Megerőszakoltak, hogyan tovább? (beszélgetős fórum)
Szia! Tudok ajánlani egy jó kis fórumot itt! Sok kedves szót kapok én is és próbálok adni is! Bár nekem nincsen ilyen problémám. Biztos vagyok benne, hogy neked is jól jönne most ebben a helyzetben pár kellemes szó!! Mert úgy látom itt nem nagyon reagál senki az írásaidra és történetedre!Nagyon sajnálom, hogy ezt történt veled! Gyere látogass el hozzánk ha még nem voltál!!
Egy kedves szó a depresszió ellen
:(
Ez tényleg rettenetes....
Ha lesz erőd, kedved... érdekelne, hogy alakulnak a dolgaid, írj ide. Ha lesz kedved.
Addig is sokat gondolunk rátok!!!
Azt hiszem, így ismeretlenül is veled örülünk!
Az én boldogságomra árnyék vetődött, soha nem gondoltam volna, hogy van rosszabb is, mint ez a gyermekkori molesztálásom, de van: ha a nőgyógyászod azt mondja, hogy nem biztos, hogy él a babád... valami nem stimmel a terhességeddel és így tovább. E mellett a fájdalom és kétségbeesés mellett most eltörpül a zaklatásom emléke, sőt, még anyám árulása is...
Sziasztok!
Szeretném nagyon-nagyon megköszönni Nektek a rengeteg jelet, jókívánságot, ismeretlenül is "aggódást", a jószándékot.
Nagyon jó, hogy írtatok, és nagyon örülök, hogy írtam én is.
Túlvagyunk azon a bizonyos pénteken, a naplómban majd bővebben kifejtek mindent azthiszem.
Mindenesetre ide annyit: van remény. Mindenki számára van remény, aki hasonlón esett át!
Kívánom minden sorstársamnak, hogy találja meg azt az embert maga mellé, aki megérti őt, és segít neki.
Azthiszem én vagyok a világ leg szerencsésebb embere, hogy nekem ez így összejött.
:)
Jó lenne ha azért lennél hogy segítsünk egymáson.Szépen megkérnék mindenkit hogy a hülye véleményét tartsa meg magának!
Egyenlőre "mindegyhogykinek" lelki segítségre van szüksége,nem a sok baromságaitokra ami összekavarja!
Én kívánom neki hogy szakemberrel vagy anélkül(1 jó baráttal,társsal )sikerüljön túllépnie a múlt árnyékán és boldog családanya váljon belőle!
A vérem, apukám vére! Csak a véremet szeretem benne! Semmi mást! De talán azt sem lehet, hogy csak szeretni akarom mivel így neveltek a szüleim, hogy a testvéremet szeretni kell! Mert majd egyszer csak egymásra számíthatunk.......
Azt viszont tudom, hogy én rá sosem számíthatnék.....Fordítva viszont lehetséges!:(
A túlsúly nálam is bejátszik. Én ezt az utóbbi időben úgy fogom fel, hogy a saját testemet is, mintegy védőfalakat igyekeztem felhúzni magam köré.
kisebb-nagyobb sikerrel.
Most, hogy végre úgy néz ki, tudok fogyni, talán azt jelenti, hogy készen állok a változásra?
Nemtudom. Majd kiderül.
Én rengeteg energiát és időt fecceltem abba, hogy feldolgozzak mindent. És szépen lefogytam... És most már évek óta ugyanakkora vagyok.
Különben volt olyan időszakom nekem is, kb. 16-18 éves korom körül, amikor éjjelente felébredtem, és én is mindig 3-kor. Nem álmodtam rosszat, nem is ijedtem fel, csak megébredtem mindig. Aztán visszaaludtam.
Igen, valószínű a múltad miatt nem tudsz aludni, ill. riadsz fel éjjelente. Valószínű téged így kísért a múlt.
Én túlzottan befelé forduló, zárkózott, szégyenlős lettem és lassan, de biztosan túlsúlyos. Hálisten a férjemnek így is tetszem és annak azért örülök, hogy le tudtam küzdeni legalább az ágyban a szégyenérzetem :)
Az ilyet sosem fogom megérteni. Egy ANYA ilyen???
Nem akarlak megsérteni ismeretlenül, se az anyukádat, de azért ez valami iszonyatos!!!
Pedig, biztos nem volt egyszerű elmondani, pláne kislányként, mikor azt sem tudod mi történt veled.
És védelem helyett még te vagy a hibás. Ez borzasztó...
Annyira sajnálom:(
Közben én meg voltam dokinál (más okból), és megkérdeztem tőle, hogy lehet-e szervi oka annak, hogy mostanában hajnal 3-körül mindig felébredek.
Akkor kérdezte, hogy történt-e mostanában velem valami trauma.
Akkor jöttem rá, hogy kb azóta vannak ezek a felébredések, mióta komolyabbakat érzek ez iránt a férfi iránt, akivel most összehozott a sors.
Lehet, hogy csak kisért a múlt? Hogy ez az egész visszahozza a régi dolgokat???
Mindenesetre javasolt pszichológus rendelést. El is megyek ha továbbra sem múlik.
Igaz, ez tényleg az életünk része most már, de mégiscsak a múlt. Talán erősebb lettem tőle.
S mondom, egyszer talán elmondom a páromnak, de még nem jött meg az ihlet :)
Anyámmal a kapcsolatom: már sosem lesz felhőtlen, mert óriásit csalódtam benne. Az unokája miatt tartom vele a kapcsolatot, látszólag okés a dolog -, de a férjem is tudja, hogy sokat veszekszünk - no nem a múlt miatt, hanem azért, mert még mindig rám akarja kényszeríteni azt, ami szerinte a legjobb az unokájának, engem pedig állandóan kritizál. Aztán összevitatkozunk, mert nem hagyom már magam, mint régen. Volt, hogy elküldtem, nem is egyszer.
A lányom (öt éves) viszont szereti (feltétel nélkül)- miért is ne tenné. Nem mondhatom, hogy nem foglalkozik vele, óvonő egyébként, de ahogy már írtam, mi csak látszólag vagyunk okésak, a felszín alatt rotyog a vulkán, mert pl. ha nálunk van hétvégén, nem tudja megállni, hogy ne álljon neki takarítani, vagy nem tudja megállni, hogy ha mondok valamit a lányomnak, ne fejezze ki a nemtetszését (a gyerek előtt!), nem tudja megállni, hogy ne mondogassa, már megint mennyit eszem, tehát minden szava kritika. Már csak ezért is haragszom rá, hát még a múltban történt dolgokért...
Nagyon sajnálom, hogy ilyen anyád van, már ha lehet rá ezt a szót használni egyáltalán...
Az enyém szerencsére hitt nekem.
Hogy a pároddal megosztod-e van nem, a te döntésed természetsen. Én viszont nem tudtam és nem is tudnék együtt lenni úgy valakivel, hogy erről nem tud. Ez valóban már csak a múlt, azonban az életem része, hatással volt rám, közrejátszott abban, hogy azzá az emberré váltam, aki most vagyok. Tehát valahol a részem. Nagyon sokáig éltem tagadásban, hazugságban, többé már nem tudnék. Mikor megismertem a mostani barátomat, mikor úgy láttam, hogy valami lehet ebből, rögtön elmondtam neki. A reakciója ugyanis sokat számított nekem a megítélésében. Hogy hogy viszonyul ehhez a témához, az elég erősen befolyásolt abban, hogy akarok-e tőle bármit.
Ha úgy reagál, mint a te anyád, vagy elítél emiatt, a legmélyebb szimpátia ellenére úgy húztam volna el előle, hogy csak úgy porzik.
De nem így történt szerencsére... Nem a teher megosztásáról van szó, hiszen mi már csaknem gyógyultak vagyunk. Hanem a megértésről, és a bizalomról. Nyilvánvalóan nem kell erről mindenkinek beszélni, de akik az én életemben fontosak, azok tudják mi történt velem.
Én már a gyógyulás útjára léptem :)
Páromnak tulajdonképpen elmondthatnám, de úgy érzem, elég nekem cipelni ezt a terhet, nem kell még neki is. Persze, egy szeretetteljes kapcsolatban osszunk meg mindent, de ez tulajdonképpen a múltam, amivel nem muszály még őt is terhelnem. Ez nem jelenti azt, hogy egyszer nem osztom meg vele. Eddig és most is úgy érzem, nem szükséges elmondanom ahhoz, hogy továbbra is boldogságban éljünk.
Anyukám más tészta, itt a történet: annak idején, mikor ez az egész kiderült, nemcsak a mostohabátyámat tángálták el, hanem engem is... méghozzá a saját anyám. Mikor azt sem tudtam, hogy mi történik a zaklatások alkalmával. Érezni éreztem, hogy rossz, de nem értettem. Hiszen csak kilenc éves voltam. Az anyám mégis, engem is hibázatatott! (pedig én nem öltözködtem kurvásan, mint azt valaki méltóztatott lejebb írni. A kortársaimnál ugyan fejlettebb, de átlagos kilenc éves kislány voltam) - már akkor éreztem, hogy jogatalanul és nem is értettem, hogy miért kaptam én is?! Mikor az lett volna a dolga, hogy megvédjen!!
Na, lényeg a lényeg, a huszas éveim végéig hordoztam magamban a haragom, megaláztatottságom, szégyenérzetem, befelé fordulásom...aztán egy este kibukott belőlem, amit az anyámnak már régen meg akartam mondani, ha úgy tetszik, a fejéhez vágni.
Az anyám pedig meghazudtolt. Azt mondta, csak kitatláltam, vagy álmodtam az egészet. Letagadta.
Én meg majdnem kitagadtam. Őrjöngtem. Megpattant bennem valami. Azóta gyűlölöm is az anyám. Nem tudom feltétel nélkül szeretni. Valami megszakadt, amit soha többé nem lehet már összekötni.
A jelleme amúgy is olyan, hogy örökké csak kritizál. De már nem tűröm el neki. 33 vagyok, de még mindig nevelni akar. Tipikusan illik rá a "Mérgező szülő" egyik fajtája - nem tudom, olvastátok-e a könyvet? Többek között a megerőszakolásról is szó van benne - kedves fórumindító, szerezd be és olvasd el, ez a pszichológusnő is tud rajtad segíteni!
Szóval ez az a másik történet. És ezért nem tudom megbeszélni az anyámmal.
Valóban csak hatalmi harcról van szó! Mert számtalan hír szól arról hogy a 93 meg a 72 éves nénit erőszakolták meg! Ott milyen kidobott cicik vannak és miniszoknyák? Nekem sem volt 7-8 évesen Kidobott cicim és tűsarkú cipőm sem a riszálást sem tudtam hogy hogy kell. Még is a bátyám karmai között kötöttem ki.....22 éves koromig egy házban kellett vele élnem. Elmondani nem mondtam mert akkor még azt sem tudtam mit jelentett.... aztán meg már .....nem is hittek volna nekem! Önkontrollal próbáltam magamban rendbe tenni az életem! Rengeteg rossz dolgot tett ellenem. A jövendőbeli férjemnek elmondtam. Most boldog vagyok! De a bátyámtól még mindig félek! A családi béke érdekében nem is feszegetem a témát inkább messzire elkerülöm. Szeretem mint testvért. DE mint embert gyűlölöm! A büntetését megkapta!! A SORSTÓL!!! És ez engem megnyugtat!! Mindegyhoygki-nek üzenem hogy kitartás és próbáljátok meg a a közeledős tippet de eleinte ha mezítelenek is vagytok tekerj egy lepedőt vagy köntöst vegyél magadra!! Ha szeret a férfi várni fog rád És a beteljesül a kapcsolatotok!Aztán Te leszel a világon a legboldogabb ember mert tudni fogod milyen a gyengédség érzése. És ő is az lesz mert "hálás" leszel neki és a szereteddel elvarázsolod őt! Az érintéseket én sem bírom a mai napig! De a ha párom ér hozzám finoman és lassan és simogat megnyugszom. Szeretem a kezét!!
Remélem Boldogok lesztek!! Drukkolok nagyon!! Tudom mit érzel!!
Amugy szerintem az öltözködés nem számít. A hétvégén haza felé egy buliból jöttünk. (3 lány, egy fiu + én) Leállított egy "kedves, inteligens, barátságos, lágyhanhgu" uriember...egy darabig jött velünk, nagy kedvesen beszélt..üvöltöt róla, hogy valami mocskos pedofil állat! Senki nem állit le még fényes nappal se az utcán nem, hogy éjszaka, hacsak az illető nem valami beteg alak.
Szerencsére többet voltunk, igy nem tudott ártani...a többikenek fel sem tünt, hogy az alak nem normális...számukra kedves, inteligens embernek tünt... NA NÁ! Minden "cukrosbácsi" kedves, lágyhangu, és barátságos...
Szia. Én 9 éves voltam, mikor a mostohabátyám majdnem megerőszakolt. Előtte több hónapig molesztált, zaklatott.
Túlfejlett kislány voltam és ő igazi mostohatestvérként viselkedett.
Jópár év eltelt azóta, most leszek 33 éves, de feledni? Soha nem fogom tudni. Az idő enyhítitette a sebeket.
Hét éve vagyok férjnél, most várjuk a második babánkat. Kezdetben én is féltem a szeretkezésektől, le kellett küzdenem a vaginizmusom, a szégyenérzetem. Lassan, de biztosan örömmé változott a szex a párommal és most már várom a szerelmeskedéseinket. Persze ez nem menne kölcsönös szeretet/hűség nélkül. Páromnak még soha nem beszéltem a gyerekkoromban elszenvedett traumákról, talán egyszer megteszem, de még nem jött el az ideje.
Nem gondolok minden percben azokra a hónapokra, magamban eltemettem a dolgot. De most már tudom, hogy az elhízásomnak ez a lelki háttere, s ezzek küszködök folyamatosan.
Én kiírtam magamból a Naplómba, az sokat segít. Esetleg próbáld meg te is. Vagy menj el egy pszichológushoz. Én írtam Dr. Lux Elvirának, s nem bántam meg. Az ő biztató szavai mindig a fülemben csengenek.
Az anyámmal nem tudom ezt megbeszélni, tulajdonképpen haragszom is rá, ami szorosan összefügg az esettel, de egy másik történet.