Mozgáskorlátozottság (beszélgetős fórum)

Erről a leszázalékolás-dologról én is tudnék írni...

Egyik évben megkaptam a 67-et, utána pár hónap múlva egy újabb felülvizsgálat után elvették, 50-et kaptam. Erre nekem nem jár semmi.

18 évesen ért a baleset, tehát nyilvánvaló, hogy előtte sehol nem dolgoztam, iskolába jártam. A Nyugdíjbiztosító elküldött a sulimba, hogy kérjek az ott töltött évek után igazolást: elmentem (gipszes lábbal, járókerettel). Biztosítóhoz a papírokkal vissza, ahol azt mondták, hogy ha elkértem, akkor kitörölhetem vele...

Mivel ahogy írtam is, 18 évesen ért baleset, most elvileg semmire sem vagyok jogosult. Egyedül a közlekedési támogatást kapom meg, aminek összege: 10500 forint, és egyszer egy évben jár...

Munkát nem kapok. Így egyenlőre csak tengek-lengek a világban.

Még az állam is meghurcolja, szinte kitaszítja a mozgássérült embereket.

HBKati: igazad van, az ember csak hihetetlen energiával és tripla adag optimizmussal tud szembenézni a bántásokkal, a hátrányos megkülönböztetéssel. És a francba az olyan emberekkel, akik bántanak!

Antea: köszönöm! Igyekszem, bár a legrosszabb az, amikor később jutnak eszembe a visszavágó szavak a bunkóbb beszólásokra!:) GRRRRR!

Dee: Ne keseredj el! Ha nem vagyok indiszkrét, konkrétan mi történt?

ÉN MOZGÁSKORLÁTOZOTT VAGYOK TOLÓKOCSIBAN UGYAN NEM ÜLÖK, DE KÉT BOTTAL JÁROK,-VAGY KÖNYÖK MANKÓVAL

MINDEN KÉT ÉVBEN FEL JÁRATTAK PESTRE"FELÜLVIZSGÁLATRA"HOGY NEM .-E JAVULT MEG MAGÁTÓL A LÁBAM.HOZZÁTESZEM HOGY GYERMEKKORI CSIPŐFICAMMAL SZÜLETTEM,KÉSŐBB A GYErMEK SZÜLETÉSE UTÁN ROSSZABODOTT,ÉS MÁR ,LESZÁZALÉKOLTAK DE CSAK ÖTVEN %,-RA UGY MONDVÁN HOGY TUDJAK MUNKÁT VÁLLALNI.HÁT MINDENKI ELTUDJA KÉPZELNI HOGY MILYEN IS KÉT MANKÓVAL MUNKÁT VÁLALNI,HOGY KI VESZ FEL IGY ÉS HOGY MEGYEK EL A BUSZON ,MERT UGYAN IS NEM JÁRT EGY KIS AUTÓRA VÁSÁRLÁSI KEDVEZMÉMY AZ ,50%-RA FELLEBEZTEM ÉS AZT MONDTA AZ ORVOSOM HOGY NEM VAGYOK ROKKANT MUNKÁT VÁLLALHATOK,ÉS KÜLÖNBEN IS SOKAN VANNAK AKINEK NINCSEN csak1,-LÁBA ÉS CSAK 50-60% os nékem meg meg van a kettő és ha meg műtenek akkor fogok járni.csak azt elfeledtem mondani hogy ,14,-éve nem válalták a műtétemet mert túl fiatal vagyok hozzá és még életem során ,1,-er cserélni kéne.kérdem én,--mi akkor a megoldás ,.???

Én is mozgáskorlátozott vagyok.1éves voltam mikor megbetegedtem/gyermekbénulás más néven Heine-Medin/Nagyon sok csalódás ért már.Az utcán a mai napig sokan megnéznek,utánam fordulnak,megjegyzéseket tesznek,de ez engem már nem zavar.Szerintem ezek az emberek "szegényebbek"mint én.Nagy szeretetben nőttem fel,szakmát tanultam,dolgoztam.Később férjhez mentem,ngyon jó ember a férjem,két csodálatos lányunk van!24 és 18 évesek,az idősebb egyetemre a fiatalabb gimnáziumba jár.Attól a naptól mikor megismertem a férjemet,ugy érzem mindent megkaptam az élettől amire csak vágytam!Nem volt könnyű,ma sem az,de nagyon sok mulik magunkon.MEG KELL PRÓBÁLNI

lerázni magunkrol minden rosszat és mindig csak előre nézni!Csak az a baj mikor mindezt már majdnem sikerül magunkban elérni,mindig akad olyan ember aki egy kicsit visszalök az un.gödörbe.Még valami ami nagyon bosszantó:miden év elején,ha valahova valami kérelmet kell beadni,papíron kell bizonyítani a betegséget,pedig szinte minden irat amit beadok az állapotom véglegességéről szól,s hogy ujabb felülvizsgálat nem szükséges!

