Hogyan élted túl édesanyád elvesztését? (beszélgetős fórum)

Köszönöm.

Az nyugtat, hogy teljes életet élt, akkor volt kórházban, mikor én születtem, 36 éve. Egyedüli gyerek vagyok, aki 15 év házasság után született.

Szép élete volt. Felnevelhetett engem és örülhetett az unokáinak... 3 hete még ő vigyázott rájuk.

A gyertyagyújtás megtörtént, azt hiszem sikerült kisírnom magamat.

Lányom egyházi oviba jár, tegnap ballagott. Amikor anyu elment, a gyülekezeti házban voltunk valószínűleg akkor meséltem az anyukáknk, hogy elmondtam neki, hogy nagyon szeretem és ő válaszolt rá, hogy tudom kislányom. Vihar támadt , nem tudtunk szalonnát sütni...

Hiszek Istenben, hiszem, hogy már jó neki ott fent...

Én úgy gondolom ezt úgy lehet "feldolgozni", hogy megtanulunk a szeretett személy nélkül élni. Azt szokták mondani, hogy az élet megy tovább. Szerintem egy új élet kezdődik amiben már nincs jelen fizikailag az elvesztett szerettünk, de annál inkább jelen van gondolatainkban.

Édesapám 12 éves koromban halt meg balesetben, Édesanyám 18 éves koromban betegségben. Ketten maradtunk a testvéremmel... Csak az idő hoz enyhülést a gyászunkban, mégpedig a jó dolgok amik történnek velünk, a mindennapok... Ez most neked felfoghatatlan, óriási fájdalom... Őszinte részvétem és kitartást az elkövetkező napokra, hetekre, hónapokra.

12 eves voltam amikor kiderult hogy attetes rakos az anyam kb 1 evre ra meg is halt!gyerekkent neztem vegig hogy a vegen mar csak a morfium az amit kap es a legvegen meg az agyhoz is kikotoztek mert egyik ejszaka kitepte az infuziokat!Szoval nem volt szep latvany!Amikor Nagyim jott a hirrel hogy nincs anyam tobbet nem akartam elhinni!Pedig ugy hogy engem otthagyott a nagyszuleimnel 2.5evesen;de tartotta velem a kapcsolatot;a halalhire meg is olyan indulatokat valtott ki belolem hogy egyszere voltam duhos mindenre es mindenkire egyben ereztem magam hogy milyen egyedul vagyok es mostmar vegkepp nincs aki megvalaszolja a miertjeimre a valaszt!

Egyutt erzek veled az anyukad elveszteseert,de en ugy erzem es gondolom hogy minden szeretunk addig el es marad velunk amig a szivunkben hordozzuk!Tudod a kezdeti fajdalom erzet majd idovel enyhul de igazabol nem tudom mennyi ido kell hozza,mert mindenkinek mas!De nem anyam az egyeduli csaladtagom akit mar eltemettem de mindenki velem van mind a mai napig itt hordom oket a szivemben,es tudom hogy ha letezik mennyorszag vagy nevezuk akarhogy most onnan neznek es vigyaznak ram!

Meg egyszer reszvetem !

Istenem!!:(

Fogadd őszinte részvétemet.

Az én édesanyám még él,és szerethetem őt.

Volt nekem egy keresztmamám is, aki születésemtől fogva nevelt és szeretett soha el nem múló lendülettel. Ennyire feltétel nélkül még sosem szeretett talán senki, és talán én sem szerettem senkit úgy mint őt.

Június 25-én lesz 14 éve, hogy 81 éves korában itt hagyott minket.

A mai napig sem tudtam feldolgozni a halálát.

A nagyon nagy fájdalom idővel elmúlik. Sok idő múlva:(

Ma már tudok örülni egy emléknek, egy fényképnek, vagy egy videó felvételnek, amin őt látom.

Csak azt tudom mondani, hogy engedd, hogy fájjon Anyukád elvesztése. Ne fojtsd magadba, ne akarj másra gondolni. Gyászoljál!!!

A gyász érzését nem lehet kikerülni.

Az én keresztmamám a mai napig él, mert minden nap szeretettel és örömmel gondolok rá.

Az én anyukám is áttétes daganatos volt,3 tünet és probléma mentes év után 37 évesen szinte egyik hónapról a másikra hagyott itt minket!

Én ekkor 15 éves voltam,öcséim 14 és 10 évesek,tehát jó szerivel anya nélkül nőttünk fel!

Azt hittük vége a világnak és bizonyos értelemben így is volt!

Rohadtul mocsok egy érzés,de rövid idő alatt bizony rá kellett döbbennem hogy az élet sajnos megy tovább,nem állt meg élnünk kell tovább,kegyetlen de folytatnunk kelll nélküle,ez volt a leg nehezebb!

Édesapám teljesen magába zárkózott,mindent el hanyagolt a nagy gyászban,a számlákat,munkáját,de főleg sajnos minket!

Mi a testvéreimmel egymás vígasztalásába menekültünk,persze mindannyian másként éltük meg!

Én próbáltam át venni anyu helyét,meg őrízni a szokásait,úgy vezetni a háztartást,nevelni a kis öcsémet ahogy ő csinálta!

Nagyobbik öcsém inkább magában örlődő tipus,csendesen magában gyászolt.

A kis öcsém pedig kezdett hozzám pót anyaként,nem mint testvér ként ragaszkodni így nekem csak az éjjeleken maradt időm sírni és az elvesztett édesanyámat gyászolni!

Jóformán 1 évig anyuék nagy ágyában aludtunk mi 3 testvérek egymás közelsége vígasztalt minket, apu nem volt képes többé be feküdni a közös fekhelyükbe,inkább ki költözött a nappaliba!

Aztán teltek az évek,mindannyian helyre jöttünk lelkileg,apu is össze szedte magát és rá jött most mekkora szükségünk van rá,mára boldogan él a második feleségével és mi gazdagabbak lettünk két mostoha testvérrel akikkel nagyon meg szerettük egymást!

De még miníg nem telik el nap annélkül hogy ne kerülne szóba ANYU!

Főleg mióta meg szültem a kislányomat megint sokat gondolok rá,arra mennyire nagy szükségem lenne a segítő tanácsaira és milyen büszke lenne rám és a smeg született unokájára!

Szóval sajnos nem múlik el a fájdalom,mindíg úgy érzed kell és szükséged lenne rá és nagyon fog hiányozni míg élsz,de az idő tényleg gyógyír kicsit!

Nehezen.

A mai napig hiányzik.

Igaz már 15-éve ment el, de még ma sem tudom feldolgozni soha nem fogom tudni, maximum tényként elfogadni, amit sajnos nem tudok megváltoztatni.

Anyukám tegnap este elment.

Minden előjel nélkül 3 hete kezdte rosszul érezni magát. Kórházba került és tegnap örökre távozott. Áttétes daganata volt.

Hogyan lehet ezt túlélni?Légyszí írjon, kinek, hogyan sikerült....