Hogyan vágjuk el a rossz családai kapcsolatok kötelékeit? (beszélgetés)

családai

javíthatnák

Hogyan vágjuk el a rossz családi kötelékeket?

Szerintem nagyon sokan vagyunk úgy, hogy gondjaink vannak a családunkkal. Vagy kicsik voltunk, vagy középsők, vagy nagyok és pont ránk nem jutott annyi figyelem, szeretet, pártfogolás, mint amit elvártunk volna. Valamelyik szülőnk kevesebbet adott a szeretetből, esetleg mindkettővel így vagyunk. Kevesebbet kaptunk, mint amit elvárhattunk volna. Lehet gyerekkorunkban pofon erdőben szaladgáltunk, sőt dzsungel viszonyok közt éltünk. Most is legszívesebben az egész bagázst elküldenénk így utólag oda, ahová mi azt gondolnánk.

Meglehet. De ahogy fogy ez a család, ahogy távolodnak tőlünk, és egyre ritkábban jutnak az eszünkbe, rá kell döbbennünk arra, hogy akármilyenek is voltak, mégis az életünk részei ők. Minden egyes fogyó családtaggal az életünk egy része, darabkája vész el valamiféleképpen. A múltunk foszlik el a semmibe, egyre kevesebb marad belőlünk, ahogy fogynak a volt életünket összerakó elemek. Voltak azok bármilyenek is.

A még ma is élő régiekkel a kapcsolatunk átalakul ahogy múlik az idő. Nem bocsátunk meg nekik, ami megtörtént, az megtörtént, de rá kell döbbeni, hogy abból a régi időből már csak ők vannak. A sok osztálytárs, munkatárs, szomszéd, barát, ismerős, jó, rossz, mind - mind valahol máshol jár, vissza nem hozhatóak, vagy nem számítanak. Ezek a rokonok viszont, legyenek azok bármilyenek is, ezek még megvannak. Általuk kézzelfogható a világunk, amiből származunk. Ezekkel még értjük egymást. Ők maradtak csak.

Ha esetleg találkozunk, ugyanott folytatjuk ugyan, ahol abbahagytuk, fájón, de már más szemmel nézzük az egészet. Mint ahogy a keserű gyógyszert, pirulát is megértéssel vesszük be, hasonlóképpen értő szemmel figyeljük azt a keserű régit.

Szóval egy idő után nincs szükség a kötelékek elvágására, eltűnnek azok a kötelékek maguktól. Azon kapjuk magunkat, hogy féltjük ezeket a kötelékeket ahelyett, hogy el akarnánk ezeket vágni...

Csak a felelősség elhárítás, mentegetőzés és bűntudatkeltés, miközben ő követett el ellenem rengeteg szemétséget! Sokszor le is tiltottam hónapokig, hogy ne legyek számára állandóan elérhető.

Ennyi, kibeszéltem magam.

Az kevés.

Egyébként van amit nem lehet megbeszélni, nem lehet megbocsátani.

Nincs rá mentség és magyarázat.

Gyökerestül!

:-(

Hát köszönöm szépen, Én azóta már 46 éves lettem. Ez a vonat már elment mások miatt! Az egész fiatalságomat a nővérem, az anyám és az öcsém szabotálta el! Ez, hogy egy szülő arra neveli a gyerekét, hogy a másik gyerek folyamatosan kontroll alatt tartsa, és árulkodjon mindenről, ez nem egy normális szülői viselkedés! A jogosítványomat ingyen megcsinálhattam volna 18 éves koromban a Honvédségbe, de nővérem és anyám hülyesége, hogy engem drogelvonóra küldjenek a fű miatt, egyszerűen teljesen tönkre tették a fiatalságom. 33 évesen tudtam annyi pénzt összeszedni később, hogy végre eljussak oda, hogy megtudjam szerezni a jogosítványom! Az egész húszas éveim buszozással, otthon üléssel, tévézéssel telt emiatt, míg haverjaim seggei alá tolták a kocsikat motorokat a szüleik!