Sziasztok!

Az általam legtöbbre tartott ember is mozgássérült, kiskorában agyhártyagyulladás szövődményeként kapott izomsorvadást, egyik lába rövidebb, gyengébb, mint a másik. A legjóságosabb, legértékesebb ember, akit valaha ismertem, általa én is másképp látok dolgokat. És felnézek azokra, akik a segítést választják hivatásukul(ő is)

Emlékszem, egyszer odajött hozzám egy lány, amikor már némileg megtanultam járni. Azt mondta, hogy csodálja a kitartásomat, és az erőt, amivel küzdöttem a felépülésemért és azért, hogy ismét megtanuljak járni. Azt mondta, hogy csodálja az akaraterőmet, és hihetetlen a számára, hogy nem őrültem bele a rengeteg fájdalomba és küzdelembe. Nagyon jól estek a szavai. A továbbiakban nagyon sokat gondoltam ezekre a szavakra, amikor erőre és kitartásra volt szükségem. Vagy amikor mások kicsúfoltak, vagy elfordultak a testemen éktelenkedő hegek láttán...

Olyan is előfordult, hogy egy csapat férfi előtt haladtam el az utcán. Elismerően fütyültek, majd az egyik megszólalt: "jó ez, csak kár, hogy sánta..." Nekem se kellett több, visszakiabáltam, hogy pont egy ilyen barom miatt vagyok sánta, mint ő. Elképesztő, hogy mekkora bunkó tud lenni sok ember.

Egy ismerősömtől meg megkaptam, hogy nem vagyok "teljes értékű" ember...

Mert mi teszi az embert teljes értékűvé? Hogy megvan minden testrésze, és minden 100%-osan "működik" rajta? Nem az, hogy esetleg helyén van a szíve? Vagy segítőkész? Vagy bármit megtesz akárkiért?

Nekünk amúgy is kétszer, háromszor, többször annyit kell tennünk önmagunkért, azért, hogy meg tudjunk élni, hogy megtaláljuk a helyünket a világban. És ehhez nem lenne hátrány, ha nem kezelnék a mozgáskorlátozottakat úgy, ahogy sokan...

Ez valóban gyalázatos,de sajnos nap,mint nap tapasztalható.

No comment.Szégyelje mindenki magát.Akinek nem inge,ne vegye magára.Aki meg csupasz öltözködjön fel!!!

Ez döbbenetes és felháborító!

Sajnos az emberekből egyre jobban veszik ki az empátia.

Engem a szüleim megtanítottak mások, a másság elfogadására: ezt adtam tovább a gyerekeimnek is.

Örülök, hogy még soha nem kaptam visszajelzést amiért valakit megsértettek volna, esetleg kinevettek volna fogyatékossága miatt. -> ez nem a reklám helye volt;

de úgy gondolom mi szülők vagyunk sok esetben a felelősek amikor a gyerekek kigyúnyolják egymást.

Én konkrétan nem a mozgáskorlátozottsággal kapcsolatosan szeretnék írni,de valamilyen formában mégis kapcsolódik ehhez a témához.Legidősebb gyermekem (fiam)ikerkoraszülött lett,párja méhen belül meghalt.Ebből kifolyólag nagyobb dioptriájú szemüveget kell hordania,mégsem számít gyengénlátónak,bár ilyen speciális iskolában tanul,méghozzá majdnem kitűnő eredménnyel.(Megyei és Országos szinten is felveszik a versenyt a tanulók az éplátókkal,normál iskolákkal tanulmányi versenyeken.)

Amit most le szeretnék írni,az kb.öt évvel ezelőtt történt.A fiamék osztálykiránduláson vettek részt,melynek keretében megtekintették a Sóstói Vadasparkot.Akkor velük tarthattam én is,aminek nagyon örültem.Belépéskor az osztályfőnök érdeklődött afelől,hogy a belépés díjtalan-e a gyerekeknek a gyengénlátó igazolványra (persze a kísérőkre nem),mert máshol elfogadják (pl.néhány múzeumban,stb.)Azt mondta a pénztárban ülő hölgy,hogy igen.Elindultunk szép sorban befelé,s mi,akik a sor végefelé voltunk (mivel jegyet kellett váltanunk a kísérőknek)hallottuk,mikor a két jegyszedő hölgy azt mondta,hogy:"Szegény gyerekeknek ingyenes a belépés,menjenek csak,úgysem látnak semmit!"-aztán jót röhögtek.

