Nem a gyermekeidért élsz (beszélgetős fórum)

Értem én:)))

Csak arra kérlek olvass vissza, valószínűleg nem találsz ilyen bejegyzést,mert csupán ti gondoltátok hozzá.

Amin én mindig elgondolkozom:

ha találkozik valaki pár év után egy ismerőssel (volt haver, vagy diáktárs), aki megkérdezi, hogy "Hogy vagy?"

Mire a kérdezett valami ilyesmit válaszol:

"Jaj, képzeld, Robika már 7.-es, tök jól megy neki a matek, jár is különórákra, angolból most fog alapfokúzni, és már 43-as cipőt kellett venni neki! Barbinak pedig nyáron kivették a manduláját, készül a táncversenyre".... stb.

Tehát, ha VALAKITŐL megkérdezik, Ő hogy van, mert mondjuk TÉNYLEG az érdekli a volt ismerőst, hogy VELE mi van, és KÉPTELEN magáról két érdemleges mondatot mondani...

Na, ez az, ami gáz szerintem, amikor valakinek ilyen szinten megszűnt a saját élete, azért, mert anya lett.

Tudniillik a gyerek az a gyerek, külön élete van, mármint ilyen szempontból mindenképpen.

Szerintem...

:)

... én is ezt mondtam a gyerekeimnek... annak idején sok anyós fórumot olvastam, ahol a menyek ezerrel szidták az anyóst, és az egyik téma volt, hogy a fia pártját fogta, és hazaengedte, ahelyett, hogy rákényszerítette volna, hogy megoldják a problémát.

... akkor én is megmondtam a fiamnak... hozzám bármikor visszajöhet, mert ez az a hely, ahol mindig szeretve lesz... bármi is történik. Kívánom, hogy boldog és sikeres legyen az életében, mert ez volt a célom mindig, de ha baj van, mindig itt leszek. ... és számomra ez jelenti azt, hogy ők az életünk. A szüleimnek tényleg csak öröme van bennünk, tesómékban is bennünk is (hehe, szerencsések, de tudom, hogy ha bármi történne, és úgy alakulna... teljes mellszélességgel minden erejükkel mi lennénk az első, és semmi más nem számítana. (természetesen ez fordítva is igaz) :)

Csak amíg nincs ilyen helyzetben az ember, addig ez nem tudatosul... addig úgy tűnik, hogy a gyerek csak vendég az életünkben. :))

alapjaiban igazad van

de amíg a gyermeked rád van utalva addig érte élsz, később pedig fontos része marad az életednek

legalábbis én így látom

az én gyerekem nem vendég a háznál (náálam az mást jelent :-) lehet, nem vagyok elég jó vendéglátó) és akkor sem az lesz amikor már saját életét éli. Hozzám mindig haza jöhet. Tudod én ezt láttam/látom a szüleimtől és a nagyszüleimtől sőt anyósoméktól is. És szerintem egy felnőtt embernek is szükségbe van ilyen biztos pontra.

Örülök, hogy ilyen sokszínű véleményt olvashatok itt.

Kicsit bővebben kifejtem, hogy én mire gondolok.

Nézzük egy átlagos ember jellemző életszakaszait!

Megszületik, gyermekből felnőtté válik, gyermeke lesz, akit annak 16-24 éves koráig nevel, leggyakrabban eddig együtt élve vele, ezután gyermeke nélkül a házastársával vagy egyedül él haláláig.

Eddig stimt?:)

Amíg meg nem születik a gyermeke, mik a céljai?

Jól megcsinálni a sulikat, megfelelő szakmát választani, megfelelő partnert találni a házassághoz és lehetőség szerint szerencsésen megházasodni.

Ez volt az első 25-30 év. Tele komoly, értelmes célokkal, ésszerű felkészüléssel a felnőtt korra, ill. a hivatásra és a házasságra.

25-30 év között megszületik a gyerek, vagy gyerekek. Ekkor durván 20 évig a család áll egy házaspárból és gyerekből, gyerekekből.

A gyereknek szüksége van az anyára és az apára.

Az anyának szüksége van az apára és a gyerekre.

Az apának szüksége van az anyára és a gyerekre.

Ezt úgy hívják, hogy együtt élnek. A szülők házasságban egymással, közösen nevelve gyermeküket/gyermekeiket.

Minden családtagnak fontos a másik. Figyelnek egymásra.

Nekem például az ugyan olyan fontos, hogy a feleségem boldog legyen mellettem, az idős anyám számára mindig elérhető legyek, ha szüksége van rám, mint az, hogy a gyermekemnek jó apja legyek, és még arról nem is beszéltem, hogy én is jól érezzem magam.

Feleségem hasonlókép gondolkodik.

A gyermek "vendég a háznál". Mindenki ismeri ezt a bölcs mondást. A "vendég" jön és megy.

Amikor huszonéves korában a saját lábára áll a gyermek, akkor házasságunk egy új szakasza következik, újra ketten vagyunk egy másnak és maradék éveket, évtizedeket így éljük le ismét teljesen saját életként, lehetőleg minél értékesebben, minél jobb kondícióban, míg el nem megyünk.

A fentiekben én sok-sok olyat látok, amiért élni érdemes, ami az életünk értelme, célja, mozgatója lehet.

Persze ott vannak a gyerekek is - sok egyéb értékes cél és értelmes dolog mellett.

bocs, hogy így értetted

de azt is olvashattad, hogy a saját magamon tapaztaltm ezt. Én sem csak úgy gondoltam egyet, meg nem is a diszkóban estem teherbe. Voltak elképzeléseim, elveim. De egy beszlgetésben mindig előre bocsátottam, hogy "nem tudom mit hoz a sors, de szerintem..." És az elveim arra voltak jók, hogy megdőljenek. Senki nem rekeszt ki senkit. Bocs, hogy leírtam a véleményem.

Megmondom Neked miért merészeltem gyerek nélkül hozzászólni a témához, és miért lehet véleményem.

Benne van a pakliban, hogy egyszer anya leszek, de nem úgy, hogy na jó, szülök egyet, oszt meglátszuk milyen... Először gondolkodok, aztán cselekszek. Jó estben elképzeli az ember, hogy mégis mibe akar belevágni.

Nem bírom, amikor burkoltan becsmérelve ki akar egy (nagybetűkkel) ANYA rekeszteni gyermekteleneket egy beszélgetésből, mert el van szállva magától, mintha a spanyolviaszt pottyantotta volna le, és a másik mintha méltó sem lenne hogy megmukkanjon.

ez borzasztó egyszerű

felelős vagy érte = érte éled a mindennapi életedet

de ezt én nem tudom elmagyarázni. Ha valaki szülő lesz, onnantól megváltozik az élete, kicsit a személyisége. Attól még élheti ugyanúgy az életét (bizonyos kereteken belül) Felsorolni nem tudnám mennyi mindent látok másképp mióta szülő vagyok. Sosem gondolam volna. Ezért nem értem mi alapján bocsátkozik az vitába aki ezt még nem gyakorolja. Láttam én már macsót sírni. Nem másért: a gyerekéért. Ez olyan dolog ami sokkal többet mozgat meg egy emberben mint amire számít. Persze nem úgy, hogy a szülőszobáról úgy jön ki. Aki ezt mondja annak sem kell hinni. Ez egy folyamat.

én nem vagyok olyan szülő aki babugat ha kell ha nem, sőt....talán túl szigorú is vagyok

látjátok, itt vagytok eltévedve az, hogy értük élünk nem majomszeretetet meg kényesztetést-puszilgatást jelent

itt van a keresztlányom, két éves, utálja ha babusgatják, elmenekül, eltolja a másikat

imád önálló lenni és rühelli, ha nem hagyják békén... bár ez mentalitástól is függ..

nálunk sosem volt divatban, hogy a szülő rátelepedik a gyerekére, ellátja, igényeit kielégíti, de meghagyja emberi méltóságát és önállóságát..

