Miért vállal valaki 3 gyereket, ha kettővel sem bír? (beszélgetős fórum)

Sajnos van olyan hatrany, ami behozhatatlan.

Orok fajdalom, nehez feldolgozni.

Ezt az elméletet már annyian megdöntötték, hogy szóra sem érdemes. Ki lehet kecmeregni a rossz mintából is. Legalább azt tudod, hogy mi az, amit nem fogsz elkövetni. A többihez tudatosság is kell. Ahol rossz minta volt, ott az ember jó eséllyel felnőttként már tudja, hogy mi az, amit NEM akar megismételni, de mivel nem volt jó minta előtte ezzel egyidőben, így amikor eldönti, hogy mit NEM fog csinálni, még nincs kikristályosodva, hogy akkor mi mást tesz helyette.

Ezért próbálkozik, próbálkozik, megpróbálja felvenni azokat a viselkedésformákat, amelyek leginkább közel állnak hozzá.

Persze az is egy rossz minta, amikor valaki folyton a gyerekkorát hibáztatja mindenért egész életében. Ez egy minta arra, hogy milyen kifogásokat keresünk a lustaságra vagy élhetetlenségre, már rég nincs meg az a szitu, ami miatt egy ilyen önsajnáló az egész világot utálja, de nem akarja elengedni a rossz mintát.

Ez cseppet sem mindig abból jön, hogy nem foglalkoztak vele. Az is lehet, hogy foglalkoztak vele sokat, amikor megsértődött, dacoskodott, akkor engedtek neki, és ez rögzült belé, hogy felnőttként is dacol, sértődős, nem csinál semmit és várja, hogy majd valaki kielégíti a kívánságát, mint amikor gyerek volt. És ez a fajta nevelés is bármilyen szociális rétegben megtalálható.

Manapság annyi de annyi megoldás létezik és elénk rakják, hogy aki felnőttkorban még mindig a 3 éves gyerek hisztis szintjén van, arra én is csak azt tudom mondani, hogy dagonyázik, lusta változtatni, nem akarja megismerni a saját hibáit és nem akarja kijavítani (lásd, dackorszak, akkor is a gyerekek mindig azt hiszik hülyeségekre is, hogy nekik van igazuk)

Nagyon visszatetsző ez felnőtteknél, mert tudjuk, hogy ő már változtathatna rajta, csak nem akar.

Nem teljesen igaz. Jó kezdéssel is "ki lehet fosztani az embert" menet közben és ugrik minden, újra kell építeni, el kell indulni egy idegen úton. Trauma nem csak 3 éves kisgyereket érhet.

Aki bátor, elindul.

Aki gyáva, sosem tesz egy lépést sem előre, csak sír és kifogásokat keres - miközben másokra mutogat és másoktól vár megoldást.

Néha, de nem folyamatosan.

Sokan panaszkodnak, 40 évesen is a szüleiket okolják, és elvegetálnak egész életükben. Felnőttként mindenki saját magáért felelős. Van, akinek több a lehetősége, van, akinek kevesebb, de aki semmit nem tesz, az csak magára vessen.

Attól függ, hogyan éled meg: én a hátrányomból igyekszek előnyt kovácsolni, olyan dolgokat tapasztaltam meg amiket mások nem, s az nagyon sok helyen hasznosítható. Pl. egy bántalmazott nő sokkal hamarabb megnyílik a foglalkozáson azután, hogy tudja én is az voltam.

Valahogy az irigység érzésese elkerült, fogalmam sincs, hogy az milyen lehet.

Viszont a panaszkodás még senkin nem segített.

Igen, van aki hátrányól indul. De ha el se kezd semmit akkor a lemaradása nőni fog, és erről már nem a szülei tehetnek.

Tudom, erre is lesz kifogásod...

Bármit akarsz elérni az idő, energia, és sokszor pénz.

Vagy rászánod vagy marad a panaszkodás, bűnbak keresés. Te döntesz.

Persze, főleg ha az ember tévesen használja a fogalmakat, de igazad van, nem az a cél.

Csak tudnám, hogy miért dühből kommunikálsz.

Ezeknek az embereknek a szülői szeretet hiánya, vagy a téves kódolás okoz problémát, mindegy is, a lényeg, hogy ezek az emberek szoktak ön- és közveszélyesek lenni, tisztelet a kivételnek.

nem ertek egyet. sokkal kevesebb olyan nyavalygo embert hallok, akinek valoban kemeny gyerekkora volt, mint olyat, akit anyuci nem dicsert eleget vagy nem ertekelt vagy a tesot jobban szerette szerinte stb.

a trauma nem feldolgozatlansagot jelent, de kar szakszavakon vitazni :D

Megkerdezted egyszer is, hogy miben segithetsz neki?

Mert kritizalni, szajat tepni konnyu; azzal tele a padlas. A macskanyavogas nem hallatszik az egig.

Sajnos nem olyan ritkák, mint gondoljuk, sokan nem is jutnak el orvosi segítségig, még pszichológusig sem!

Kétségkívül elég sok olyan ember van, aki dagonyázik a korábbi sérelmeiben, de hibáztatással nem sokat érünk el. Inkább érzelmi nevelést is kellene az iskolában folytatni, mert megnyomorítjuk saját magunkat és egymást. Kár elbagatellizálni a kérdést.

Szerencsére nem traumák érnek mindenkit, csak akkor lesz trauma az ingerekből ha az egyén nem tudja feldolgozni.

az igazi, komoly traumak ritkak, es ahhoz jobb az orvosi segitseg

az osszes tobbi az benne van az ember jellemeben, termeszeteben, nem tudja levetkozni, sem feldolgozni, de hasznalni es hasznositani igen. ha valaki tul sok idot tolt azzal, hogy jaj de nyomoritott vagyok es traumas, az ebben szeret hemperegni. sok ilyen ember van, aki szereti sajnaltatni magat es megmagyarazni, milyen szerencsetlen es ezt masoknak koszonheti

mindenkit ernek traumak, kisebbek-nagyobbak egesz eleteben. akit gyerekkorban nem, az felnottkent kap nagyobb pofonokat, az felnottkent sokkal nehezebben birkozik meg barmilyen problemaval

Az elsődleges hatások viszont a családban érik....

Csak el kell jutni arra a szintre, hogy fel akard oldani ezeket a traumákat és meg kell keresni a megoldást. Iszonyatosan nagy munka, azt csak az tudja aki végig csinálta. Van aki meg soha nem fog a végére érni, mert egyszerűen nem találja meg a kiutat.

nem csak a csalad formal egy gyereket, eleg hamar kikerul kozossegbe, ertelmileg is fejlodik, van elotte mas minta, mas tapasztalat

a korulotted emberek mind befolyassal vannak rad, most azert keseregni, hogy en azert vagyok ilyen vagy olyan, mert a szuleim... mi ertelme? az azt jelenti, hogy tudom, miben kene mashol elnem, mashogy viselkednem, tennem, de nem akarok, inkabb rafogom masra, hogy azert vagyok ilyen, mert... es nem tudok ellene tenni. ez nem igaz, mindenki tud valtoztatni