Mire az egyik mellettem haladó tanárnő aki szintén felháborodott a hallottakon,visszaválaszolt nekik,hogy:"De a fülük ép és hallanak."-és hogy szégyelljék el magukat.

Bele sem gondoltak azok az illetők,hogy milyen hatással volt amit mondtak a gyermekekre.

Miért hiszi azt egy egészséges ember,hogy többet ér mint egy sérült ember?És bármikor bárkivel előfordulhat,hogy egy baleset vagy betegség miatt ő is sérült emberré válhat,és kerülhet ugyanolyan megalázó,kiszolgáltatott helyzetbe akaratán kívül,és céltáblái lehet az ilyen emberek flegma,gúnyos megjegyzéseinek.

Hasonló a történetem a Kathyéhoz. Nekem is súlyos balesetem volt, kontrollra mentem vissza járókerettel és gipszesen, nővérem kísért.

A váróban tolongtak az emberek, az én dokimra is sokan vártak.

Egy néni a mellette lévő székre feltette a lábát, de én már észre se veszem az ilyeneket. Azon imádkoztam, hogy nagyszájú nővérem se vegye észre...:)

De kiszúrta. Hangosan megkérdezte tőlem, hogy a néninek miért kell két szék, amikor másoknak esetleg szüksége lenne rá?

Aztán innentől nem is lehetett leállítani.

De a néni ránk se hederített.

Aztán amikor még tolókocsival közlekedtem, mindenki mutogatott rám a faluban, ez nagyon kínos és bosszantó volt a számomra.

Valakik egyszerűen lenyomorékoztak, valakik meg nyíltan mondták a képembe, hogy még bottal se piszkálnának meg. Ezalatt a 10 év alatt, amióta mozgáskorlátozott lettem, nagyon sok együttérzést és segítséget kaptam, de emellett rengeteg bántást és lenézést is.

Volt olyan is, aki gúnyosan utánozta a járásomat, volt aki jópofáskodásból megkérdezte, hogy "mi rosszban sántikálok..." Ép ésszel kibírni az ilyeneket rohadtul nehéz, beszólás nélkül még nehezebb. De inkább beszólok, mint megőrülök...:D

És ez csak egy pár példa volt azok közül, amiket átéltem. Néha nagyon szemetek tudnak lenni az emberek. Erről már akár könyvet is tudnék írni. Sajnos.

A szomszédunkban lakott egy súlyosan fogyatékos férfi (sajnos már meghalt), a szüleivel. A gyermekeim úgy nőttek fel, hogy tudták milyen beteg. Szerette a gyerekeket, és ők is szerették őt. Kicsi koruktól kezdve megtanulták elfogadni, és elismreni a korlátjait. Mikor úgy alakult az életünk, hogy a férjem is mozgáskorlátozott lett, nem tudott dolgozni, sokat segített a szüleinek ellátni a beteget. Sokszor volt olyan, hogy elvesztette az eszméletét és orvost kellett hívni hozzá. Ha ez az utcán történt sokan átléptek rajta. Az anyukája a mai napig is él, most 80 éves, és mindig mondja milyen hálás azért amit segítettünk nekik. Számunkra ez természetes volt. Mindig megbotránkoztat az az emberi közönyösség, rosszindulat amivel egy "sérült" embert kezel a társadalom. Ő fizikailag és szellemileg is beteg volt.

Felháborító amikor a rokkant parkolóba beáll egy egészséges ember kocsival, és ezt szóvá is teszem (már csak azért is ...). A mozgáskorlátozott meg "kilóméterekről" megy be a boltba, mert nem akar azon vitatkozni, hogy az a hely őt illetné meg.

Sajnos valahogy a sok oktatásból kimaradt az, hogy el kell fogadni azokat is akik valamilyen módon korlátozva vannak, akár fizikailag, akár szellemileg. A gyerekek még eltudják fogadni a másságot. Csak a társadalom neveli beléjük, hogy azokat ki kell közösíteni. Sajnos sok szülő is úgy neveli a gyermekét, hogy a "sérültekkel" nem szabad szóba állni. Ezen mindig felkapom a vizet.

