd kimenni az érzéstelenítő hatása. Eltelik negyedóra, a barátom sehol, ekkor sírom el magam. Nem tudom, hol van, nem tudom, mi van vele, tudja-e, hogy ide kell jönnie, ide talál-e, és úgy egyáltalán, kiborul a bili. Robotpilóta zárlatos lett. Két perc múlva már azért zokogok, mert megpillantom: itt van, idetalált! Keret ide vagy oda, rohanok hozzá. Elmondja: csak a kocsiban tartott térképnek, szinte páratlan tájékozódási képességének, valamint egy segítőkész portásnak köszönheti, hogy ránk talált, ugyanis a mentőt két perc alatt elveszítette szem elől.

Most már megnyugszom, az első embert be is hívják. Egy óra múlva már én fekszem a bonyolult, földönkívüli technológiát idéző masinában, szorosan becsavarozott fejjel. Ezért kellett a keret. Megint a mit keresek én itt, a pánikot kedvenc sorozatom egyik hősével (ő Hétkilenced - Hetes -, aki egy cyborg, félig ember, félig gép) azonosulva próbálom távol tartani. Lassan telik az idő, de sikerül. Nem kell tüsszentenem, köhögnöm, egyéb mozgáskényszer sem jön rám.

A jó hír: a szerkentyűt itt helyben szedik le, nem kell visszamenni az Amerikai útra.

Könnyű a fejem, elmélázva nézem a pesti csúcsforgalmat, miközben a dugóban araszolunk.

Vége. Túléltem.



Utóirat: legközelebb akkor is lesz fotó, ha a portással kell megcsináltatnom:-))))))




Írta: 4ab67f870d, 2008. május 7. 11:03
Fórumozz a témáról: Sugárkezelés kalandokkal fórum (eddig 66 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook