Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Kicsi lányom születése a kórházátalakítások közepette cikk

Kicsi lányom születése a kórházátalakítások közepette


Szüléstörténet... és egy kicsit több annál: Léna májusban született, éppen mikor szülészeti osztályok szűntek meg, alakultak át. Első gyerekes anyukaként voltam olyan naív, hogy minden rendben lesz... De volt egy-két gond. Kérlek Benneteket, akik első babátokat várjátok, hogy okuljatok a történetünkből. Nem elrettentés, félelemkeltés, csak a mi esetünk!
Kicsi lányom születése a kórházátalakítások közepette

Már régóta szerettem volna megírni a történetemet, hogy elmesélhessem mindazt, ami velünk történt, hátha sokan okulnak majd belőle.


Budapest melletti kis faluban lakom, májusra vártam első kisbabámat. A kórház, ahova terhesgondozásra jártam, sajnos a budapesti 30%-os szülészeti ágyszámcsökkentés áldozata lett. Mindez persze kezdetben csak pletyka volt, amit ígéretek követtek, hogy mégis megmarad minden úgy, ahogy van, aztán egyszer csak egy tavaszi héten egyik napról a másikra lakatot helyeztek az osztály bejáratára, mehetett, ki merre látott! Ekkor már csak hetek voltak a szülésig. Ki akartam tartani a nőgyógyászom mellett, akiben maximálisan megbíztam, így nem kezdtem új orvost, kórházat keresni, hanem vártam, hátha ő tud új helyet biztosítani. Teltek a hetek, egyre közeledett a szülés időpontja, mikor végre megszületett a megoldás: fogadott orvosomnak sikerült szerződést kötnie egy másik, kiemelt kórházzal, így mehettünk oda szülni. A gondok viszont ott kezdődtek, hogy a szóban forgó intézmény a „világ másik végén volt”, napközben kb. másfél-két órás autózással lehetett csak elérni. Így miután eddig azon izgultam, hogy legyen hol szülnöm, most már az lett az izgalom tárgya, hogy oda is érjek időben. A másik probléma pedig, hogy szülés előtt mindössze egyszer volt alkalmam elmenni a kórházba, akkor is csak egy CTG-vizsgálóig juthattam el. Így nem sikerült megnézni a szülőszobát, megismerni a kórház ápolási rendjét, nem tudtam szülésznőt választani. Megoldás az internet maradt. Fórumokon érdeklődtem utána, milyen híre van az adott szülészetnek, a csecsemőosztálynak. Megnyugtató híreket kaptam, így azt gondoltam, jó helyen leszek, minden rendben lesz.


Nyolc nappal később, egy hétfői napon megindultak a fájások (nagy szerencsémre hajnalban), így időben, férjemmel együtt bementünk a kórházba. Itt egy nagyon kedves szülésznőt kaptunk, és egy függönnyel elkerített szülőszobát. Az első, ami gyanús lett, hogy reggel hatkor nem volt steril ágynemű, mivel a hétvégén „nagyüzem” volt (kb. 20 szülés), aztán kiderült, hogy steril eszközök sincsenek. Sebaj, úgyis csak estére lesz baba, mondta az ügyeletes nőgyógyász. A délelőttöt jó hangulatban, nyugalomban a szülőszobán töltöttük, amikor is ugyanez az orvos azt közölte, hogy ma még nem fogok szülni, mert csak jóslófájásaim vannak. Válasszak: vagy hazamegyünk, vagy kapok egy ágyat a nőgyógyászaton. Nem hittem a fülemnek! Hogyhogy nem szülök még ma? Azért, mert nem szabályos időközönként érkeznek a fájások? Azért, mert max. 60%-osak? Hiszen úgy tudtam, hogy az első babához idő kell a testnek, míg megnyílik, és utat ad az új életnek!

