Hogyan mondjam meg a gyerekeknek? (beszélgetős fórum)

Mindent hall, csak nem tud reagalni - orvos szerint.

Olyan allapot ez, amikor az ember felebredt felig, de mar nem alszik.

Fontos, hogy szepen beszeljetek hozza.

Az én meglátásom szerint a gyerekek életrevalók, ezért életrevalónak kell "nevelni" őket. Ez azt jelenti, hogy a felnőtt ne tagadja meg tőlük az igazságot, de ne is sokkolja vele őket. Aranyközépút! Mondja el azt, ami van, de ne durván!

Szépen, fokozatosan kell szoktatni őket a realitáshoz, mert ők még álomszerű állapotban vannak és nem jó ha korán "ébrednek"!

Onnan lehet tudni hogy érettek egy válaszra, ha maguktól kérdeznek.

Kor szempontjából 7 éves kor az, amíg még meg lehet óvni őket kisebb-nagyobb sokkhatásoktól!

Utána már ők indulnak felfedezőútra és kiharcolják maguknak!

A gyerekek érzik, ha a felnőttek titkolóznak vagy nem mondanak igazat és akkor magukban próbálnak dűlőre jutni!

Ilyen értelemben jobb őszintének lenni, de az őszinteségnek is két éle van!

Nem szabad ajtóstól rontani a házba, főleg egy gyereknél, inkább finoman, esetleg játékosan elmagyarázni neki a kellemetlen szituációt.

A fő kérdésre válaszolva, én nem mondanám meg a gyerekeknek. Nagyon kicsit ahhoz, hogy napokig/hetekig hurcolják ezt a terhet. Én 22 éves voltam, mikor édesapám meghalt, és a mai napig úgy érzem, hogy jobb volt akkor megtudni, mintha előre készülnöm kellett volna rá. Nem értek egyet az"el kell köszönni"-vel sem, én úgy gondolom, hogy élj úgy, hogy úgy érezd, mindig a maximumot hozod ki magadból. Ha olyan állapotban van a férjed, vidd be hozzá a gyerekeket minél többször. Ha nem akkor én már nem vinném.Az emlék nagyon fontos, azt viszi magával, és ha az emlék egy magáról nem tudó apa, akkor az szerintem nem túl jó nekik hosszú távon.

A "részvétem"-ről csak annyit, hogy nekem olyan, mint esküvőn a "gratulálok". Nincs mögöttes tartalom. Mindenki máshogy éli meg a bánatot, azzal senki nem tud együtt érezni...

Máshogy szeretünk, máshogy érzünk bánatot.

Szeresd a családod, és ha rákérdeznek a gyerekek ne hazudj, mondjuk árnyalni lehet, de magadtól ne zúdítsd rájuk. Szerintem...

én kényszerűségből a házunkban maradtam. Illetve amúgy is a gyerekek háza jogilag.

Jó pár napnyi tervezgetés után átrendeztem a házat, jöttek a gyerekeim segíteni haverostul.

Egyetlen polc maradt a helyén, amit még ketten raktunk fel a falra. Ott is van, meg sem rezzent azóta. Inkább hozzá alkalmazom a többi berendezést, de azt ott hagyom, mert arra az estére emlékeztet, amikor együtt oldottuk meg.

Tegnap nekem állt az ágyszomszédja. Kiszaladtam a könyvelőnkhöz, addig a barátja megetette vele az ebédet. Az mondta a bácsi, h túl szépen beszélek a férjemmel, ezért eszik velem kevesebbet. Azt hittem az agyam eldobom.

Jó az, h ki tudom írni. Az is elég, h nem szeditek két a fórumot. Olvasni is jó... és tudni, h nem vagyok teljesen egyedül.

Egyutt erzek veled. Apamat lattam haldokolni.

Azt mondjak, amikor mar nem reagal, beszeljetek hozza szepen... O mindent hall, csak nem tud valaszolni. Igy konnyebb lesz szamara es szamotokra is az elvalas, mert elkoszontetek egymastol.

Köszönöm hogy megosztottad velünk a gondodat.

Hogy tudtunk -e bármiben is segíteni, azt Te tudod a legjobban.

Közös építkezés ismerős. Mást építettünk, de közösen.

És bizony ha bármelyikünk magára maradna a rengeteg emlék nyomasztana.

( ezt is ő csinálta, na meg azt is. és nem kizárt hogy épp ezért eladásra kerülne ).

Annyit még : Mindenképp lelkiekben nyugodj meg.

És nem szabad az első vásárlónak eladni. főleg értékében szabad.

A hazunk alsó szintjén a közös cégünk irodája van. Közös volt a hobbink, a munkánk. 24 órából 24 órát voltunk együtt. Ketten építettük a kandallót, ketten burkoltuk a falat és még sorolhatnám. Neki átagon felüli széperzéke volt és mindent megvalósított, amit csak elképzelt. Soha nem volt vele egyszerű, sem unalmas. Néha a poklok poklát jártuk,néha az égig emelt.

Mindenünk, amink van, viseli a keze munkáját.

Ő anyagias, én meg nem tudok tárgyakhoz kötődni... így meg végképp nem.

Venni akarok egy nagy levegőt, megölelni a lányaimat, elintézni mindent, amit kell és utána sírni, aludni egyet. Más vágyam nincs.

Most kezd sárgulni, dagadni a lába, rengeteget alszik... de legalább fájdalmai nincsenek.

Erős csajszi vagy. Nem leszel annyira elveszett.

Inkább a közös emlékek amik elől menekülni akarsz majd.

( épp valakivel 3 as beszélgetésünk volt. Mikor megkérdeztük : Onnan miért jöttél el? Hát az emlékek. És menekülnöm kellett )

Közös munkahely a ház, talán vállalkozás?

Nem lehet tovább folytatni?

Bocs hogy megkérdeztem.

Megoldódik minden!

Annyit tudok tanácsolni, hogy ami nem annyira fontos azzal most ne törődj. A fizikai erőnk is véges, főleg ilyen esetben.

A férjed ma milyen állapotban van?

Ma beszéltem az orvossal. Azt mondta, h az értékei alapján napokban mérhető az időnk...

Ma megint bent voltak a lányok. A sógornőm is hazajött Angliából.

Erő? Önuralom? Kétségbeesés? Kimerülés? Mind-mind jelen van.

Nyilván, nem sírok mellette. Ha érzem, h szakad a cérna, azt mondom, megiszok egy kávét. De helyette egy padon ülve kisírom magam.

Felelőst se keresek, nem vádaskodom, pedig a sógorom a házi orvosunk... és hogy is mondjam, ő is benézte a diagnózist. Kapott is a sebésztől egy kis fejmosást. De van értelme? Persze, megmondtam a magamét, de ez az adott helyzeten semmit se változtat.

Viszont hazamenni rettegek. Nem tudom, h fogok a közös ágyunkban aludni. Nem tudom, h fogom a mindennapokat végig csinálni. Árulom a házat, mely egyben a munkahelyünk is, de az ingatlanos szerint egy ilyen volumenű házat nem egyszerű eladni. Főleg olyan gyorsan, ahogyan azt én szeretném. Perpillanat ez a legnagyobb félelmen. Ott igazán elveszett leszek.

Én nem sokat adok a formaitásokra. Nincs szükségem 1000 részvétre.

Még a facebook fiókunk is közös. Lehet, az egészet megszűntetem.

Új élet kezdődik. Valóban... nincs választasi lehetőségem...

Ne már...

Faces ismerősöm aki szomszédom is volt. Pár éve meghalt.

Dobtam el az agyam : Születésnapján írták a jókívánságokat, mintha élne.

Én meg jeleztem : Ő sajnos már csak fentről fogyel ránk. Vagy valami hasonlót.

Mondjuk egy iparis oszitársról így derült ki hogy meghalt. :'(

" Anya még mindig nagyon hiányzol ". vissza pörgettem az üzenőfalát. Hát kicsit nagyon le voltam döbbenve.

Szerencsére olyat még nem láttam.

"Szép" kis ismeretség, mondhatom.