Számunkra természetes, hogy ha úgy alakul a helyzet aki rászorul annak segítünk.

Ez olyan, mint a mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyre parkolni, holott az ég egyadta világon nincs semmi baja... kb. Mindig fennhangon megjegyzem, hogy "remélem szükséged lesz erre a helyre". Volt, hogy erre a kijelentésemre fogta magát az ürge és elparkolt máshova. Én csak akkor szoktam oda állni, ha a barátnőmet viszem valahova és mondjuk ő éppen lusta vezetni :). De amúgy inkább állok máshova, hisz tudok járni, de aki rászorul, annak nem mindegy, hogy hol parkol.

Ez a nő, akiről írtál... hát neki is ezt kívánom, csak kicsit, mert nem akarok senkinek sem rosszat, de az ilyen emberek majd a saját bőrükön fogják egyszer megtapasztalni, milyen is az eltört lábbal unatkozni a négy fal között, vagy esetleg más okból nem tudni kimozdulni. Remélem őt is ilyen attrocitás fogja érni és akkor jusson eszébe, hogy ő mit mondott annó. Nyilván halálosan szégyelni fogja majd magát. Sosem tudhatjuk, hogy mikor történik ilyen velünk :(.

Ez nagyon jó kezdeményezés. Be kellene vezetni ezer más iskolában. Én egyszer láttam a tévében egy műsort, ahol egészséges gyerekek kipróbálhatták a kerekesszéket. Hát a hatás ott is bámulatos volt.

Különben a gyerekek tényleg elfogadóak nagyon. Én emlékszem, hogy gyerekkorunkban a játszóterünkön volt egy kislány, aki down-kóros volt. Lehet, hogy hülyén hangzik, de bennem sokáig nem is tudatosult, hogy ő beteg, vagy esetleg más, mint a többiek. Egyszerűen hintáztunk, homokoztunk, játszottunk... Mikor változunk mi meg ebből a szempontból?

Na igen, ez így van!

Nem a mi hibánk, hogy nem tudjuk kezelni magunkat egy mozgássérült láttán, nem tanította meg nekünk senki. Nem is nagyon látni mozgássérültet-bár manapság már többször-mert nem is tudtak kijönni az utcára. Remélem, ez a helyzet változik, ők is majd köztnk élnek és dolgoznak.

Egy sztori a másság elfogadására:

6 éve el volt törve a lábam, 6 hétig gipszben volt. Kb. 4 hete fekhettem otthon, mikor már a hajamat téptem unalmamban, emberek közé akartam menni. A barátom és a tesója elvittek moziba, én nagyon szépen jártam a botjaimmal és örültem, hogy végre kimozdultam. Ott álltam a mozi előterében, erre jön arra egy pár és a nő végigmér, azt mondja hangosan: EZ minek jött ide???? És csóválták a fejüket. Én meg álltam és nem értettem, mondom, azért, amiért Te, moziba. Értitek???? El van törve a lábam, akkor bújjak el? Nem voltam útjukba, nem értettem, de mélységesen őszinte volt a felháborodása a nőnek. na, az ilyen emberek soha nem fogják tolerálni a másságot!:(

Tudom, gyakran kezdem az írást azzal, hogy nálunk...de hát innen a sok példa.

Abban az iskolában ahol tanítok van egy program.Minden hónapban elönnek hozzánk egy olyan iskola gyerekei ahol fogyatékosok tanulnak. egy osztály vendégül látja őket egy tanéven keresztül havonta egyszer.Megtanulják a gyerekek elfogadni egymást, kezelni a másságot. Nyíltan lehet beszélni velük a problémákról, mindent megértenek, ha az ő szintjükön magyarázzák el nekik. persze, először ők is "megbámulják, de aztán hozzászoknak, megtanulják szeretni őket, értékelni azt a kis teljesíményt is, amit a fogyatékkal élők meg tudnak tenni,látják ahogy fejlődnek.Jót tesz mindkét oldal gyermekeinek.

Ez bizony így van.Ezt kellene tudatosítani gyerekben és felnőttben egyaránt.

Milyen cirkusz volt az akadálymentesítésből,mégse teljesítették sok helyen.

Hol foglalkoznak a vakokkal és a süketekkel.

Sehol. Ezek az emberek ki vannak rekasztve.

Ez a társadalom hibája.Én az ilyen gyerekeket sajnálom,mert a felnőtt már megedződött.

Egy élet is kevés,hogy elfogadja az ember a megmásíthatatlant.