Természetesen nem vállaltam a hazautat, így kaptam egy ágyat. Ott viszont nem sikerült aludnom sem, hiszen újabb és újabb fájásokat kaptam, amik négy órával később már olyan elviselhetetlenek voltak, hogy szóltam a főnővérnek. A vizsgáló orvos első mondata az volt, mit keresek én itt? Hiszen két ujjnyira vagyok tágulva, és a méhnyak is szépen eleresztette magát! Irány a szülőszoba! Hihetetlen volt ez számomra! Úgy éreztem, hogy nem adtak időt, hogy minden haladjon a maga útján! Mindössze néhány óra kellett, hogy előrébb haladjon a vajúdás, a maga természetes útján! És szabályosan „kipateroltak” a szülészetről, utólag már látom, azért, mert kellett a hely, az újonnan érkezőknek! Még szerencse, hogy nem mentem haza! – gondoltam! Viszont férjem igen, így ő csúcsforgalomban vergődhetett vissza a „világ végére”. Eközben én egyedül viseltem el a már igencsak erős fájásokat. Szóltunk közben a fogadott orvosomnak is, aki el is indult a „világ végére”, de dugóba keveredve az utolsó tíz percre ért csak oda. Szerencsére a férjem visszaért az utolsó másfél órára, így együtt válhattunk szülővé, és élhettük át a legszebb pillanatokat. Maga a szülés csodás élmény volt! Függetlenül a fájdalomtól, az erőtlenségtől! Mindent feledtetett a pillanat, amikor kicsusszant belőlem a gyermekem! De azt hiszem, hogy ez az érzés mindenhol ugyanolyan boldog! Független a helytől, ahol történik!

Mert a szülést leszámítva kellemes dolgok nem értek a kislányom életének első hónapjában!

Lássuk csak szépen sorjában:

1. Az élet első órája? – megtudtam, hogy idén ez a Szoptatás Világhetének mottója. Hát, sajnos én is a rutineljárás részese lettem, akárcsak az országos átlag: öt perc után elvitték a babámat, mondván, hogy ki fog hűlni, és meg is kell figyelni két órán (!) keresztül, akárcsak minden újszülöttet. Viszont mivel késő este szültem, csak reggel hétkor kaphattam meg a kicsi lányt! Hogy milyen volt élete első 11 órája? Nem tudom! Valószínűleg végig sírta egyedül fekve a harminc csecsemő mellett, gyámoltalannak, árvának érezhette magát! Nem élhettük át az első szoptatás élményét azonnal, születését követően, így a tejem is csak a harmadik napra lövellt be. Ezalatt viszont értek meglepetések:


2. Első gyerekes anyuka vagyok. Se a családban, se a barátnőim között nincs még kisbaba, első vagyok a sorban. Ez volt a gond! Azt hiszik ugyanis manapság, hogy ilyesmi már nem létezik. Hogy egy édesanya nem tudja, hogyan kell bánni a gyermekével! Végig éreztem a lenéző tekinteteket: hogyhogy nem tudok semmit? Négyszer szóltam, mutassák meg, hogyan tudom biztonsággal megfogni a kisbabámat! Nem jött senki! Magam kísérleteztem, míg úgy éreztem, jól tartom szegényt. A pelenkázást egyszer mutatták meg, villám-tempóban, nem győztem memorizálni az alig egy perces műveletet. Az első szoptatáshoz se kaptam semmilyen segítséget. Reggel behozták a kicsit, lefektették mellém, és már ott se voltak a nővérkék! Csak az ösztön az, ami segített mindkettőnknek, és kicsi lányom rátalált a cicire hamar. Amiből viszont tej nem jött még!