Amikor hétvégén hazaengedtek a seregből, egyszer apám ráüvöltött anyámra, hogy:

"csomagolj már a gyereknek egy rántotthúst...én nem is tudom milyen anya vagy te, az én anyám állandóan ételeket csomagolt amikor én katona voltam"

Egész életembe ekkor hallottam először azt, hogy végre apám kezd már rájönni, milyen anya ez... de sajnos ez volt akkor az első és utolsó megszólalása. Sose állt ő se mellém, inkább a nővérem volt neki is a fő aranygyerek!

Anyám egy 7 gyerekes családban született, a legkisebb gyerekként! Az ég világon semmiért se kellett neki megküzdenie... mindent csak megkapott. És az öcsém is ilyen. Semmiért nem küzdöttek egész életükbe. Mindent csak megkapnak, és ezt szokták meg!

Anyámnak egyetlen fiú testvére volt, de az is egy kocsmába járó, erőtlen, gyenge, akaratát érvényesíteni nem tudó figura volt, és anyám rá nézett fel a legjobban! Nem egy férfias ember volt, hanem egy alkoholista parasztember. Anyám nem szokott hozzá a férfi társadalomhoz, egész életében üres, veréb férfiakat látott, mert a háborúk után a legjobb magyar férfiak vesztek oda.

Amikor kezdett volna a személyiségem, egyéniségem kialakulni, állandóan jött a lehordás, leszólás! "Mit vagánykodsz már te majom gyerek?"

Állandóan ezt kaptam, ha természetes férfiként próbáltam viselkedni. Sajnos az 50-es generáció az ilyen!

Ezt rossz volt olvasni, átélni neked pedig borzalom.

Én így ismeretlenül kívánok neked egy boldog, kiegyensúlyozott életet.

Egy csodás hölgyet aki úgy szeret ahogy vagy. Sok sikert kívánok!

Rossz volt ezt olvasni, sajnálom, hogy ilyen volt a gyerekkorod. Olvastam régen a középső gyerek szindrómáról, ez ugrott be rögtön, amikor elolvastam, amit leírtál. Kétoldalú dolog ez, a középső gyerek olyan módon követeli ki a figyelmet, ami a szülőknek nem felel meg, emiatt a sok konfliktus elrontja a szülő-gyerek kapcsolatot és tovább romlik a helyzet is.

Még lehet jó életed, ha ezt feldolgozod, esetleg segítséggel és távolabbról tudod szemlélni majd. Az írásodból az látszik, hogy ezek a sebek még nyitottak és fájnak, hiába élsz külföldön.

Anyám, a nővérem, az öcsém, és anyám nővére borzasztan tönkre tették az életem! Amikor még kisiskolások voltunk, nővérem tarthatott szülinapi zsúrt nálunk, én nem. Egyszerűen nem tudom megérteni ma sem, hogy nekem miért nem engedték soha, hogy az osztálytársaimat áthívjam és én is megünnepelhessem a születésnapom. Öcsém megszületése azt eredményezte, hogy anyám teljesen félretolt, és onnantól kezdve mindig öcsém volt a fontosabb!

A nővéremet arra nevelte anyám, hogy nyugodtan árulkodjon, minden egyes vasárnapi ebéd azzal kezdődött, hogy a nővérem démonizált az asztalnál, és árulkodott. Apámnak állandóan a nővérem szava volt hiteles, mert ő idősebb és lány, anyámnak meg az öcsém volt nagyon fontos, mert ő meg a kicsi! Én meg olyan gyerek lettem, akit bűnbaknak lehet tekinteni, akire minden felelősséget rá lehet húzni.

Öcsémnek sose kellett elmosogatnia hétvégi ebéd után sem füvet nyírnia egy 700 mégyzetméteres kertben. Tőlem állandóan elvárták.