és csak akkor foglalkozik a gyerekkel, ha az igényli, ha nem , akkor békén hagyja, esetleg messziről vigyáz rá..

ennyi

szóval az anyám sose volt teher, mert bármit tett, nem vitte túlzásba..és ez így volt jó

na ugye, hogy én is ezt írtam. :-)

vagy te mást olvastál? :-)

Éljen a gyerekeiért, de ne csak értük..

ezen van a hangsúly

én azt elfogadom

arra próbáltam célozi, hogy itt ki van sarkítva a téma (mert hát úgy az igazi kötni az ebet a karóhoz)

Bánom is én, hogy ki hogyan éli meg, DE ha valaki kijelenti, hogy a gyerekeiért él nem kell mindjárt rátlepedős beteg lelkű szülének mondani

Sajnálom, hogy nem vagyok túl érthető

:DDDDDDDDDD

Csak beszélgetünk.

Erre neked kell rájönnöd!:)))

:)))

frankón elvitatkozgatunk rajt... :)))) forgatjuk ide-oda-össze-vissza, a vége úúúúúúúúúgyis ugyanaz! :DDD

... de azéééé' má' jó lenne tudni, hogy mi az életfeladatom! :))))

Persze hogy elsődlegesen a család,a központja,aztán ahogy tágul a kör jönnek a barátok,ismerősök...és egyebek.

De nem Ő értük élsz.

Nem te adtál értelmet a szüleid életének,csupán a része vagy,a belső körben,és te neked sem attól vált az életed fontossá,vagy értelmessé,hogy gyerekeid születtek.

Sok-sok életfeladatunk lehet az életükben,aminek csak egy része az,amikor családot alapítunk.

ÉN ezt jó nevelésnek hívom inkább.

Hidd el nem csupán érted élnek ,van még dolguk,feladatuk rajtad kívül is amiért élnek.

A te általad kapott feladataikat lerótták,most más dolgok töltik ki a napjaik nagy részét,és nem te ,vagy a családod.

De szerintem ez így van jól:)))

:)

A szüleim értem éltek (élnek), tehát, ha fájó szívvel is, de útra engedtek... hagyták, hogy nőjjek, fejlődjek, hogy saját életem legyen... odaugrottak, ha kellett... és tennék ezt ma is, ha kellene, mert ÉRTEM ÉLNEK, ha magukért éltek volna, akkor rámtelepszenek, és babáznak velem egy életen keresztül, és irányítanak még ma is, de azt nézték, hogy NEKEM MI A JÓ ÉS A HELYES.

A gyerekeimért élek, éltem... az egyik már útnak indult, nem szólok bele, de benn még néha remegek és féltem... de ez már az Ő élete, mert ÉRTE ÉLEK, ha magamért tenném, akkor 18 évesen itt ülne mellettem, mert visszapofoztam volna a nagybetűs életből, de ez immár az Ő útja az öszes görönggyel és örömmel együtt... és remélhetőleg érett rá. :)

Szóval ugyanazt rebegjük oda-vissza, csak máshonnan indítunk...

Persze, hogy leredukálódunk, mert ha a gyerek is egészséges személyiség, akkor már nincs ránk szüksége, és ez a jó, ez mutatja, hogy valamit jól csináltunk..... de mi van, ha egyszer szüksége lesz rám... ha csak felvisít, hogy anya gyere.... nos, mint a villám, kezem-lábam törve... mert önállóak vagyunk, persze... saját élettel, mindennapi kis vagy óriási célokkal, de az Ő helyüket semmi nem töltheti be.... asszem... szerintem... ;)))))

Ez egy nagyon jó meglátás.Szerintem is így van.

Akár tetszik akár nem ,amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat,onnantól az "anya"-i feladatok leredukálódnak arra a szintre,hogy csupán a háttérből figyeljük őket,támogatjuk ,ha kell.....de onnantól az irányítás,az életük ,már nem a mi felelősségünk,az ő kezükbe kerül.

Szerintem onnantól inkább baráti,mint szülői kapcsolattá kellene válnia a viszonynak.

...persze szerintem:))

Szerintem meg azt a tényt kellene elfogadni,hogy minden(nem szülő,apa,anya,..nem felcímkézett valaki)ember más.Máshogy érez,gondolkodik .

Nincs olyan,hogy ezt,vagy azt KELL elfogadni,nincs etalon.

Én nem a gyerekeimért élek.

Az életemért élek,amiben a legfontosabb szerepe a családomnak van.