Létezik teljesen új tiszta lap egy kapcsolatban? (beszélgetés)

Az a lap már sosem lesz tista, amit egyszer már telefirkáltak...

A nyomokat, még a radir sem képes eltüntetni.

Megbocsàtàs esetleg, attòl függően, milyen mélyen ivòdott be a tinta...

Én értem mire gondolsz. Én pont most tanulom igazítani az elvárásaim. A barátom, akivel régebben jártunk is nem egy kapcsolatorientált ember. Se családi se párkapcsolati téren. Néha kimegy, beszél apujával, néha velem, néha tesójával. Nála teljesen más a mérce ilyen téren, amit én most tanulok, és a kapcsolatnak is részben ezért lett vége, régebben újrakezdtük az első szakítás után, de akkor még nem ismertük igazán egymást, sok volt a kilométer.

Szóval értem miről írsz... tőle hiába várnám, hogy megkérdezze milyen napom volt, ha ő maga se várja el senkitől. Épp ezért én azt vallom, ha valaki igazán szeret valakit, akkor először megtapasztalja, hogy mit tud adni, elfogadja, és nem vár el olyat, amit a másik eddig még nem ismert.

Talán, ha tiszta lap nincs is, megbocsátásnak lennie kell. Emberek vagyunk, mindenki hibázik, ez biztos. Ha én nem vagyok képes a megbocsátásra, hogyan várhatnám el mástól, hogy nekem megbocsásson...

Amúgy jó téma!

Tudom,már nem bántom,csak próbáltam neki megmutatni a helyes utat-már nem mert kalácsot sem tudok neki adni csak keveset így tanácsot sem.Nem tudok neki lakhatást biztosítani.

És rájöttem én is hogy elég baj neki a helyzete,most már kezdi átlátni.

Igen,én soha nem szeretnék olyan lenni..és ami nem öl meg az megerősít én pedig már nagyon erős vagyok.:)

Nem minden esetben az elvárások miatt csalódunk pl: itt a szülő viszonyára gondolok.

Egy felületes kapcsolatra igaz lehet, hogy ne várjunk el semmit.

De nem az intimitásban.

Teljesen értelek. Ne bántsd őt ezért, amiért így él, elég nagy baj az neki.

Szomorúságod jogos, hogy neked nem adatott meg a normális családi élet. Édesanyád egy példa neked arra, hogy te sose légy ilyen. Kellenek az ilyen életek is, negatív példának.

Én is ezt gondoltam, pár évvel ezelőtt.

Nehéz megbocsájtani olyat amit mi nem tennénk meg soha.

Sokszor olyan dolgokat várunk el egy másik embertől, amire ő nem is képes. Mert nem tanulta meg. Nem tanították meg neki a szülei, vagy az élet. Pl nehéz egy embernek alkalmazkodnia egy másik emberhez, ha mindig is egyedül élt. Vagy elvárni valakitől, hogy megvigasztaljon, miközben ő maga sose tapasztalta meg senkitől, és fogalma sincs hogy kell azt csinálni.

Szerintem az lenne a jó, ha mindenkitől csak azt várnánk el, amit adni is képes, vagy egyáltalán semmit se. Mert mindig az elvárásokból lesznek a csalódások.

Én nevetek az olyan szitun, amikor egy szerelmes azt igéri a másiknak, hogy örökké szeretni foglak. Majd az egyszer felrója neki, hogy mégse így történt.

Baromság ilyeneket elvárni.

És nekem is ,és a testvéreimnek is :(nem is akármilyen...

De köszönöm persze,értem is amit írtok,de én ennél többre nem vagyok képes.

Meg tudom érteni, de a saját tapasztalatom alapján fontos, hogy megtudjuk érteni a dolgokat, magunk miatt.

Fontos, hogy más szemszögből is tudjunk nézni.

Amit anyukádról leírtál ő egy nagyon sérült ember lehetett, neki is volt egy múltja...

Meg lehet próbálni bármilyen kapcsolatot (nem csak a párkapcsolatokat) újrakezdeni, folytatni, de tapasztalatom szerint, már sosem lesz olyan, mint előtte.

Lehet, hogy sikerül normalizálni a helyzetet, de a totális bizalom, egymásba vetett hit, hűség, stb. már sosem fog 100%-ig visszatérni.

Van erre egy régi mondás(?): A barátság/ szerelem aranyfonál, amely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó ottmarad!

Tökéletesen igaz!

Sajnálni nem sajnáltam,de oltárira haragudtam rá!!!!

Már nem...elfogadom ilyennek a helyzetet,nekem ez jutott neki az.

Az esélyt a segítő kezet a normális családi életre megkapta tőlünk,de nem élt vele.

Szerintem igen. Az emberekhez való viszonyunk önmagunkhoz való viszonyunkat jellemzi. Szerintem nincs kettős mérce, nem tudom elképzelni, hogy lenne. Gondolj bele...

Ha nincs meg bennem a megbocsátás képessége, akkor teljesen mindegy kin szeretném gyakorolni, nem fog menni. Ha pedig van, akkor minden esetben tudom müködtetni. Ha elfogadom magamban a hibáimat, akkor könnyebb másokban is elfogadni, mert tudom, milyen érzés azokat elkövetni, mennyire könnyű akaratlanul is megtenni, hisz átéltem én is. Sokszor előfordult, hogy haragudtam másokra, mert ezt meg azt tették velem.. és nem tudtam megbocsátani. Aztán egy napon észrevettem magamot, hogy olyan ismerős helyzetbe keveredtem. Csakhogy most nem velem tették a rosszat, hanem én tettem meg mással. Egy teljesen más szemszögből láttam a történéseket. Átéreztem a másik oldalt is. És akkor, abban a pillanatban megbocsátottam annak, aki velem egykoron ugyanezt megtette.

Megbocsájtottam,de nem értem meg soha.

Beleérzek hisz anya vagyok!!!!

Nincs olyan helyzet amivel a gyermekeimtől elszakíthatnának,sem egy férfi sem egy káros szenvedély.Anyu egy férfi miatt jutott ide.

Nem semmi történet. Sajnálom, hogy neked ilyen anya jutott. Együttérzek. Biztosan fájdalmas lehet. De gondolj csak bele a helyzetébe.

Vajon milyen életútja lehetett, hogy ide jutott?

Senki se születik úgy, hogy így élje le az életét. Ő olyan életet kapott, aminek ez lett az eredménye. Én csak szánni tudom és sajnálni. Vannak emberek akik olyan képességekkel születnek, hogy megerősödnek a megpróbáltatások alatt és vannak, akik tönkremennek. Ő az utóbbiba tartozott. Mi csak örülhetünk, hog ynekünk jobb élet jutott.

Eddig olvasgattam a dolgokat, engem is érdekel a dolog, bár az én életemben én vagyok az, aki szeretné hinni, hogy van tiszta lap, én vágyom rá valakitől. Számomra létezik, könnyen meg tudok bocsájtani.

Castellina, jól veszem ki, véleményed szerint aki nem tud megbocsájtani, az önmagának se tud? Tehát önmagában sem tud bízni?

Az ember élete során fejlődik, változik. Meg kell adni ehhez a bizalmat.

Lehet, hogy gyerekkoromban hazudtam pár dolgot, de felnőve megértem és megtapasztalom, mennyire fontos az igazmondás. Nem örülnék neki, ha 40 éves koromban gyerekként kezelnének.

Amiről te beszélsz, az nem a lányodról szól, hanem terólad. Az fáj, hogy nincs meg benned a bizalom.

Anyukám kicsi koromban lemondott rólam,(nagyszülöm,papám nevelt)de néha részt vett az életemben,ellenben erről nagyon rossz emlékeim vannak.Számtalanszor mertem fel a részegségből,számtalanszor lett öngyilkos előttem,folyton lelki terrorba tartott.Elvette a gyermekkorom!!!!Papa meghalt (11éve)20évesen hozzám került a két féltestvérem,én neveltem őket...sőt a kicsit(17)most is...

Egyszer csak pontosan 5éve kaptam egy telefont anya kórházba volt túl egy újabb sikertelen öngyilkosság után nincsen hova mennie,férje kidobta menjünk érte...Mi elmentünk...néhány évig volt anyám,jól viselkedett felkaroltuk tanitgattuk a normákra milyen egy anya egy nagymama?! Nálunk megfordultak a szerepek ,olyan mintha én lennék az Ő anyja...nem mondom,hogy gyógyult,mert voltak kilengések,hibák,de igen mondhatom,hogy MEG NEM ÉRTEM SOHA AMIT TETT EL IS ITÉLEM,de megbocsájtottam.

Nem él velünk már,mert arra képtelen volt,egy rehabilitációs pszihiátria védőszállásán van,de ünnepeket szabadságokat,itt tölti...

Valahol olvastam egy idézetet:

Néha csak azért bocsájtasz meg valakinek, mert nem akarod elveszíteni az életedből. :)

A harag senkinek sem.

Értelme???, ez egy érzelem, és idővel másképp láthassuk.

"És aki elvár másoktól dolgokat, igenis elítélem."

Neki meg joga van haragudni.