Mozgáskorlátozottság (beszélgetős fórum)

Igazat adok.Már egészen korán hozzá kell szoktatni a gyereket az ilyen és hasonló dolgokhoz.Nincs annál szörnyűbb, mikor bámulják az embert. Hátha még megjegyzést is tesznek.

Nem sajnálni,segíteni - ez az én mottóm.

Sziasztok!

Nekem a baráti körömben és a családomban is van mozgáskorlátozott:

Az barátnőm születésekor agyvérzést kapott, teljes mértékben sérült a beszéd- és mozgásközpontja. Az orvosok egyöntetű véleménye az volt, hogy sem beszélni sem járni nem fog. A Pethő Intézetben nevelkedett, én már a gimnáziumban ismerkedtem meg vele. MÁra nyelvet beszél, diplomás, tud úszni, kerékpározni, van barátja, munkája. A mai napig látni a mozgásán, hallani a beszédén, hogy valaha hatalmas tragédia történt vele, de teljesértékű életet él. Ehhez kellett anyukája kitartása (apuka lelépett) és az ő hatalmas akaratereje, élni akarása.

A nagynénémnél sajnos teljesen más a helyzet. Ő mind a kettő lábát elveszínette érszűkület miatt (napi több doboz cigi után) és ezért a mai napig mindenkit okol (saját magán kívül), nem is próbálja meg kezelni a helyzetet. Nem is megy már hozzá szívesen senki látogatóba, mert szitkozódás a legkevesebb, amit írhatok a látogatásokról.

De szerintem a társadalom is nehezen kezeli a helyzetet. A lányom, mivel megszokta, így természetesen kezeli a helyzetet, de pl. találkoztunk a TESCOBAN egy ugyanolyan korú kislánnyal, amikor a nagynénémmel voltunk. A kislány felfedezte a helyzetet: - Anyu, nézd a néninek nincs egy lába sem.

Erre anyukája elkezte rángatni, hogy ne nézzen oda és egyébként is menjenek már. Pedig szerintem ezt a gyerekek nagyon jól kezelnék, ha hagynánk nekik...

Nekem az egyik legjobb barátnőm mozgáskorlátozott. 5 éves kora óta nem nőtt a lába, ezáltal nem is erősödött, rengeteg műtéten ment keresztül. Minden tiszteletem az övé. A mai napig nem tudják, hogy mi támadta meg a csontozatát és miért pont a lábát. Sokáig mankóval közlekedett. Nos mivel én a harmadik emeleten lakom és nem tudtam mindig átmenni hozzá, így ő is jött hozzám, egyedül mászott fel a harmadikra, és egy idő után már nem kellett a mankó sem. A szülei hálásak nekem valamilyen szinten, hogy a barátságunk miatt képes volt erre a lány. Ma már autót vezet, bár autómata sebességváltósat, de ő vezeti, van férfi is az oldalán - bár ez má nem monható valami fényesnek, én soha nem éreztem köztük még az elején sem azt a perzselést, amit ilyenkor érezni kéne (sajnos mára már egyoldalú a kapcsolat, a barátnőm szereti a srácot, a fickó meg csak azért jár hozzá mert nincs más...).

De az sikertörténet, hogy jár és vezet és nincs úgy elkenődve, ahogy annó volt gyerekkorunkban. Életvidám mindezek ellenére néha, néha meg csak panaszkodik és többnyire felerősíti azt amit egy átlag nem mozgáskorlátozott ember nem érez ekkora tragédiának. Általában úgy hozza a sztorit, hogy vele mindig kibaltáznak, a munkahelyén szemétkednek és stb. Néha úgy érzem, mintha szeretné, hogy sajnálja valaki... De ha meg sajnálják akkor az nem tetszik neki... Ezt nem értettem soha, bár én teljesértékű embernek tekíntem és mindig elmagyarázom neki, hogy mindenkivel így van ez, hogy úgy érzi minen ellene van. De tudom, hogy nem könnyű neki.

Igaz sajnos a kisebbségi érzése megmaradt :(, de ezen szerintem soha nem fog tudni változtatni, mert csak azt látja az emberek arcán, hogy lesajnálják, és inkább kikerülik.

Mi a véleményetek e témáról?

Sikertörténeteket és kudarcokat is szivesen olvasnék.