3. A harmadik nap estéjén végre belövellt a tejem! Boldog voltam! Azonnal rá akartam tenni a babát, aki viszont feltűnően sokat aludt! Nem sikerült felkeltenem, a mellem pedig szét akart repedni! Este 11-kor elvitték a kicsiket, én pedig ott álltam, bedurrant mellekkel, sírógörccsel, és könyörögtem, segítsen valaki. A 30 anyukára és csecsemőre az osztályon két nővér jut, így gondolhatják, milyen tempóban és stílusban kaptam a „támogatást”! Megint éreztem a lenézést, hogy én még azt se tudom, mi ez! És hogyhogy nem hoztam mellszívót? És nem tudom, hogy kell kézzel fejni? Na ide figyeljen! – jött a válasz, és úgy megkínoztak, hogy akkor már patakokban folytak a könnyeim! Végül a másik nővérke megkönyörült rajtam, és tíz perc leforgása alatt mindent elmagyarázott, és mellszívót is adott. Ennyi kellett volna! Semmi más! Túléltem az éjszakát! Viszont másnap reggel szembesültem a következő problémával:


4. Kislányom besárgult! Így a szoptatás az aluszékonyság miatt továbbra is nehéz volt! Senki nem jött oda, és ellenőrizte, hogy mennyit eszik. Nem mondták, hogy mennyit kéne ennie egy három-négy napos babának, nem is éreztem, hogy ez fontos lehet, hiszen nem is kérdezték egyszer sem. Az éjszaka folyamán jól teletömték a pocakját, az nem számított, hogy van-e tejem, és minden rendben van-e.


5. A negyedik napon hazaengedtek bennünket. Minden rendben, a baba egészséges, „sárgasága lemenőben”, az Apgarja 9/10. Boldog voltam, repültem haza az én kis angyalommal.


6. Csodásak voltak az első napok otthon! (Gondoltam akkor!) Léna nagyokat szunyált, szopizott is rendesen (gondoltam akkor!), utána újból elaludt. Nem mérlegeltük az etetéseket, hiszen ezt a tanácsot kaptuk, hiszen "egy hét alatt nagy baj nem történhet, úgyis sír majd, ha kér még kajcsit". Öt nap elteltével viszont arra lettünk figyelmesek, hogy teljesen le van gyengülve. Beküldtek bennünket a Gyermekklinikára, ahol kiderült, hogy a sárgasága az egekben van, és ki is van száradva a kislányom. Mikor közölték velem, hogy lehet, hogy vérátömlesztésre van szükség, mert már higítani kell a vérét, egy világ omlott össze bennem! Rádöbbentem ugyanis, hogy mi történt: az aluszékonyság miatt már a kórházban sem evett annyit, mint kellett volna, otthon is csak azt a kicsi mennyiséget szívta ki a ciciből, a magas bilirubin-szint miatt pedig egyből szunyált tovább. Így a gyomra nem tágult ki a megfelelő méretre, nem igényelte a korának megfelelő mennyiségű táplálékot. Ez viszont kiszáradáshoz vezetett, illetve tovább szaporodott a szervezetében a méreganyag. Az orvosok összenéztek, és csak annyit mondtak, megint egy baba, akit így engedtek haza! Lányom tehát nem az első eset volt mostanában, sőt!


Kisbabám az intenzív osztályra került, és két és fél napig kapta a kék lámpát éjjel-nappal, az infúziót pedig további két napig. A klinikáról csak akkor engedtek haza bennünket, mikor már határérték alatt volt a bilirubin. Léna végre jó helyen volt.


Életem legfárasztóbb és legmegrázóbb hete volt. Reggeltől estig a kisszéken ültem az ágya mellett, holott két héttel a szülés után még nekem is pihennem kellett volna, az ülés még nagyon nehezen ment, este 9 körül pedig haza kellett mennem, nem maradhattam vele. Otthon el-elkapott a sírógörcs, végtelen bűntudattal társulva, amit mára már elnyomtam magamban, de mindig is itt lesz a lelkem mélyén. Hiába mondja mindenki, hogy nem én tehetek róla, hiszen nem tudtam első baba révén, hogy miért nem éhes, nem láthattam, hogy ilyen magas a sárgaság, hiszen ez csak laborvizsgálattal mutatható ki, mégis én voltam az, aki nem vette észre, hogy mi történik.

