Miért vállal valaki 3 gyereket, ha kettővel sem bír? (beszélgetős fórum)

De akkor, mikor ez történt, ott voltál? Ha igen, hívtad a gyermekvédelmit, vagy segítettél valamit a gyerekeken? Mert úgy illik, hogy ha ilyen közvetlen ismerősről mondasz ilyen szépeket, nyilván te jobb vagy mint ő vagyis megoldottad valahogy a helyzetet az ő távollétében, ugye?

Mert ha ennyire érint és nem teszel semmit, te is részese vagy a gyerekek diszkomfortérzéséért, érted?

Ha csak pletykaszinten érdekel, a gyerek számára az olyan mint a semmi.

Ezek nagyon szélsőséges esetek, amit itt leírsz, mert komolyan, az ilyesmi már rendőrségre tartozik.

Az, hogy ki hogyan foglalkozik a gyerekével, szintén egyéni. Pl én utálok barbizni. Nos, én nem barbiztam soha egyik gyerekemmel sem, pl akkor sem, ha egyikük egyedül van itthon. Szerintem ez nem tartozik bele a nem foglalkozásba, tanulja meg, hogy az életben sem mindenki akar vele játszani vagy ha igen, nem biztos, hogy azt akarja játszani, amit ő.

Ilyen a barbizás is. Nem, nem néztem velük soha teletubbiest és nem barbiztam (gyerekként igen, a szomszédban), de nemcsak fejlesztő játékok kellenek egy gyereknek, hanem igenis barbizás-szintűek is, úgyhogy van nekik, de játszanak vele egyedül vagy kettesben.

Szívesen segítek a háziban vagy beszállok egy jó kis memory-zásba is, mert az a játék nekem is tetszik. De pl nem pofozkodom, nem hanyagolom el őket ezzel, ők meg tiszteletben tartják, hogy felnőtt vagyok és a felnőttek mást is csinálnak, más érdekli őket mint a gyerekeket.

Ja, nem is homokoztam a fiammal sem, amikor kicsi volt, mert utálom a homokot, sose hányta a szememre, hogy akkor nem szeretem őt, nem kell mindenáron lemenni gyerekbe, persze egy csomó felnőtt szeret is homokozni a strandon és ennek örülnek a gyerekek, tegyék, így van rendben!:)))

Mondom, úgy beszélsz a gyerekekről, mint egy különleges állatfajról.

..."egyes egyedein megfigyelhetőek a..."

Na kb. ilyen.

Én nem írok olyasmihez, amihez közöm nincs. De hát nem vagyunk egyformák...

Te jó ég, dehogynem!

Ezért is írtam a csalán kontra f.rok esetét.

Ez a nem is értem, minek egyeseknek gyerek...megszólalástól kezdve full látszik, hogy beleszaladtál egy olyanba, ahol csak elpuffogtattál pár töltényt (közhely, ennél jobb szó nincs rá), holott gőzöd sincs az egészről.

Persze, nem kérem számon rajtad, minek írkálsz olyanról, amiről fogalmad sincs. Tedd. Én meg reagáltam.

Tudod, amikor épp olyanja van, hogy táncol az ember idegein, mert a határait próbálgatja - órák óta - akkor épp nem túlcsorduló szeretet jellemez engem sem.

Előtte, utána, egyébként meg folyamatosan imádom, de akkor épp nem annyira.

Ez eszembe sem jutott, hogy rám utaltál.

Te egy általad kiragadott példát emlegetsz, egyetlen családot. Aztán más családoknál időnként előforduló konfliktusokra vetíted, és kész is a közhely.

Mondom, talán hitelesebb lennél, ha te nevelnél 3 gyereket. Idillben. Na majd egyszer. Vagy nem.

Értem.

Ezeket gondolom csak úgy általánosan jegyzed meg, nem pedig erre a konkrét (vagy bármely más konkrét) esetre vonatkoztatva!

A gyerekvállalás abból a szempontból lutri, hogy

A. Nem tudjuk, milyen habitusú lesz a gyerek,

B. Magunkat is meglephetjük időnként, én például, míg nem volt gyerekem, azt hittem, majd megbeszélem a gyerekkel, mi van-hogy van, a hangomat sem emelem fel, ehhez képest volt, hogy berekedtem, annyit kiabáltam,

C. A férj is ugyanakkor válik szülővé, láss csodát, a férfiak is ugyanúgy produkálnak érdekes dolgokat, szintén meglepődnek ők is,

D. A mindenttudó család-barátok-szomszédok-boltosok, stb. csak azt látják, ami a szemük előtt van. A háttér csak minimálisan látható.

Ez esetben te az utóbbiak közé tartozol. Közhelyek, tapasztalatok nélkül.

Nem vagyok anyuka, ezt nem tudom átérezni. De már láttam arra példát, hogy az anyuka teljesen feláldozza magát a családjáért és a gyerekéért, utána meg a gyereket és a férjét gyűlöli azért, mert magára nem maradt ideje. Szerintem ilyen hozzáállással nem érdemes családot alapítani. Vagy ha már családot alapít, akkor ne másokat hibáztasson, hanem nézzen szembe a saját döntéseivel, hogy miért választott olyan társat, aki nem támogatja, meg hogy akart-e egyáltalán gyereket.

Amúgy meg más az, ha valaki elveszti a türelmét, de közben a gyerek érzi a szeretetet. Mindenki elveszti néha a türelmét, nem ezzel van a baj, hanem azzal, ha valaki felelőtlenül vállal gyereket, és utána ébred rá, hogy igazából nem akart soha gyereket, és inkább magával akar foglalkozni.

Nem tudom, te milyen rózsalelkű anyuka vagy, de én volt, hogy legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, úgy felidegesítettek. Ordítottam is. Olyan is volt, hogy nyilvánosan hisztiztek, és mások csak csodálkozva, néhányan lekicsinylően néztek rám, a bukott anyára, aki (minden bizonnyal) eltolta a gyermekei nevelését. Pedig akkor még csak 2 volt.

Nekünk pont a kisebb korszakuk volt nagyon türelem-próbáló. Most már (jó pár éve) normálisan meg lehet velük beszélni mindent.

Mindenkinek lehetnek szar napjai. Volt, hogy a fenekükre kellett legyinteni, mert ön- és közveszélyesek voltak. Rengeteget voltunk az ügyeleten. A középső fiamat visszatérő vendégként üdvözölték a röntgenen. Mégis egészséges lelkületű gyerekek lettek. Most 10-12 évesek, a kicsi fél éves. Imádjuk őket, és ők is minket. És ami a legfontosabb: ők egymást is szeretik.

A kimerültség kegyetlen dolog. Akinek jól alszik a gyereke az tegye össze a két kezét!

Ezt egyébként a fórumindító hozzászólástól függetlenül jegyeztem meg, jelezve, hogy nem kindenbe lehet belelátni kívülről.

Apuka akarta, a nő nem.

Még ilyet sem hallottam! :)