Anyám nővére rászoktatott a cigire 13-14 éves koromban, mert hétvégenként sokszor náluk aludtam. A nővérem az teljesen rám volt állva, mikor hova megyek, hol cigizek. Vasárnapi ebédnél állandóan ezzel kezdte az asztalnál, hogy én hol gyújtottam rá, persze mindezt borzasztóan túlreagálva. Itt sem a nénikém volt hibás, hogy rászoktatott a cigire, hanem én! Ha én ma rászoktatnám nővérem fiát a cigire, akkor nem a nővérem fia lenne a hibás, hanem én. Egyszer a spanyol csajom mondta, hogy anyám egy áldozatgyereket nevelt belőlem, és ebben igaza is van%! A szüleim nem épp értelmiségi családból származtak, ők a nővéremben a jövő értelmiségét látták! Nővérem addig ment, hogy még az erkély ablakból is benézett este a szobámba, hogy mit csinálok. Így tudta meg, hogy füvezek! Látta az udvarról, hogy hova dugom el a füvet, aztán másnap előkereste és megmutatta szüleimnek. Szüleim beirattak valami drog elvonó kezelésre (fű miatt) 1997-ben! 1997-ben senki sem tudta még az orvosok közül, hogyan kellene kezelni egy füvest! Jött a behívóparancs 18 éves koromban. Lerakhatom a hivatásos jogosítványt. Anyám mondja, nyugodtan vigyek minden orvosi papírt magammal. Hát elvittem. Látta a doki, hogy gyógykezelésen vettem részt marihuana fogyasztása miatt, így el is tiltott a jogosítványtól egy évre!

Anyám, meg a nővérem azok teljesen letörték a szárnyaimat. Anyám soha életébe nem dolgozott normális munkahelyen. Sosem voltak főnökei akiknek megkellett violna felelnie. Mindig apámat húzta le, hogy vállalkozást nyisson, amik többnyire pár év alatt bedőltek. Rengeteg pénzt és energiát vont el apámtól az, hogy anyám nem dolgozott sehol. Egyszerűen anyám magából csinált gyereket, és anya helyett ő is gyerekként viselkedett, mintha testvérünk lett colna ő is! Mint akit semmi felelősség nem terhel. És ezek mellett volt egy öcsém, aki egész életébe azt tanulta meg, ha provokál, akkor majd bántani fogom, aztán rohanhat anyuhoz sírni, hogy így utáltasson meg anyámmal. Mindig én voltam a rossz gyerek. Anyám még arra is tanította a nővérem és az öcsém, hogy mindig azt ellenkezőjét csinálják annak amit én.

Akárhány barátnőmet vittem haza, anyám mindig megpróbált eláztatni előttük. Volt egy gimnazista barátnőm azokban az időkben. Állandóan tele etettek a szülei, ha náluk voltam. Szóltam anyámnak, hogy csináljon majd valami ebédet, mert beszeretném mutatni a barátnőmet.

Tudod mit csinált? Áthívta a leendő sógorom rokonságát ebédre. Mikor beléptünk a barátnőmmel a lakásba egy nagy csokor virággal, csak azt vettem észre, hogy nekünk már nincs hely. Amikor elmentek a ventégek, olyn sült hallal kínálta a barátnőm, ami kiugrott a tányérből, ha villára akarta tűzni, olyan száraz volt!

Amikor öcsém vitte a barátnőit, akkor állandóan volt dínom dánom!

Ezek több évtizedes történetek. Ma már nagyon elfordultam az egész családtól. Öcsémre is csak úgy tekintek, hogy az én hátamon felkapaszkodott nulla ember. Mindenféle érdemek nélkül aratott babérokat. Állandóan anyámmal szövetkeztek ellenem, és a hátam mögött döntenek el dolgokat, hogy arról én csak az utolsó pillanatban tudok.

Egy szar családba születtem, ahol anyám egyáltalán nem volt anyának tekinthető! Sokszor csak irigyeltem az osztálytársaimat, hogy az ő anyjuk eljár dolgozni, és nekik nem kell elmosogatni a másnapi szennyesedényeket! És az ő anyjuk a fiaikért élnek, és nem egy kihasználható, kisemmizhető áldozati gyereket nevelnek belőlük! Anyám ha tehetné az örökségem is elvenné, és a nővérem gyerekének, meg az öcsémnek adná, mert ott "jó helyre megy minden pénz"

Miután apám meghalt, jött a covid, volt idő gondolkodni az egész életemről. Aztán kérdéseket tettem fel mind anyámnak, mind nővéremnek! Ma már kb fél évente ha beszélgetek velük. Külföldön élek egyedül, és totál letojom az egész családot! Michelin étteremben dolgozok, büszke vagyok magamra. Anyám is büszkélkedik rám, csak én arra már nem vagyok kíváncsi!