Nagyon ki voltam merülve, el se tudom mondani, mennyire. Patakokban folytak a könnyeim, ahogy láttam őt erőtlenül az inkubátorban, ahogy végiggondoltam, hogy mi is történt és mi vezetett idáig. Zokogtam és nem tudtam abbahagyni.


Valójában az egyetlen, akit magamon kívül hibáztatok, az a kórház, ahonnan idő előtt hazaengedtek bennünket, azt állítva, hogy a sárgaság lemenőben van. Kérdem én, miből gondolták ezt? Egyetlen vérvételből? Hiszen vissza kellett volna rendelni bennünket kontollra, ha már sárgán hazaengednek, de legjobb lett volna, ha még bent maradunk két napot, és Lénát nappal is kék lámpázzák.


A másik dologgal kapcsolatban, miszerint nem volt tejem, és ráadásul nem mérlegeltünk, nem hibáztatok mást csak magamat. Igazából ez egy fatális véletlen, hogy annyi ember közül (a kórházi nővérkék, a kórházi és az itthoni védőnő, a csecsemősök, a gyerekorvos) – tehát egyikük se mondta csak egy mondattal: Figyelj, ha kevés a tejed, akkor mindenképpen mérlegelj az etetések során, és pótold tápszerrel a hiányzó mennyiséget! – Csak ennyi kellett volna, és én helyesen cselekedtem volna. De nemhogy ez a mondat nem hangzott el, még azt sem tudtam, hogy mennyi az a mennyiség, amit egy újszülött 1 hetesen eszik!


Hogy mi is a tanulság a történetből? Rengeteg!!! Rengeteget tanultam, sajnos a kicsi lányom kárára. Remélem, hogy az olvasók nem engem hibáztatnak, hogy mi az, hogy nem tudtam azokat a magától értetődő dolgokat, amik most már teljesen evidensek? Higgyék el, hogy egy első gyerekes anyukának minden új! És hiába olvastam ki a terhesség alatt több könyvet is, a legtöbb dolgot ott, akkor, élesben kell megtanulni.


Kedves első gyermeküket váró anyukák! Kérlek Benneteket, hogy nagyon legyenek résen! Ha lehet, keressetek egy ismerőst, akinél van kisbaba! Töltsetek el náluk egy napot! Mert én naívan azt hittem, a kórházban mindent meg fognak mutatni. De ott semmire sincs most idő! Ha pedig marad kérdés, addig kell reklamálni, amíg meg nem jön a válasz! Kérem! Nagyon vigyázzatok maguatőkra és a babára! Ezt fogom én is tenni a második gyermekemnél. Mert a történtek ellenére nem ment el a kedvem a szüléstől. Viszont hogy hol fogom világra hozni őt, azt ma még nem tudom… Hogy hol lehet még szülni, azt már tudom, de hogy hol lehet még szülni úgy, hogy nem zavarnak haza teltházra hivatkozva, hogy nem viszik el a babámat élete első órájában, hogy figyelnek ránk a csecsemősök, és segítenek, ha gond van… nem tudom….



Tudom, hogy a történetem nem egyedi. Tudom, hogy az ágyszámcsökkentés miatt hány kismamát ért „meglepetés”, hányan lettek a túlzsúfoltság miatti kapkodás áldozatai. Tudom, hogy van olyan kismama, akit hazaengedtek friss császáros sebbel két nap után úgy, hogy még nem indult be a teje. Másik anyuka az összecsomagolt táskájával a kezében a programozott császár napján a kórházi portástól tudta meg, hogy bezárt a szülészet!!! És hány eset van, amit még nem tudok!


Hogy ezek „rémhírek” lennének? Nem sajnos, csupán megtörtént esetek!



Ui.: Léna jövő héten fél éves lesz. Kicsattan az egészségtől, nincs semmi baja, amiért hálát adtam már ezerszer a Jóistennek!




Írta: ildike, 2007. november 14. 19:03
Fórumozz a témáról: Kicsi lányom születése a kórházátalakítások közepette fórum (eddig 44 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook